Part 12

Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.

Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma épen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.

– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!

– Nekem! Hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhuzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.

A rémületet arcz még soha jobban ki nem fejezte.

A nagyasszony elkezdett kaczagni rajta. Két öklét összeszorítva, fenyegetőzött és kaczagott; majd a szive szakadt meg, úgy kaczagott.

Azután leült a pamlagra s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és bámult maga elé mereven.

Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.

– Összeszedted már a könyvedet? Kérdé aztán egyszer.

– Igen.

– Soká kell még készülnöd belőle?

– Már készen vagyok.

– Mikor indulsz a vizsgát letenni?

– Holnap, ha akarod.

– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, a milyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás, vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem a csábitójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? nem hallottam hirét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a himével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kinlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, a hol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. A mim van, kilencz tizedrészét magam kerestem. Uraság, gazdagság, a mit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; birói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat, nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy a mit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!

Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé, megcsókolá, s azután e szókat suttogá:

Még ma elmegyek…

A MIT A PATVARISTÁK TANULNAK.

Egy hét mulva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserü-savanyú irodájában.

A legelső, a ki megérkeztekor agybafőbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principalis kapta nem csak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, a mely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.

Még nem beszélhették ki magukat, a midőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.

– Hahá, domine fráter! kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát megérkezett? megérkezett? Letette az exament?

Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.

– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus». Mintha látnám. Pataki bizonyitvány?

– Igen is.

– Volt ott?

Kálmán szörnyű sértett arczot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind ő rá nézve.

Korcza úr kinevette a neheztelésével.

– Jól van jól, domine fráter (az már nem «audiát»), nem kell mindjárt megaprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megaprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, a meddig tetszik; a haját szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este theátrumba, vagy a nagy gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett? A nagymama küld a mennyi kell. Aztán ha megkiván valami irásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig megtalálja unni, csak adja oda az «audiát»-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdum fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.

Kálmán hagyta ezt a szép instructiót mind a fejére kiöntetni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.

Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

Először is ő volt legelső, a ki felkelt a háznál, s mire a hajdu felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az iróasztalnál és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

Élvezte az egyedüllételt.

Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.

A második aztán az, mikor saját kenyere van.

Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, a mi után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertrenéző ablakkal; a hol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem beczézi, a hol átadhatja magát annak a gyönyörnek, a mit a gazdag kedélynek az egyedüllét nyujt.

Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátra mehet kis szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon; deklamálhat, lelkesülhet, könyezhetik: senki sem látja meg. Irhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas páthosz hangján; kaczaghat a humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt megkérdené: megbolondultál-e?

Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, phantasticus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, irásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harczolt volna az előtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!

Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalmak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, a miknek a vége rendesen az, hogy egyik se kap semmit. Vannak azután megint más forma perek, a mikben mind a két paraszt kap valamit: – mogyorót – a fáját.

Az ilyen pereket nem igen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; a mi nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.

Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már haza megy s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor épen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott oly jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, a ki egy olyan gyönyörű teremtés, a minőt még soha sem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig s dirigálta a streich-terzetett, vocal-solo kisérettel reggeltől délig; hanem a szép tiszttartó leány nem érkezett meg.

S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartó leány még akkor sem érkezett meg; valószinüleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papirba tekert csomagot nyujta át titokban a dominus fráternek, mint «diurnumot», mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: «megérdemlette domine fráter, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért».

Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban? talált benne öt szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot keveselnék.

De hiszen Kálmán nem volt rászorulva az accidentiákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy huszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze s jól tud vele gazdálkodni.

Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólit egy pár irnokot, hogy segitsenek a leirásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leirják ők ketten Sándorral; nem kell osztozó. Le is irták az okmányokat reggelig s a húsz forinton megosztoztak.

Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonynyal.

Minek következtében azután nem sokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:

«Te kevély Kámbizes!»

«Csak nem akarsz ahoz a pénzhez nyulni, a mit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.»

«Alázatos szegény nagyanyád»

«Erzsébet.»

Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

Nagyanyjának csak a virágos kertjében volt még öröme. Tavaszszal már kezdődött a tulipán idény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszinü, zöld szegélylyel s sötét csokoládészin és sárga csikokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörüségére ki nem ád.

Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipán hagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasitással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virág-ágyába.

Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerü tulipán hagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmult az magától.

Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyilni, a mikről semmi tudomása nem volt.

Persze Béni bácsi csak kaczagott és tánczolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda?

A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kiséretében kapta Kálmán:

«Te csúf ember!»

«Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyptomi hieroglyphképen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipán-szirom volt közbe ragasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád, szerető nagyanyád, Erzsébet.»

A haragos levelek aztán soha sem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.

Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hizelkedni.

S valami titkolnivalója volt.

Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől? Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjféleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.

Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszermásszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bizta. Az ő dolga volt azontúl a látogató clienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kivánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, a mi fiatal emberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versirás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.

Egy reggel Korcza úrnak személyes informatióra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba feljegyzett naplójába.

– Igaz! szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hivják, a kiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében: hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal quittek vagyunk. Hát ha idejön az alatt, csak absolválja, domine fráter. – A hajdu lássa el az embert oda hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne ereszsze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a birságot, tartsa csukva a fakamrában, míg haza jövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jőjjön ki belőle.

Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!

Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettősajtó külsőjén elkezd valaki koczogtatni, azután a két ajtó között nagy czihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy czeremóniát csinál hozzá.

– Szabad már no! kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

Azzal lassan felnyilik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak, fontostalpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésüvel hátrafelé simítva, oldalán posztószéltarisznya, megkisérti, hogyan lehetne felényi ajtónyiláson beférni, mint a mekkorát a termete elfoglal? mig végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyiláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kivánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr?

– Nincs itthon. Mi tetszik?

A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, a miről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban s nagy jámborul elkezdi:

– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.

– Áh! tudom. Contra Decséry. Fizetni jött?

– Igen is, fizetni jöttem.

– Megkapni valamit?

– Igen is, kapok valamit.

– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbizott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.

– Huszonöt botot, ugy-e? Kérem alássan. Oh! köszönöm alássan.

– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt absurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.

– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem igen is. És hát nem kell megkapnom? Oh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend irni?

– Valami keveset.

– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.

– Ejnye hát ugyan siessünk vele.

A kopott ember odament az iróasztalhoz s igen szép gömbölyű betükkel aláirta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósujtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.

– No, ezen átesett kend. Már most csak fizesse kend le azt a kis pénzt; aztán elmehet Isten hirével.

A kopott ember csak ravaszul mosolygott, az állát simogatva.

– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, a mivel épen nyugtatványt akart irni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.

– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend ki, a hajdu majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

– Köszönöm kegyes jóakaratát.

Kálmán csengetett a hajdunak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Már most hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha olyan pimasz.

Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.

Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, a mi neki dukált, itt a nyugtatvány róla.

Korcza úr bele sem nézett az irásba, azt mondta: jól van.

– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.

– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajduval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak ő méltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.

A hajdu nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de a kinek láttára Korcza úr ijedtében felrugta a háta mögött őgyelgő karszéket.

– Ezt csapatta meg, domine fráter! Tyüh! Kutya kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!

Korcza úr az üstökéhez kapkodott s fél lábával tánczolt dühében, ijedtében.

– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) Ilyen a poéta.

Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak épen nyugtatványt vett az «elvben» kiszolgáltatott botokról.

– Micsoda? kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! – E szerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine fráter e szerint bevallja, hogy egy huzomban hamisított, csempészett és egy kézre játszott az ellenféllel.

Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.

Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

– Ne tessék zsörtölődni monda, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdu. Megkaptam-e a huszonötöt?

– Igen is meg, bizonyítá a hajdu. Mikor kijött a nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: Jőjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálczáját. Én most odabenn aláirtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenrül adhat quietáncziát. Ekképen történt.

Korcza úr elkezdett kinjában fütyülni, s a tarkóját, meg a tomporát ütögette a tenyereivel.

– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e domine fráter, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?

Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.

– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e? Azt mondta: «igen». Fizetni jött-e? Azt mondta: «igen». Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: «igen». Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia? Azt mondta: «köszöni szépen».

Erre mind a hárman nevetni kezdtek: cliens, principális és hajdu.

Tökéletes igaza volt a poétának.

Korcza úr diákra forditotta a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

– Sed bene ipsi contigit? Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!

A mi magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukoricza nadrágban?

Aztán folytatta magyarul.

– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le domine fráter az asztalhoz s segitsen a pénzt megszámlálni. Tessék Tóth uram.

Tóth uram tehát előbbre lépett s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, oda helyezve azt Kálmán elé.

– Ennek két ezer darab öt forintosnak kell lenni.

– Számlálja meg domine fráter.

Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Meg van! A principális átvette s ő is megszámlálta újra.

Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

– Ennek meg ezer darab tiz forintosnak kell lenni.

Az is hasonló mustrán ment keresztül.

Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsiros iszákból, megannyi tizezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, valjon adja-e még? De már lappadni kezd.

A következő csomagot ezzel a szóval kotorázta elő a kopott ember.

– Itt van pedig ötszáz darab százas.

Ötvenezer forint.

Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Ujoncz embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

Ez is meg volt. No, az excellentiás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.

– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harmincz darab ezeres.

Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.

S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végig számlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:

– Ez nem harmincz, hanem harminczegy darab!

Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá: