Part 18

Ha leirja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, a mit elérni akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól legyőzve, összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbe esett; – ujra fölveszi magát, s halad mélyebben az ismeretlen világba. És a mit leir, az csak a tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homok-sivatagról csak a geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog alkot összehasonlító tanulmányt. – Így beszélnek a dzungárok, így a burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, a hol megszerették, kinálták édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegylánczokon, s leirta az embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként s vágott ólmot a Koliván tónál, mint elfogott szökevényrab; hált menekülő zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leirta, mint természettudós, a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kibőjtölte egy faoduba elbujva az altaji medvét s lerajzolta. Belevesztette a viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden iratait. És a mikor a legelső czivilizált emberrel összeakadt: az egy orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyüjtött a vándor hosszú utjában, két ezer rubelt kinált neki értte, ha ezeket átadja a szentpétervári tudományos akadémia ethnographiai osztályának. S a még barbarabb magyar nem adta azt az orosznak; hanem megkérte a barbar oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, a minek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat Pestre. A barbár magyar nem vette el érttük a két ezer rubelt, s a barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek haza.

Mi vitte az irójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Óh, ha azt nem értenéd meg!

Az a véghetetlen szerelem, a minek számára nincsen név a földön! A miről énekelnek a zsoltárok a babyloni vizek mellett; a mitől elhervad az irlandi lakó a szárazföldön; a mitől lángra gyulad a hideg német, s a forró franczia megőrül; – s csak te nem éreznéd meg?

Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, a ki álmodban megjelen; arcza olyan fényes mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága, mintha beszéd volna; ránézése, mintha hivás volna; gyászfátyola, mintha örök éjszaka volna; két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró!

Csak te nem tudnád, hogy «ki az?» Te! A költő!

AZ ELEFÁNT-CSONTRA FESTETT KÉP.

Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajta rontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal a markába nyomoritani: «itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza» s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá? hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint a kit a lidércz kerget.

Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a ki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.

– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy a hová akarsz.

Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg?

A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy «egészen más vagy most, mint reggel voltál!»

Ismét a régi vagy!

Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, a mint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyuttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal.

– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.

A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idioma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem ismerősek a magyar nyelvvel.

A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, a hol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyilt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros ut vezetett odáig. S a ki nem bérkocsin ment, (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.

A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester leányát rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkivül rendelkezésére állt a juratus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.

Korcza urat és védenczét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet füteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatu kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegesznek be maguktól.

Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza urat régen ismeré már s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szintén bemutatott.

A herczegnő kövér, elhizott asszonyság volt, erősen fehér arczszinnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.

A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyűbe álczázott kezét s könnyü kézmozdulattal inte unokája felé: «Dorothea grófnő», hogy annak is meghajtsák magukat.

Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a hol Csokonay gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.

Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó incarnattal, körülfogva aranyfényü, dusgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas buzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.

Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszinü csigák. Vajjon mire használja őket? Vajjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?

De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi tőle:

– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?

Szelid mosolygással felel:

– Morgen reisen wir ensemble!

«Ensemble!» Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?

Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen «ensemble» utazunk; ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol.

Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor aztán egy «wie heiszt man?» interpellatióval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: «man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen» (értsd: «ujra beszentelni»).

Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, a ki az examentből megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.

Ez az «ensemble» szó ezekről a szép ajkakról egy uj világot nyitott meg előtte. Mint a hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hivására megnyilik a mennyország.

Mikor a lépcsőkőn lehaladva, Korcza úrtól bucsut vett, kétszer is megcsókolta principálisa orczáját; pedig biz az nem arra való volt. Könyjei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanusított szivességeit; a minek azután Korcza úr így nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle a szeme.

– Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, a ki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes grátiájáért.

A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségü szép szemek örvényében.

Az a másik asszony el volt feledve nála!

Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy posta lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatu ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet meguszni készül.

Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből lejöttek. Az inas czepelte utánuk uti táskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.

A herczegnő jó reggelt kivánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már? nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyujtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a herczegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kinálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea grófnővel.

Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenvén a primitiv alkotásu kövezeten.

Szép tájai vannak a szivnek! Csakhogy változik bennök a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó, meleg nap.

A rózsaszinü álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az egész. Gonosz álom, a melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!

A mi szivének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arcz!

Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden uj tárgya az utnak alkalmat ad uj beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kivángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, a miből ő vitézül kiszabadíthatná utitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kivánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harczban megvivhasson, s habok árjában meguszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkalni, birákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyébb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy bámulatára.

– Soha sem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz!

Haj, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?

Délután egy végtelen sik, unalmas rónán döczögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtessenek a délibáb tengerében uszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szent kép a tündérmeséken elaludt.

A herczegnő régen tette azt. Az egész uton mindig szunyókált.

Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára s elszenderült.

Kálmán ott maradt «egyedül», néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.

Belenézhetett a napba.

Most látta még csak, minő földöntúli tüneménynyel van találkozása. A halvány tündéracz ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott az orczáját: oh, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: oh, hogy azt meghallani nem lehetett!

A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döczögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengetyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.

– Vigilasne? szólalt meg Biróczy.

– Non. Mortuus sum.

– Sub spe resurrectionis…

(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: «ébren vagy-e?» «Nem. Meghaltam.» «A feltámadás reményében…»)

Miért beszéltek latinul?

Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!

Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, a mit a hölgyeknek nem kellett megérteni?

Körülbelül.

Biróczy folytatá latinul.

– Boldog constellatió a tied.

– Perihelium. (Napközel.)

– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)

Ezen mosolyogtak egy kicsit.

Kálmán folytatta bámulatát az «alvó nap» iránt.

– Quanta species!… sohajtá fel Biróczy.

Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.

A mit mondott, az Phædrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy «minő szépség!» hanem azután következik még egy mondás, a mi már gorombaság: «… sed cerebro caret» (De nincs veleje). Kálmán emlékezett a folytatásra s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.

Biróczy tréfásan mentegetőzék.

– Azért mondanám, mert nem tud magyarul.

– Majd megtanul.

– Ki tanítja meg?

– Én!

– Magasan áll.

– Nőni fogok, míg elérem.

Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhült egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. A mint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szent kép orczáin könnyű pir hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? Ha úgy volna?

Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztül ugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a herczegnő uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint a hogy mosolyognak, a kik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan jól esett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak, mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.

Hanem a herczegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az utfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjut a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, történelmet, a magasabb államtudományokat s azokból úgy megexaminálta, akár egy professor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szent képre áhitatoskodni.

S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, a mi a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.

A kastély udvarán már cseléd és tisztviselő sereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornáczig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasítá, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márvány lépcsőn eltünt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a juratusok lakosztályába, mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyiltak, melynek százados hársfái épen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszürődő esti lég mintha mézzel volna terhes.

– Nos, hát megbántad-e, hogy ide jöttél? kérdi Biróczy barátjától.

Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.

Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal juratusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.

Ah ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, a kik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint a kikből évek mulva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellentiás urak is lesznek.

Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint a ki az igazi boldogság küszöbén belépett.

Másnap a reggelihez már áthivták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori franczia divat véletlenül utólért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem birt arczának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális «két garas» eszébe jut. Szinte jól esett neki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt? talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.

A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a herczegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is, és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifju is. Az látni való volt, hogy ennél a háznál a herczegnő parancsol.

Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, a ki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A herczegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e, vagy menjen?

– Direktor úr, monda az öreg gróf, ha a herczegnőnek úgy tetszenék, hogy ma a családi gyülésben elnököljön, sziveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.

– Már az archivum asztalán állnak, felelt az igazgató.

– Meg voltam felőle győződve mondá az öreg gróf, nagy tisztességgel.

Azzal ismét a herczegnőhöz fordult:

– Kit kíván a herczegnő a két juratus tabulæ regiæ notarius közül a családi tanácskozmányhoz vonni, mint jegyzőt? a másik ifju úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy úrat?

– Nem, szólt a herczegnő, Jenőy úr jön velünk.

Nagy kitüntetés volt.

Az étteremből átmentek az archivumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A herczegnő elnökölt s balfelől helyet mutatott Kálmánnak.

A director kibontá az iratcsomagot s egy documentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fenhangon olvasni. Latin okmány volt.

Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a herczegnő arczára: «vajjon érti ez ezt?»

Mikor az okmány fel volt olvasva, a herczegnő inte, hogy ő akar beszélni.

És aztán megszólalt a legválasztékosabb classicus latinsággal, a milyenen csak valaha férfiak beszéltek s szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.

Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal köröskörül. Szeretett volna elsülyedni a föld mélységes kebelébe.

Azonban ezuttal a föld alá elsülyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; épen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, a melynek előzményeit épen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.

Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell tartani a fölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye? nehogy a hitetlenek beleköthessenek s e tárgyban Kálmánhoz több rendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.

Mindenki latinul beszélt hozzá.

E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.

Kálmán pedig átkozta magába még azt is, a ki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.

Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán még is aludtak a hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó? Mert ha meghallották, akkor meg is értették.

Ettől a menedéktől is meg lett hát fosztva.

Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a herczegnő feloszlatá a gyülést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.

Kálmán titkolni akarta remegését; de arcza elárulá. Nem birta szemeit a herczegnőhöz fölemelni.

Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a herczegnő lassú nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.

– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, a kiknek szemük hunyva van.)

Kálmán arcza lángba borult e szóra.

Erre a herczegnő azt mondta neki:

«Jól van.»

És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.

– Jól van. Legyen úgy, a hogy ön mondta. «Fel akarok hozzá nőni!» Tehát nőjjön ön! Ez olyan devise, a mit az ir a czímere fölé, a kinek ereje van hozzá.

Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.