Part 17

A mint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kaczagását, hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.

«Servus pajtás!»

Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?

Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, a melyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?

A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot?

Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.

– Épen most mesélem ő nagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám czimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odujából? Épen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad Kálmán mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen neki irányoztuk a kastélynak s aztán elvettük a gerendát. Nosza az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porczikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: «alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?»

Kálmán Katinka arczára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.

A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete keztyüt visel.

– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?

E tragikus kérdéssel vélte az általános jó kedvet elronthatni.

Azzal járta csak meg.

Interpellátiójára Bálvándy arcza egyszerre komoly vonásokra nyult meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillongást mutatott, azután elővette fehér zsebkendőjét s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé.

– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordiczai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.

Katinka felkaczagott e parodián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mimelte.

– Épen arra kértem most ő nagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak requiemén több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában megjelenni kegyeskedjék.

Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.

– Mához két hétre pedig, folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy, a kordiczai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, theatralis előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghivhatni alázatos audientián élő szóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.

«Hijjad, hijjad!» mondá magában Kálmán; «hol leszünk mi már akkor?»

Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutió részletei felől.

– Hát aztán mi van azon a jószágon?

– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.

– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?

– Nagyszerü sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.

– Hát a szinészek hol fognak játszani?

– Nagyszerű theátrum lesz a számukra építve deszkából.

– Hát a bált hol tartják meg?

– Nagyszerű redout lesz deszkából.

– Hahaha! Deszka nagyszerüség!

– No majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem látott a világ, a mióta József császár az erdőben mulatott. Majd megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni?

Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.

Kálmánt boszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mind azok a rágalmak, a miket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire vonatkozólag.

És ő hozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem kinálja, hogy üljön hát le.

Elkeseredésében odament a papagályhoz. Az legalább megszokta őt mindig szólítani, gyöngéd hizelkedő szóval.

Most is megszólította. Azt mondta neki: «te szamár!»

Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem távozik. Akkor pedig egy perczig sem fog tovább itt maradni; hanem együtt távozik vele.

Az a terve, a mit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a szegletbe vetve. Érezte szivében nőni a daczot. Polyp volt az.

Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.

– No, már most menjenek. Készülnöm kell a szinházba.

A hősök kalapjaik után nyultak.

Katinka egyszerre nyujtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.

Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén; s arra gondolt, vajjon a másikét is nem szorította-e meg?

Mikor az utczán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szivességgel monda Kálmánnak:

– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál s két hét mulva a kordiczai vadászaton.

Kálmán egy rózsaszinü álom közepett járt, s a rózsaszinben az árnyék mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szin, két egymással rokon ellentét.

Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen elbódult, mint a ki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.

Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyülölje. Mint jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a teljes jog a gyülölködésre? Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig csak usurpator. Ez nem helyes jogczím. Két tolvaj gyülölsége az, a ki egy lopott tárgyon összeveszett.

Ez bizony «exlex» állapot!

Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt s maguk csinálnak maguknak törvényszéket.

Kálmán folytatta a rózsaszinü álmot véres árnyaival.

Úgy lesz.

Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani Bálvándynak:

«Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb vadászatot tudok, a hol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten vadász és vad egyszerre. A melyikünk aztán a «hallali»-ra trombitál, az vigye a diadal-díjat, a merre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé.»

Igen bizony; de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az akadálynál. A rózsaszinű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem birja a lábait emelni. Ólomból vannak.

Az agya meg lángolt.

Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.

Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék jött helyébe.

– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! üdvözlé öt Kalender úr, kezeit dörzsölgetve. Miben lehetek szolgálatjára?

Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját elváltozott arcza tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.

– Felveszem azt a pénzt, rebegé fuldokolva.

– Rendelkezésére áll most is; szólt a bankár, előhuzva fiókjából a tárczát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek értte. Tetszik még egyszer megszámlálni?

– Elég, ha az imént megszámláltuk.

– Hm, hm. No jó. Tehát aláirja ön a kötelezvényt?

– Aláirom.

Kalender úr csengetett, mire az ügylet-szobából egy kopottruhás fiatal ember jelent meg, szájában keresztülfogott tollal.

– Mauler! szólt a tőzsér, híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le ezt az összeget a nagyságos úrnak s előttemezzék a kötelezvényét.

Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a tizezer forintot. Megvan. Négy ötödrésze értékpapir. Hogy miféle értékpapir? ahoz a tanuknak semmi köze.

Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyén át folyton figyelve leskelődik valaki. No, hogy ha netalántán egyszer egy kétségbeesett kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr fejére kvittelni le a tartozását s aztán odább állani a záros tárczával. Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt és lenyelte.

– No hát, ez megvolna, szólt Kalender úr, kezét az összekötött pénzcsomagokra téve. Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van hátra. Mint mondom, csak formalitás.

– Mi legyen az? Essünk át rajta.

– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom. Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskoruságában fölvett adósságát az ember a nagykoruság előtt revocálhatja. Szabad neki megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy bizonyos præservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az egész. A kiskorú adós azon atyja, anyja, vagy nagynénje nevében, kitől örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy a fölvett összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.

Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket arra, a mit mondjon.

– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?

– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna miatta. Ez nagyon természetes. A fiatal ember, mikor nagykoruvá lesz, tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de soha sem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a jótálló-levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását s akkor visszakapja a kényes természetű levelet is.

Kálmán csak elszörnyedt.

– E szerint mindaz a fiatal ember, a ki öntől pénzt kapott, önnek a házából már úgy jött ki, mint hamisító.

– No no, csak ne heveskedjék ön.

Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal azt mondta, hogy «alásszolgája».

– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.

– Soha ide! mondá Kálmán, s kalapot ragadva, sietett ki az ajtón.

Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen ő róla akkora fokát a sülyedésnek föltehetni.

Pedig hát mégis csak vissza kellett egyszer még térnie.

A mire az volt oka, hogy csak a tornáczban vette észre, hogy saját kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint föltette. Már ezért mégis csak vissza kellett térnie.

A bankár nevetve fogadta.

– Mondtam ugy-e, hogy visszajön ön még egyszer?

– A kalapomért, szólt röviden Kálmán.

Azután nagyon meg volt lepetve, a mint a kalapjában benne találta a számára rendelt összecsomagolt pénzt.

– Hát mi ez?

– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni. Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, a kiknek a szájokban van a becsületszó, s olyanok, a kiknek a szivükben van. Most már ismerem önt. Nem kivánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.

Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.

– Ez már más szó.

Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt s átnyujtá azt Kalender úrnak.

Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénynyel, hogy a mindig égő szeszlámpánál meggyujtotta az egyik sarkát s az égő papirt bevetette a kandallóba.

– Igy! uram. Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem önnek a kötelezvényét; ez által önnek az adóssága becsületbeli tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Már most alásszolgája.

Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.

Ime azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, a kiknek meg van engedve, hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkre tegyék s fizessenek a lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztül röpített golyóval.

Széditő magaslat ez egy fiatal főnek!

És már most itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra vezethetni. Versenyezhet most már azzal a másik «úrral?»

Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.

A mint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.

– No csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.

– Kicsoda? kérdé Kálmán.

– Ejh, hát ki no? szólt gonoszkodva a szakácsné. Egy gyönyörüséges szép asszony.

Kálmánnak nagyot dobbant a szive. Talán «ő?» Talán utána jött, hogy megengesztelje. Kitelik tőle az.

No, de ugyan szépen ráhagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással nyitná a kis hálószobája ajtaját, szemközt jön rá a sánta Biróczy.

Ez volt az a gyönyörüséges szép asszonyság.

Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most ujra láthatja. Épenséggel nem ő róla gondolkozott most. Biróczy pedig faun-arczának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, a mit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette, alig akarta elereszteni.

– Örvendetes hírt hoztam neked.

– No, mi az?

– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a törvényszünet alatt s téged óhajt ez alatt magához venni.

– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?

– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kivántál jurátus lenni mellette.

– De nem falun kezdeni a jurateriát.

– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás vidék, kastély és angolkert.

– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász; mit csináljak én azzal az egész kerttel?

– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, ha csak mindennap a kerepesi-uti «állathecczbe» nem mégy s vasárnaponkint a «nagy gárdistánál» a mészáros legényekkel nem akarsz verekedni, vagy a «Saukopfnál» fekete rigókat fogni.

– Nem szeretek falun, no!

– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka kézirat-gyüjteménynyel, a miből te becses dolgokat tudnál kikeresni.

– Nem kánikulára való mulatság.

– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg herczegnő épen most hozza haza Bécsből, az apáczáktól az unokáját. Valami angyali arcz. Láttam az arczképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz együtt utazni velük; egy hintóban. A herczegnő maga óhajtja, hogy vele menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztül utazni. Te bizonyosan a szép comtessel ülnél vis a vis.

No ez meg már épen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcznak a betege.

– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot; nem vehetek egyszerre bucsut a kapufélfájától.

– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbucsuzhatol az ő szépséges orczájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy cancellista, a ki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem találkoztál vele.

Kálmán most már haragba jött.

– No de hagyj nekem békét a te főispánoddal, herczegasszonyoddal és comteseddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.

– No jól van. Ma látom, hogy ballábbal keltél fel az ágyból. Tehát aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három napig.

– Szivesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellentiás úrhölgynek a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból; mert én most nem utazhatom.

– Beteg vagy?

– Igenis: beteg vagyok.

– No majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép comtessenek az arczával fogsz álmodni.

Kálmán bezárta az ajtaját, a mint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a szobájából az nap.

Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, ujra meg ujra elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámoritó mérget, mely a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a vigasztalást s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést s egyiktől jobban megrészegült, mint a másiktól.

Késő volt már az éj, mikor aludni ment.

Az a reménye volt, hogy ő róla fog álmodni.

S nem az ismeretlen comtessel, a kiről Biróczy beszélt.

Az álom pedig olyan tündér, a kinek a szeszélyeit nem lehet előre kitalálni.

Megjelent Jenőy álmaiban egy női arcz; de az nem volt se az ismerős, se az ismeretlen.

Ki volt hát?

Egy arcz, olyan fényes, mintha Isten volna; – olyan nagyszerű, mintha ország volna; – mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; – könyhullása olyan forró, mintha vér volna; – ha szemeit lehunyja, mintha a meghalás volna; – ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; – némasága, mintha beszéd volna; – ránézése, mintha hivás volna; – gyászfátgyola, mintha az örök éjszaka volna; – két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró! – az egész álom, mintha nyolczszáz év története volna.

Valjon kinek a képe lehet az?

Kálmán nehéz veritéktől izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren is, még felöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetlen látás. Alig birta azt elszórni magáról.

Eh mit? álom?

Álom azt jelenti, hogy aludtunk.

Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az uton, a melyen megindult. Ne adjon ő neki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.

Pedig még mindig álmodott.

Folytatta a rózsaszinü álmot a vérszinü árnyékokkal.

Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy a hol találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.

Találkozott is vele nagyhamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton jött rá szemközt.

Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovonjáró emberrel találkozni gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja; szemével kiséri; annak már a lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az féltesttel kiválik az egész nép közül. Skandalum!

Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak haza ment. Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog érkezett.

Jenőy úr alig ismert rá a gimbesgombos nyalka vitézben régi jó pajtására, Csuka Ferkóra.

Hanem azért Csuka Ferkó most is per tu volt régi pajtásával s nem nézte azt, hogy ő huszár, az pedig csak «diga» (ez a «czivil» czime a katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez pedig még csak úrfi s egyéb semmi.

Ugyan össze-vissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.

No Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst ujra láthatja. Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza s Pestet útjába ejté.

De annak még tovább is ragyogott az arcza. Egyéb örülni valója is volt, mint az első viszontlátás.

– Olvastad-e már a Tudományos Gyüjteményt? kérdezé Jenőy urtól.

Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyüjtemény? Mikor épen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.

– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyüjteményhez?

– Oh, nekem megvan. Praenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint összejön a czug körülöttem a rajtsulban s én felolvasok nekik belőle.

– Hisz én is járatom, monda Jenőy.

(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)

– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.

– Nem. Még nem vágtam fel.

– Nem vágtad fel? szólt elbámulva a trombitás; no az enyim itt van felvágva: olvasd el belőle.

– Mit?

– Hát azt a nekünk szóló levelet.

– Nekünk szóló levelet?

– Hisz a czimlapon is fel van már jegyezve.

– Úgy, igaz!

– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyüjteményt.

Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajta kapták. Aztán mi köze ő neki az egész unalmas irkafirkához?

– Látod, pedig azt a levelet jó lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk irja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikairó pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát irtuk?

Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt kerget a szél.

– Itt hagyom nálad; olvasd el, szólt Csuka Feri, s majd délután visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta kunyhóban, az üreskád alatt. Tudod, te is ott voltál.

A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papirba takargatott füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott, kemény, verbungos sarkantyupengős léptekkel mérve végig a folyosót.

Kálmán úrfi érzelmeiben valami zürhang maradt vissza. Röstelte azt, hogy ime, ez a lószagú katona figyelemmel kiséri azt, a mivel már ő nem is törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány lénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a zenekarból megszabadult, még összegyüjti pajtásait s olvas fel nekik abból, a mit a magyar tudomány adhat. És ő, a kinek elől kellene járni, mert nála van a láng, mely világit, most a legutolsónak a háta mögött veszi fel azt, a mit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.

Tehát csak fölvette azt és elolvasta.

Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz czimezve; miket a Tudományos Gyüjtemény szerkesztősége közrebocsátott.

És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne magát egészen.

A mit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.

Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül, segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagy világ majd megemlegeti.

Hős az! oroszlánszivű Richard; annak a szivével, annak a kardja nélkül; az argonauták társa, az aranygyapju dija nélkül. Columbus vágyával, karthagói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rabnépének a szabadság Kanahánját keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy proféta, kit az Úr kettős tüzesnyelvei megszálltak.

Minő egyszerüség, minő igazság a leirásokban. Semmi phrásis, semmi pathosz: a meggyőző, szemmel látott való.