Part 16

A fiatal ember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén szólitá.

A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidérczet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.

– Hallgat, maga szemtelen!

A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.

Legalább Kálmán olvashatta háborítlanúl a replikája végét.

Ez volt a java.

Itt irta le a birák tudomására védencznője jellemét, szivvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt az igazi költő.

A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, oda hajolt föléje; tán hogy az irásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arczára hulló fürtök villanyos érintését s vállával hallotta a hölgy szivének dobogását.

A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, a mit irt, hogy maga is könyezett bele. Remekelt.

A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.

Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a birálatot.

Katinka szemei is ő rajta függtek: a vétkező szép szemek!

A kérdés ez volt: «nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak irtalak le?»

– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; hanem…

Következett a czáfolat.

A czáfolatot ajk mondta ajknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán ezen a napon lett húsz éves. Mikor az álom ébrenlétté válik.

Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tünt fel.

Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.

– Nos? hát? mit szólt a szép asszony a replikához? kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.

Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, a mit aztán nem evett meg.

– Azt mondta, hogy igen szép…

– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a replikára?

– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.

Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.

– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.

Kálmán úgy tett, mint a kinek semmi sem fekszik most annyira a szivén, mint a hónapos retket meghámozni.

Korcza úr magában nevetett.

– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét; szurdalódék tovább.

Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.

– Én a zöldjét szeretem.

– Jó is az, mondá Korcza úr, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.

Azzal két reteknek a zöldjét a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, a kinek zöldleveles szarvai vannak.

– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az igen szép, hanem hanem «nem igaz!»

Kálmán földre ejté a villáját, a mi igen jó alkalom volt rá nézve egy perczre az asztal alá eltünhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.

– Nem mondta azt.

– Nem mondta? ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.

– Én így szeretem.

– Hát jól van.

A következő ételig békét hagyott a fiatal embernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elől. De Korcza úr mégis utólérte, mikor inni akart.

– Kérem, ez az én poharam!

Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.

– No hát, domine fráter! szólt fogpiszkálóját fogai közé dugva, e szerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.

Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.

– Ahán! mondá Korcza úr, egyet intve homlokával, s oda könyökölt az asztalra, azzal a két zöldlevelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint valami kigyófulánkkal fenyegette.

– Ahán! No, már most lássuk, melyik vergődik önben tulsúlyra, a prókátor-e, vagy a poéta?

– Nem értem a kérdést.

– Dehogy nem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védenczre nézve czélszerű, mert igen szép és ragyogó; tehát én beigtatom azt, a mit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Már most hát mit mond maga, domine fráter?

Kálmán igen könnyű szerrel akarta magát kivágni a dilemmából.

– Ejh! hisz az egész csak jogászi stylusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.

– Áh! kiálta Korcza úr, csak jogászi stylusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak studium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatal embert szeretem, a ki a kötelességén túl is studiumot fordít a maga szakmájára. Már most legyen olyan jó, tranchirozza fel azt a kappant.

A míg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr, a kappan érdekében; hanem a mint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.

– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Már most én azt tanácsolnám magának, hogy a studium tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra s irja meg a vádló ügyvéd replikáját.

– Nos, miért ne? szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. Azt is megkisérthetem.

– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez épen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nem csak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna?

Kálmán már azt hitte, hogy egészen abstract térre vonul át az értekezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.

– Majd megkisértem.

– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, a mi az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stylusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, a mikor nem lehet poétázni, nem lehet ideálizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.

Kálmán kiváncsivá volt téve.

Ebéd végeztével elkisérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.

Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.

– Ime, ez Csollánné asszony levele, szólt Korcza úr: most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, a melyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, a mit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.

Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét, Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, a mely által utóljára is a fiatal emberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágyja benőjön.) Próbára akarta-e őt tenni? Vagy valami ravasz messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, a mi a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nem csak az ellenfél ügyvédi actióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte; az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kivánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr irhatta újra maga.

AZ ELSŐ INTÉS.

Régi monda, hogy egy sok leányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjuhoz: «volt-e már uram öcsém korhely?» Ha e furcsa interpellatióra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: «dehogy voltam!» az apa így szólt: «akkor ezután lesz ön korhely!» s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont s bevallá, hogy bíz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.

Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. A ki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.

Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restelte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.

Ha Korcza úr meg nem irta volna is, megirta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.

Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.

Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Nap-hosszant a szép asszony után volt, azt kisérte a tánczvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a szinházban. (Csak német szinház volt a világon.)

Ha irt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leirta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagybefolyású urakkal per tu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliothécát a fejébe szedni.

Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.

Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.

Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni s egy idő óta nem bizott rá olyan dolgot, minél mulhatatlanul megkivántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt s olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, a mit akart.

Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusa. Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.

Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és a mellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, a ki kettőjüket soha sem látta.

Bálban soha sem tánczolt vele, szinházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá lánczolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.

És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjui remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint a ki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenkint kéreget ki belőle.

Mikor a szép hölgy, kerevetén végig nyúlva, ő pedig lábainál ülve, abban az olympi gyönyörben részesítik egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.

Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán «Erbiát.» Csokonai, Gvadányi, csak férfiaknak való olvasmányok.

Tehát Kálmán áldotta a németeket, a miért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.

S e közben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagályánál is. Különben e papagály iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: Kedves Kálmán! a mire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A szent szék be fogja követelni a papagályt s annak a tanúvallomását protocollumba veszi! (A mint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagályt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagály makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)

Hanem az az örökös félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott kincseknek elviselhetetlen kezd lenni utoljára.

Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:

«Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szivem a helyett, lakjál abban!»

Pedig abban a sok jeles regényben, a miket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.

Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.

Aztán nem kincs-e maga a férfi, a ki azt mondja?

Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, a mennyit akar. Nőhet olyan nagyra, a meddig az ég tart. S prózában olvasva is bir elég becscsel. Van egy gazdag nagyanyja, a kit örökölni fog.

Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.

És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.

Hanem a míg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:

– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendebe, fürdőkbe.

Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafondba.

– Milyen szép volna ha ön is elkisérne oda, szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. Távol minden ismerős arcztól; nem kisérve leskelődő tekintetektől szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve s úsznánk ugyanabban a hullámban.

Kálmán már úszott.

– Én elmegyek önnel Ostendebe.

– Úgy-e bár? Óh be kedves! kaczagott Katinka és nyakába borult. Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.

Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.

– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.

Katinka kaczagott. Ez tetszett neki.

– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.

– Az az én gondom.

A kevély ördög!

A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyillal.

Kálmán ki volt forgatva minden sphærájából.

A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a syrének és a vizbefuló szerelmesek.

Legelső bolondsága volt: Katinkának megirni levélben a zsibói ház történetét.

Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, a mit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.

Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, a ki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? azt mindjárt meglátjuk.

Kalender úrat milliomosnak nevezik.

Hogyan lesz az ember milliomossá?

Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.

Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, a ki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt s örökkön él.

Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint három szoba.

A középső szobában ül az a valaki, a kiről prædestinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobboldali szobába kihivják: ott vár reá egy hollandi, vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két perczentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Bíz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6 százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egy pár milliót elfogad tőle négy perczentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor koczogtatnak a baloldali szoba-ajtón. Jön egy magyar földes úr. Hüh, be izzad az üstöke. Harmincz lépésnyiről meglátszik az arczán, hogy meg van szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki igen rövid időre. Tízszeres biztosítékot nyujt. Előnyös szerzemény kinálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogy ne tudná? A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Oh, azt a földes úr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincz perczentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt, megirják a szerződést s minden rendben van.

Így lesz az ember milliomossá.

Eddig a nagy ember adomája.

Hanem fenmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiirni a kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert az által a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét irnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű calculus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni, (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon) s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megirt magasságig. Ez, hogy megyen végbe?

Mindjárt meglátjuk.

A baloldali szoba ajtaján koczogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.

– Ah Jenőy úr, hozta Isten!

Oh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjuság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utczán: ő tudja, hova vágtatnak?

Eltudná előre mondani Kálmánnak, miért jött? Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?

Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.

Nagy munka az első ezer forintot kölcsön kérni! Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajczárt sem tud munkával keresni.

– Uram: szól vizbehaló hangon. Nekem szükségem volna pénzre.

– Sok pénzre?

– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.

– Az nem sok, szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.

– Annyira volna szükségem, folytatá Kálmán, neki bátorodva; őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e czélra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a külföldet megismerni.

– Én értem, mondá Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni?

– Én még csak húsz éves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit koczkáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.

– Jól van, mondá Kalender úr. Én szoktam ilyen koczkáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, a mi még csak azután fog kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.

Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.

– De uram, én nem kivánok olyan sokat.

– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy ön tízszer jőjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, a mennyivel megemberelem. S aztán én rám többet ne járjon.

Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz biztatása elszédítette fejét.

– Hát jól van, mondá, de a fogai vaczogtak, s tagadták, hogy jól van; fölveszem a tíz ezer forintot.

– Átadjam mindjárt?

– Nem bánom.

Kalender úr átment a középső szobájába s onnan egy nagy aczél-lakatra járó tárczával tért vissza.

– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megirjuk a kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az irnokom és könyvvivőm előttemezik, mint tanúk, a kik előtt ön az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.

Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyilni a záros tárczában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.

– Ez a csomag itt ezer forintot tesz öt forintos bankjegyekben.

– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne, szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.

– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.

Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet.

Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.

– Ez a második csomag szinte ezer forint sorsjegyekben.

– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem lutriztam.

– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen csekély rabattért beváltja önnek kész pénzre. Tessék megszámlálni.

– Soha se számlálom én, szólt Kálmán boszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.

Kalender úr hát nem is erőtette.

Felmarkolta a harmadik csomagot.

– És itt van azután további nyolcz ezer forint.

– Hát ezek micsodák? Kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.

– «Értékpapirok,» biztositá őt. Hadik-féle partiálisok.

Kálmán mérgében elnevette magát.

– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevekedtem fel. Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapirokat valahol font számra vette meg egy antiquariusnál. Ez a nyolczezer forint megér nyolcz garast, többet nem.

Kalender úr is nevetett. Csunya feketefogu nevetés volt.

– Ön elmés fiatal ember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos két ezer forintnak ráadás is kell. «Czuwág», mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.

Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárbaveszett értékpapirokkal, miket tized, huszad árban, papiros értékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négy ötödrészben szolgált neki ilyen jó «mócsing»-gal; a két tanu, ki a kötelezvényt aláirta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.

Kálmán szépen vette a kalapját s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.

– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. «Ezt» a tízezer forintot nem használhatom.

Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárczába a csomagait.

– Tehát ezuttal nem egyezhettünk meg; szólt szivélyes nyájassággal a távozóhoz. Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.

– Köszönöm.

Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelni valót is talált az ajánlatban.

Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!

Valami tervet főzött ki agyában. A mi vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.

Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.

Óh te nagy poéta!

Az egy tőzsérrel nem birtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.

Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!

Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára soha sem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e?

Hanem a mint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.

«Hm. Ez bizony egy lovagvessző, monda magában. No hát legyen kettő!»

S azzal a magáét keresztbe tette rája.

Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kaczagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! Magában senki sem kaczag.

Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve s úgy kaczagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rococo székben ült báró Bálvándy.

Ugyanabban a kis furcsa székben, a melyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.

A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, a minek az olyan nagyon kaczagott.

Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kaczagni, mikor ő mesél neki valamit.