Part 13

– Igen is. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr ő kegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletü kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, a melyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utczán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka? Annak nem lehet befogni a száját. A mint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az ő neki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy «a fanyelü szent», a mi elég csunyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket s aztán ülhetünk a tömlöczben nagyméltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szent képet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.

– Hja! kedves nagyuram, Tóth uram! monda Korcza úr, ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg buzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…

– Még processio is! szörnyedt el Tóth uram.

– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!

– Hát hisz arra való ez a harminczegyedik ezeres! szólt hunyorgatva Tóth uram. Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kivül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már én nekem az a nyelves asszony.

– No, jól van. Én megpróbálom. Monda Korcza úr fontoskodó képpel. De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem igérhetek semmi bizonyosat.

– No csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is domine fráter Kálmán fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban s Tóth uram irja alá. Én pedig megirom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

Ez volt tehát az a «kis pénz», a mit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.

Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.

Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odább állt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, a minek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az iróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

Akkor aztán szaladt a félbehagyott informatiót folytatni.

A mint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, a mi szemét megszurta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyü, a milyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági dijt a patvarista számára.

Kálmán felbontá, mi az? Egy két garasos volt.

Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

Hiszen az is nagy boszuság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy két garasost! Egy vastag veres rézpénzt!

Hogy nem ütheti a hátához!

Tréfálni akart a gazdag paraszt? vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos kharakterét?

Ez már mégis nagy boszuság!

Most már hova szaladjon utána?

Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a két garasos.

A mint e fölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

«Szabad!»

A kopogtatás ismétlődik.

«Szabad már!»

Meg ujra kopogtatnak.

– Ejnye, ki az már?

Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, a ki nem tud bejönni?

Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hét galléru köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének hajaszálai hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arczának soványsága azt látszik hirdetni, hogy ime egy ember, a ki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyirva s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.

Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:

– Alázatos szegény szolgája az úrnak.

Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentul minden kopott külsejü látogatóval a legnyájasabban bánjék s annálfogva még annál is szerényebben viszonza:

– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:

– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális urhoz?

Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:

– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

A szerény látogató erre valódi inséges szuplikáló hangon könyörge:

– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal. A kis kopott ember az alatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.

– Egyébiránt mit kiván uraságod a princzipálisomtól? Kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.

A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás fölött simogatva, nyögé ki:

– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

No biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, a kik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s a kiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egy pár krajczárral, a hogy épen kedvében találják.

Nosza eszébe jutott az elkárhozott két garasos.

Menten sietett az iróasztalához, s aztán nagylelkü pártfogói arczczal jött vissza az öreg urhoz.

– No hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám; szólt markába nyomva a két garast, már most az Isten áldja meg békével.

Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifju úr grácziáját. Az Isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.

Még a becsukott ajtón kivül is hálálkodott; Kálmán utána nézett az ablakon. Az öreg úr még az utczán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

Egy óra mulva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdunak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

– Nem keresett valaki az alatt? Kérdezé azután Kálmántól, a mint benyitott.

– Valami kéregető. Elutasítottam, felelt Kálmán, fel sem nézve az irásból.

Korcza úr át sem öltözött, mikor haza érkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a himzettet nyomta a fejébe.

Kis idő mulva megint hangzott az a gyanus kopogtatás az ajtón, háromszor egymásután, s a sok «szabad! tessék! herein!» biztatásra végre ki is nyilt az ajtó s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.

Kálmán boszusan csapta le a tollát s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza urnak: «már megint itt van!» de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.

A mindig pökhendi arcz, melylyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, utközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.

– Áh! alázatos szolgája excellentiádnak!

Excellentiádnak!

Kálmánnak elakadt a lélekzete.

Ő ezt az excellentiás urat épen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!

Az excellentiás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.

– Frissen, domine fráter! kiálta Korcza úr, segítsen levetni ő excellentiája köpenyegét.

– Oh kérem alássan, meg nem engedhetem. Tiltakozék az excellentia. S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygalléru, állig begombolva; úgy hogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.

– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellentiádnak! Kálmán fráter, adjon egy zsámolyt ő excellentiája lába alá.

– Óh köszönöm alásan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.

Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.

Mintha tövisekre ültették volna le!

– Vártam már excellentiádra; monda Korcza úr. Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.

– Oh enyém lesz a szerencse.

– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.

Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!

Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, a kinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a főispánnak, a kihez ő neki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.

S ő excellentiája mind ezt nem látszott észrevenni.

Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.

Ez volt az a «kis pénz», a miért az ügyvéd urat kereste.

Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát s mondogatta magának: «óh te poéta! oh te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?»

A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félre inté Kálmánt s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott palaczkokat hozzon fel ez alkalommal a pinczéből? Maga nyitogassa fel és szedegesse ki a dugóit.

Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pinczéből.

Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképen!

Mire visszakerült a palaczkokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kaczagnak valamin.

A mint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kaczagást.

Világos, hogy a két garasnak nevettek.

A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelidségbe hozta arczvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer nevetésre kuszálta képe ránczait, míg azokat megint más configuratióba birja összerendezni.

Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a «két garas» fatalis esetét.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s aztán osonhasson valamerre.

De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; a mint felkeltek az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság s oda állítá ő excellentiája elé, e szavakkal mutatva őt be:

– A főispán úr ő excellentiájának leendő júrátusa.

– Van szerencsém; mondá ő excellentiája. Sok jót hallottam uram öcsém felől beszéltetni. Szép készültségü, jó erkölcsü ifju. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szivéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön soha sem lesz gazdag ember.

Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó; ő excellentiája is mosolygott nagy szeliden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.

Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a száz esztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.

Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anecdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.

A nyájas, alázatos excellentiás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a fekete kávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.

Diákul beszélnek.

Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.

Oh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén. Azon a nyelven, a melyben nevelkedett; a melyen gondolkozik, a melyen éjjel álmában beszél, a melyen az úr Istent megszólítja és viszont megérti; a mely a királynak és a nemes embernek a nyelve; a mely megkülömbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; a mely a «corpus juris» és a privilegiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a «senki» nyelve, mely senkit meg nem aláz.

Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.

No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiomában előadja azt az előzményt, mely a fatalis két garast az asztalára hozta.

Kiderült, hogy ebéd után ő neki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.

Ő excellentiája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben tartá az a tréfás quiproquo, a mibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.

– Ad vocem! monda a gróf, kiverve pipáját. Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.

– Parancsoljon velem excellentiád, monda Korcza úr; ismét nyujtva a dohánydöbözt az illatos véki dohánynyal.

– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, a mit szeretnék tőle visszanyerni.

Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papirszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.

– Kálmán fráter! gyujtsa meg ő excellentiája pipáját.

Kálmán a neki nyujtott fidibuson e szót olvasá: «taceat!» (hallgasson!)

– Mi legyen az a tárgy? kérdezé Korcza úr.

– Egy kőfeszület.

– Egy kőfeszület? Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hirét sem hallotta volna.

– Igen; egy fogadási emlék-kereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda, midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már husz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a herczegnő, annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt birtokába került; és semmiképen meg nem akarja engedni, hogy a kereszt kálvinista-kézen maradjon.

Korcza úr nagy füstfellegeket fujt a pipájából s nézett a maga alkotta ködbe.

– Hja! Ez pedig nehéz dolog! monda farizeus-képpel. A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.

Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. Dehogy értette! A poéta!

– De talán ide adná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.

– De igen is veszi hasznát. Azon szent ereklye egyuttal búcsújáró-hely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei épen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.

– Hát tudja mit? fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a herczegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e czélra egy ezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?

– Már nem tudom. Meg fogom kisérteni, monda Korcza úr; ott hagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. Hanem egytől óvom excellentiádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellentiád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tizszerannyival sem elégszik meg. Oh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!

A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s igérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szivességeért.

Kálmán most már többet kezdett érteni.

A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos koczogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.

Szemei ragyogtak s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.

– Jelentem alássan, megjöttem.

Ő excellentiája fel is kerekedett mindjárt s igyekezett mentül távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, a kinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó szobából az irodába, a hová Kálmán kikisérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Ő excellentiáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán az ötgalléru köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; ő excellentiája hetvennégy éve daczára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt a felől, hogy alázatos szegény szolgája marad.

Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.

– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! monda Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.

– De meg is szolgálom az úrnak, monda a boldoggá tett férfiú, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malaczot.

S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen, völgyön odább.

Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyéd így szólt patvaristájához:

– No, domine fráter! Vegye elő naplóját s irja be sub rubro «sportulák, accidentiák:» «a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt.»

Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nem tetszését.

– Hát maga mit tenne ez esetben?

– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját s kivánnám tőlük a honorariumot.

– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malaczot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, a mit a patvaristája adott neki. Oh, maga poéta!

Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malaczot; de biz az is csak olyan nyársra való malacz volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a herczegnő sajátkezű köszönő levelét küldé el neki, sajátkezüleg czimezett boritékban; hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt irva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.

A PER-SIETTETŐ.

Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:

– Domine fráter! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdun kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Az alatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ez alatt jőnek a cliensek, fogadja el őket, hallgassa ki s vezessen a dolgaikról diariumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a váló-perek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. A melyik még folyamatban van, ahhoz irja még saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjeszsze elő.

Az ilyen megbízások Korcza úr főfőtréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilencz esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy megtiszteltetésre, hogy «dehogy nem! Majd én itt neked bele ülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processusokból s kanyarítok replikákat, a mikre az ördög se kért! De alig várom, hogy hihuzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, a ki meg akar találni, a «Hétválasztónál» a billiárd mellett!»

Tíz közül kilencz bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is tette.

Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, a ki belefeküdt a rábizott periratokba, mint az új fűszeres inas a mandulába és mazsola-szőlőbe, s a ki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replika-töredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betüig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiátot. «Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!»

Az ilyen ritka species azután mindig kedvencze maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, a hol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.

Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.

Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvárkodott.

Hanem ezek a pörök ő belőle nem csináltak prókátort.

Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki, hogy ő belőle nem lesz jó ügyvéd.

A költő missiója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni, ha ez a védencze; oly melegen, oly erélylyel, oly furfanggal, mint a hogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös «alter ego»-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.

Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.

Testvérek veszekednek azon a vagyonon, a mit a jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.

Nagy urak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát.

Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.

Világos követelések elnyujtatnak két emberöltő időn keresztül.

A pörbefogott fillér megnő tallérrá a végén.

Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok lesznek.