Part 15

Száraz volt az a replika és unalmas az elaltatásig; de a mellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végeig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak? Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat az ellenfél tanui ellen; belekötött azoknak erkölcsi multjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kivánt ellentanukat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ád; szembe állította az egymást megczáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy a mi reggel volt, az este volt, s a mi nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egy órai időközt, melyről semmi tanubizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromlófél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurczolta az olvasót a «corpus juris» minden valamiképen idevonatkozó paragraphusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva a felől, hogy ezeken kivül a Tripartitumban nem maradt semmi.

Hanem…

Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét, s a férj jellemének a vádolását.

Pedig négy egész sűrűen teleirt ivre terjedt Korcza úr védirata.

A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencznőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s el kezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.

– Nincs több hozzá? kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.

– Eddig van.

Katinka oda lépett az ifjú elé s kezét azon szék támlájára nyugtatva, a melyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tüzü szemeit.

– Mit szól ön ehhez a védirathoz?

Kálmán zavarodottan felelt:

– Főnököm műve.

– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, a mit mond.

Kálmán úgy találta, hogy a torturázó szép szemek szent inquisitiója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a hæresisben találtatást.

– Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.

– Mit?

– A mi életet ád embernek és betünek, a melegséget.

– Ugy-e bár?

A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élőparázson pirított lélek még többet is vallott tőle.

– A ki szeretni és gyülölni tud, az másként irna e tárgyról.

A delnő kitalálta, hogy van valaki, a ki másként tudna irni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:

– Irjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, a minőt ön gondol: hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kivülem soha.

– Óh! semmi okom sincs a titkolózásra, mondá Kálmán. Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kisérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rámhagyta, hogy irjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.

– S ön nem választotta a vádiratot?

– Még nem olvastam a pert.

– Oly közönyös volt iránta?

– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.

– S tegnap óta nem volt rá ideje?

– Nagysád kegyetlen vallató biró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.

– Mitől rettegett?

– Rettegtem attól a gondolattol, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.

– És most, miután ezen átesett?

– Meg fogom irni a védiratot.

– És megmutatja azt nekem?

– Elébb közölni fogom főnökömmel.

– Köszönöm, szólt a szép hölgy, shawlját szorosabban húzva karcsu termete körül, s aztán levetett fél keztyüjét vonta fel picziny finom kezére, mint ki indulni készül. Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.

A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utczaajtóig kisérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.

– Hejh! nyelveskedék; ugyancsak sokáig elinformácziózott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!

Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.

– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.

Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy a fölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának?

Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.

Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az?

Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.

Foglalt magának egy magas álláspontot, a mely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvencz regiója; a magasztos, lovagias, angyali felfogást.

Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg, méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; a mit véteknek mondanak, az csak szeszély, a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.

Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.

Elővette azt a pert, végig olvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végig ment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt ránézve ez a per.

Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihivta harczra az egész világot.

Ha szinbiráló kezébe adták volna védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monolog egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedélylyel, hevülő arczczal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sirjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus szinész, ki mint szinpadi biró a vádlottat ennek daczára is el meri itélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házi gazdája rögtön felmondja neki a szállást.

Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szivvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, a mi szeretetreméltó.

A nő helyzete ékes dialecticával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, a hol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett, ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kutfeje egyedül a férj. Kiszámított, előrekészített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanuja: több mint gyanu, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. Ez a nő gazdag hozománya. E körül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.

Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr haza jövetelét. Nem ment ő az alatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.

(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, a mi nem alkalmas madártávlati panoramának!)

Korcza úr végre haza érkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, a mi távollétében az ügyeket érdeklő történt.

– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?

Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.

– Olvasta ön?

– Elolvastam.

– No azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?

– Egy replikát.

– Persze a vádlott mellett?

– Igen is.

– No azt is előre tudhattam. No majd vacsora után elolvassuk.

Este volt az idő, Jutka asszony már hivogatta az urakat vacsorálni.

Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principálisa előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.

Persze hogy kipletykázta.

Alig várta, hogy letegye a tálat az asztalra, már kifurta az oldalát a titok.

– Ugyan sokat vesztett a téns úr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a téns úrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No csak tudom tán, hogy mi az emberség? Aztán behivtam hozzá az ifjú tensurat. Annak mondott el a mit mondott. Legalább másfélóráig itt volt. Nem tudom én mit beszélhetett olyan sokat?

Korcza úr nevetett.

– No majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!

Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett s magában a Sz.-Gellért tetejére kivánta annak a megfőzőjét.

Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimászokkal tekintgetett Kálmánra, a nélkül, hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját?

Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép cliensnőt? A mivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.

Arra nem számított, hogy egy malitiósus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.

A mint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeczi pipáját a jó véki dohánynyal, mit Bécsben olyan sulyosan nélkülözött s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:

– No, domine fráter, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.

Kálmán végig olvasta azt s gyakran nézegetett principálisa arczára, mintha mondaná neki: «ugy-e, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint a milyen a te replikád abban a perben!»

A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.

Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifujta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét s csak azután, hogy mindezzel készen volt, simitá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját s azt mondá neki:

– Óh maga poéta!

Kálmán ingerelve volt az által, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.

– De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?

– Igen nagy vétke, felelt Korcza úr, házi sipkáját homlokára húzva. Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencznője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják.

Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.

– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?

– Hohohó! De nem ám. Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy clienseiket a törvényszék el ne válassza.

– Soha?

– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kivánná maga a férj, vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul, az alperesi fiskálisnak, éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védencze érdekében, folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messzenyujtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.

Kálmán rázta a fejét, mint a ki nem birja felfogni a dolgot.

– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit, mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. Nem rég tanuja volt domine fráter annak a heczcznek, mit azzal a huszárőrnagygyal ketten elkövettünk itten. Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kivül még egy harmadik titkos peres fél is van, a kinek érdekében áll, hogy ez a per mentül előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.

Kálmán még most sem értett a dologból semmit.

Korcza úr új pipára gyujtott.

– Tehát, domine fráter, tudja meg legelébb is azt, a mit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencznője egy «præfecta». Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fenmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján, s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, a miket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet örökölik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig öt éves, Berti délczeg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év mulva Berti egy piszkos, cynicus czimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörüségre termett amazon lesz. No úgy tiz év multával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, a miket semmi gouvernante nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő planumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. A hogy egy princesset feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez s erőtette mindenképen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahoz pedig okvetetlen hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; a mit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – daczára heves véralkatának – húsz éves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahivatta magához a leányát s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, a mikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. De még jobban megvolt kötve a csomó. Az öreg úr tudta azt, hogy van Szilágyságban, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; a mely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő soha sem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kisértetek huhognak benne, hanem az, hogy az erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házas felet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak, vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát a ki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, a ki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszár őrnagyra; a præfectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tizezer forintnyi jövedelemmel; Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. Már most fráter, kezébe kapta ön a gubancznak a fonalát, ugy-e bár? A házastársak, azon a napon, a melyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni a felől pro és contra, a kettő közül melyik volt a hibásabb? melyik a bűnös? De e közben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátya ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagy birtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy de a két prókátor, a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, a míg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. A míg a præfecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a præfecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a præfectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; a mi rajtunk mind nem fog. Érti ön már most a dolgot gyökeresen?

– Értem.

– Hogy az őrnagynak is igaza van, meg nekünk is?

– Nekünk nincs.

– Nincs? Hadd halljam még egyszer!

– Nékem egészen más felfogásom van erről.

– Igazán?

– Én most is azt állitom, hogy az én védiratom jobb, mint a főnökömé.

– Kutyánszki!

– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.

– S elválasztatná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a dominiumától?

– Visszaadnám neki boldogságát.

– Hahhaha! nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr, no ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.

Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának irt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Ő róla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.

Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.

– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el domine frater s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyim, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.

A CZÁFOLAT.

Kálmán még nem volt húsz éves, midőn első replikáját megirta. Két napja hiányzott a huszadik évből.

Oh visszahozhatatlan boldogságu napjai a XX-as szám betelésének!

Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: «ma vagyok először húsz éves!»

(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincz éves lenni, mielőtt húsz évessé lett volna.)

Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről irt: egy megtámadott nőről, a ki szép, a ki szenved.

Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt a szive mondá.

Mily reszkető kiváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajjon mit fog rá mondani?

Elszánta magát, hogy szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai? Nagy elszántság kellett ahhoz!

Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.

A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanus szemmel, a mivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.

Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.

Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?

– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal értte.

A szép védencznő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve fehér mousselin köntösben, melynek széles himzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke-főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.

A bájos szalma-özvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagály, veres kormánytollakkal; egy rózsaszinű kakadu, piros bóbitával; egy buzavirágszin kanári madár; egy pitypalatty, egy fehér gerliczepár; azután az emlősök osztályából: egy házi-menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengeri-malacz, egy fekete, egy szürke, meg egy veres mókus, egy bolognei selyemszőrű öleb, egy tüskés sül, meg egy kapuczinus-majom, azután egy ezüstkigyó, meg geometra-tekenős béka, meg egy leveli-béka, és nagy számu aranyhalak.

A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagály kapott tejes-kávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty buzát, a gerlicze tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, a mit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott s a kigyóval és tekenőczczel vitatkozott kedvencz étele fölött; a leveli békának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.

A papagály tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknöncz viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.

És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.

– Ah! kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. Valahára eljött!

Madár, barom erre az egy perczre szétfutott a szoba minden szegletébe.

– El voltam ez ideig foglalva a védirattal. Menté magát Kálmán.

– Talán már készen is van? Szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.

– Elhoztam, hogy nagyságod birálata alá bocsássam művemet.

– Ah! az nagyon szép. Az is diákúl van?

– Nem. Ezt magyarúl irtam.

– Jó, jó. Úgy is megértem.

(Az «úgy is» magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németűl folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a salonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarúl szólítani meg egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)

Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarúl is csak megérti.

Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép diszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.

Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot s hozzáfogott annak előadásához.

No, szép kis előadás volt!

A gerliczepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentül nagyobb hangott hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknöncz bukfenczet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára s nagy bölcsen mondogatá az ő magas röptű költői phrázisaira a maga észrevételeit:

«Schau, schau!»

De hisz így lehetetlen kivánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.

A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.

Másként kellett segíteni a dolgon.

– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.

Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva s odahelyezte a vállára.

A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: «Kálmán!»