Part 14

Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.

Jőnek emberek, a kiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek a nélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye biró elé ne kerüljön.

Határvillongások száz esztendős folyamának biró nem birja végét vetni.

Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.

És végűl «plus valet favor in judice, quam lex in codice.» (Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.)

Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a földalatti világnak! A hamisítások, végrendeletsikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragœdiái, mik a magasabb mívelt körök selyem-függönyös ablakai mögött játszattak le; alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.

És aztán az a nyelv, a min a prókátorok maguk beszélnek egymásról ott a papiron! Mikor már kifogytak egymás clienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiator, a ki egymást szétmarczangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről? Nem maradhat olyan piczi kis bűne titokban, a mit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kis diákkorában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító; ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis huszast adtak vissza: hamis-pénzverő a neve; ha liberalis nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor atheista; ha kártyázik; akkor «spiller»; ha nem kártyázik, akkor «schnorrer»; ha van felesége, akkor «hahnrei»; ha nincs felesége, akkor nőcsábitó; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyujtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, a melyiket valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomásu dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták, stb. Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a biró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt s «biróilag» kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy az egyik félnek «emendát» (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.

Kálmán mindent megkisértett, a mit főnöke rábizott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú munka után lefekszik, nem bir aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti: nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papirt, tollat vesz kezébe, és a mikből nappal kivonatokat irt, a csodaperekből, éjjel regény- és drámatöredékeket teremt.

Mert az gyönyör!

Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?

«Hiszen nem dolgozom: élvezek!»

Miért dolgozol éjjel-nappal?

«Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!»

Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.

Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony?!

Van egy betegség, a miben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.

Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.

Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak? A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy dél előtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos «szabad» jelszót elkiáltani, azzal egyidejüleg, egy kategorikus csizmaorr-rugás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyilásra, s az iratai közül felmerülő ifju előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.

Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora; hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.

A hatalmas férfiu zengő sarkantyus dobbanásokkal járult a fiatal ember elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőrkravátlijában a nyakát s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:

– Itthon van-e a fiskális?

Kálmán hivatalos készséggel s a mellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: Biz az nincs itthon.

– Hát hol csavarog ilyenkor? mennydörgé a kardos úr. Mikor megirtam neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az iródiákját? Ezt a mamlaszt.

Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.

– Jól van, jól öcsém! Kiabálhatsz nekem! némítá el a nagy vitéz. Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz én miattam, a mit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hizelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem a mit én mondok neked, azt te meghallod. No hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyujtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s épen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint a milyen a principálisod.

Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.

A süket úr pedig folytatá nagy hangon:

– Beszélj! beszélj. Tátogathatod én miattam a szádat, akár csak a csizmám talpának beszélnél. Már most én itt leülök a kanapéra s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.

Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok között, s mi után rohammal elfoglalt egy positiót, abban megerősítette magát, s ballábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, a ki őtet e pivotból ki fogja mozdítani.

Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; a kinek az az előnye van, hogy huszonnégy fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspánczéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.

S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak két hét mulva jön haza.

Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik irásban fog correspondeálni.

E szándéka kiviteléhez leült iróasztala mellé s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.

De nem készülhetett el vele.

Mert alig járt közepe táján, midőn új ajtónyitást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr s elordítja magát.

– Ahán! itt jön a kópé valahára! Szervusz fiskus!

Kálmán kiváncsian tekinte hátra, vajjon ki lesz az a szerencsétlen, a kit a harczias látogató Korcza úr helyett elfogott? S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. Ő érkezett meg hamarább a kitüzött időnél, egész úti-készületestül.

Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.

Csúnya intrikus-képet csinált, mikor végig nézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.

A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátli-másliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve, mutatá be magát.

– Én vagyok Sátory főstrázsamester! uram!

Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az?

Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda?

A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan oda férkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábbujj hegyein hozzá, úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá s azt mondá neki:

«Hán?»

A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.

– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a huszároknál.

Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a balfüléhez s balszemét összehunyorítva s a szája balszegletét csunyául felhúzva, kérdezé:

«Micsoda?»

Az őrnagy elszörnyedt e természetkivüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, a ki nem hall semmit.

Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez s két tenyerét két oldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy csak a torkán kifért:

– Sátory major vagyok! Ördög bujjék a süket füledbe.

Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.

A vállát vonogatta s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.

A vitéz úr kétségbeesve tekintgete szélylyel. Micsoda fegyver nemével ölje meg már most ezt az embert?

Megtalálta!

Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színüre levén festve, hatalmas nagy betükkel ezt a kérdést irta fel rá?

«_Süket az úr?_»

Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:

«_Kissé nagyot hallok._»

Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből s irta a colloquium folytatását az ajtóra.

– _Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?_

Korcza úr előkeresett másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Irta aztán a választ.

– _Azt, a mit Májor úr: nyugszik._

Kérdezett ismét a major.

– _Mért nyujtjátok ezt a pert olyan nagyon?_

Felelt rá Korcza:

– _Mert nyulik._

Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:

– _Az alperesi ügyvéd épen olyan gazember, mint te vagy._

Korcza úr replicázott:

– _Magadra mondd, goromba._

Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.

– _Egy kézre játszotok mind a ketten._

Korcza úr moderálta magát:

– _De nem az úr kezére._

Az őrnagy krétája így fogott:

– _Tolvajok, rablók, mikor akarjátok a pert elvégezni?_

Még rettenetesebb volt rá a válasz:

– _Majd ha az úr meghalt._

És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után kréta nyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgy hogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára irhassa a folytatását a hallatlan csunya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki e néma veszekedésnek szótlan tanuja volt, minden perczben azt várta, hogy a mint az egyik ott térdel s irja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálczát onnan a szegletből s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, a mi ilyen helyzetben épen nem a feje, hogy azt süketen is meghallja. Az őrnagy guggolt épen az emléktábla előtt, irván:

– _Gyilkosok! méregkeverők! meg akartok ölni!_

Korcza úr nem maradt adós.

– _A ki fél a megöletéstől, akaszsza fel magát._

Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.

– _Én titeket összeapritalak kuty_ – (de már ez nem fért oda).

Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztül irta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:

– _Eb fél az úr rozsdás fringiájától._

Az őrnagy kitalálta a módját a discursus folytatásának. Meglelte a nyullábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat s olyan magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.

– _Én föladlak benneteket a császárnak._

Korcza úr sem volt rest.

– _Nem félek én a császártól sem._

De már erre a mondásra megszünt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát s ráütött a tenyerével a kardjára.

– Micsoda! ordíta rettentő sebzett oroszlán hangján. A császárról merte ezt irni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a viczispánhoz! Hozom a profuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a blasphemiát. Le ne merje törülni, míg ujra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr irta! Egyszeribe itt leszek a patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.

S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generalissal, auditorral, profuszszal, patrollal, Krigsgerichttel, míg csak ki nem ért az utczára; hanem aztán a mint az utczán végig ment, csak még is meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképen miért is félne valaki a császártól? hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az irást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se viczispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhivatta hű trombitását Csuka Ferit: «gyere fiam, tedd a trombitádat a fülemre s fujd el nekem rajta azt a nótát, hogy «ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!»

Azzal aztán végig feküdt a pamlagon s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.

Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatánczot a megtartott csatatéren.

– Lássa domine fráter, monda Kálmánnak: az ilyent is meg kell szokni a prókátor embernek.

Kálmán csodálkozva rázta a fejét.

– Nem értem ezt az egész dolgot.

– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furcsa bonyodalmaknak, a mikben mindenik félnek igaza van.

– Tehát az őrnagynak igaza van?

– Tökéletes igaza van.

– És nekünk?

– Nekünk is igazunk van.

– Az lehetetlen.

– Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyors parasztokkal jöttem, s azok csak épen lovat váltanak; sietek vissza a «Fehér farkas»-hoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No majd ha haza jövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, a mit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért s az engem compromittálna, ha a pert birói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán-Sátory-féle válóper. Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ád gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzá fog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kiváncsisággal, a mivel egy fiatal ember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kisértse meg akár az alperes, akár a felperes védelmi állását elfoglalni. Irjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú phantasiájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafus-ismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intentiójából rájön-e a dolog velejére?

– Nem fogok belenézni. Monda Kálmán.

– No ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.

Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megujítása s bonyolult cancelláriai ügyek kivánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a fehér farkashoz.

Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.

De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félbenmaradt költeményeit: jertek múzsák, jertek ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!

Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyilt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon czélból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelenteni valója van, azt megtehesse.

Jutka asszony volt a szakácsné.

Jutka asszony nem tudott sem irni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.

Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két huszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy huszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy huszasból nemcsak elegendő húst, tojást és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piaczról hazaérkezett, a patvarista előtt élő szóval el kellett számlálni mit vett és minő áron, abból az egy illetőleg két huszasból? mennyit hozott belőle haza? Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle, és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási czikknek egy pár krajczárral feljebb tenni a tariffáját; úgy, hogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy huszasból, mely áll 50 váltókrajczárból, képes volt 55 váltókrajczárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit s azután csak megnyugodtak benne.

Mikor tehát Kálmán a benyiló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.

Ezuttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.

– Mi baj, mi kell?

– Csak jöjjön hamar, suttog Jutka asszony. Egy szép asszonyság van itten.

– Hol?

– Hát hol? Itt a vizitszobában.

– Hogy jött oda?

– Én eresztettem be.

– De hát minek eresztette be?

– Hát hiszen ismerem; sokat jár ide. Gazdag kliens!

– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?

– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.

– Ejnye! évelődék Kálmán; hogy már most félbe kell hagynia a dolgot. Mindjárt megyek.

Egy kicsit körülnézte magát a tükörben, (valljuk meg, a fiatal ember egy kicsit hiú) aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.

Mekkorát dobbant a szive, a mint a hivatlan látogatót megpillantá.

Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.

Annak a rejtélyes pörnek a védencznője, a mire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a pörre, sem a védencznőre.

– Ah! ön a fiskális patvaristája? szólt a delnő, kaczagó hangon, a mint Kálmánt meglátta. Ejh, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.

Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.

– Nálam minden héten van tánczestély, s ott a fiatal tánczosokat mindig szivesen látjuk.

Ez egy kicsit lehütötte. Mint tánczost! Hiszen csak hivatalos functiókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.

– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. Valamit meg akartam tudni a peremből.

Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre s lekönyökölt és maga elé bámult.

Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van ő nagyságának.

– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?

A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.

– Hála Istennek! csak egyféle perem van a világon. A válóperem.

No ez szép kelepcze.

Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibuvó ajtót.

– Én úgy tudom, szólt szemeit lesütve, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.

A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kaczagni.

– Hahaha! milyen rosszul tud ön füllenteni! Hisz az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinhagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni?

Kálmán egyre nagyobb zavarba jött. Ezek a kaczagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.

– Igaz; vallá meg, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bizta rám s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.

– Hogyan? Ön maga olvashatja, a mi engem érdekel, én pedig nem?

– Én bele sem pillantottam abba.

– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne? És én is meg akarom tudni!

– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.

– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No én akarom! A hölgy daczosan dobbantott lábával. Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játszák!

Olyan jól illett neki a parancsolás.

– Menjen no, hozza ide azt a pert!

Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.

Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alaku irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.

Azaz, hogy az olvasásból nem lett semmi.

Durczásan csapta össze az egész paksamétát.

– Hisz ez diákul van.

Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.

– Hát persze diákul van.

– De hát én ebből most hogy értek meg valamit?

– Azt én nem tudom.

A hölgy boszusan csettentett nyelvével.

– Ön nem is tud semmit.

Azután megkisérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat? Nem ment semmire.

Akkor összetette a kezeit s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.

– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.

– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.

A hölgy suttogva mondá neki s megfogta kezét:

– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.

Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, soha sem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.

Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni.

Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való a tudománya, hogy a míg latinból magyarra valamit lefordít, az alatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkimélje a szép delnőt az arczpirulástól.

Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztül bukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.

A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.

– Ah, ön engem csal! Ön nem azt olvassa magyarul, a mi diákul ott van. Azzal odálépett Kálmán mögé s vállán keresztül hajolva, kisérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: mit tesz ez a szó? hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; a mit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?

Utoljára Kálmán megboszankodott; azt mondta, hogy tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy irva van.

Pedig azután kegyetlen dolgok voltak irva. Kálmán érzé, hogy arcza ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarczú szép hölgy előtt.

Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végig hallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.

Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.

Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanu, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.

Kálmánnak a szive arczába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy hangosan ásított.

A felolvasó letette maga elé a vádiratot s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.

– Unalmas és ostoba beszédek, kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?

Óh, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek; szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de a ki e tudományt plastikai alakításra tudja használni, a ki azzal festeni tud, a ki abból architechtonicai remeket tud építeni, az már művész; s a ki épen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!