Part 11

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenűl; mert a mint jegyet váltott, az alatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiáltott a férfiakra: «helyet uraim, a hölgyeknek!» s kiáltására, mint Mózes előtt a veres tenger, nyilt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgy, hogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak látszott valamit súgni, ki épen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert az öreg úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arczaikat.

Bálvándy, a mint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

– Jó estét, Kálmán barátom, monda neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. Csakhogy egyszer már látjuk. Jőjjön csak velem. Főispán úr ő kegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja s viszi magával, a hová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, a kit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajjon mit akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette arany-foglalványos szemüvegét s elkezdte tetőtől-talpig végig nézni az előtte álló fiatal legényt, a ki meg volt győződve róla, hogy őtet most nem csak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő már most ennyi bámulással szemben mit csináljon?

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel s nem szólt hozzá semmit, hanem az arcza valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt ő kegyelmessége; de akkor sem ő hozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

– Hát ez az a híres krónikairó gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

– Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

«Eppur si muove!»

– Igen is, én vagyok az! felelt merészen s rákvörösre gyuladt arczát fölemelte vakmerően.

– Áh! hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz s annak mondá:

– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt s vitte magával egy szegletbe.

Kálmán meg volt főve.

– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? kérdé zavarodottan Bálvándytól.

– A palatinustól.

– Hát a palatinus honnan tudja?

– A Pestmegyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött értte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

– Ki hozhatta azt elő?

– Azt biz én tettem.

– Hát ön honnan tudja?

– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.

Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patronust talált benne, s ez által még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell leniök.

Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most ő rá nézve a «to be, or not to be?» mint Hamletre.

A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevisszabeszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monologját, a melyben így szól: «hiuság, asszony a neved!» akkor kezdett meglepetve oda figyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arcza önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyité a «fóra Bányaváry!» megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal koczkáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:

– Hiszen ez – Borcsay!

– Hát ön ezt még nem tudta? mondá Bálvándy. Talán még nem is beszélt a barátjával, a mióta szinészszé lett? Még nem látta eddig?

– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.

– No hát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A szinész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szivesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audentiát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapricziózább.

A mint az első felvonás végződött, Bálvándy karonölté Kálmánt, hogy felvezeti a szinpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.

Mikor a publikumon keresztül furakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, a ki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kis fiát?

Kálmán felvilágositá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahoz megy fel a szinpadra.

– No aztán bele ne szeress valamelyik szép szinésznőbe!

Ez utasitással bocsátá el Jenőyné unokáját.

Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a szinpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a szinpadon.

Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, a kire nem volt nehéz rátalálni, mert épen pogányul szitkozódott.

Szidta a lelket!

Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.

«A marha! három bekezdéssel hamarább elkezdi orditani, hogy «esküdjetek!» mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.»

A lélek, ki ez alatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy ő neki nem lehet a padlón keresztűl látni; ő a szinpad alatt ordit, mikor a súgó jelt ad. A sugó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.

«Megölöm akkor azt a sugót! Megölöm!» ordita Hamlet, és valószinüleg meg is tette volna a mit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ez által, ha először is a kardja már arra a czélra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor ha a sugónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Igy aztán csak beérte a Hamlet egy cserép kantának földre leverésével.

Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán oda lépett eléje barátságos üdvözletével.

No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha «lélek» elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a keztyü nem engedi a kézszoritást.

És aztán a patvarba is! az ember királyfi! és művész, s azt sem tudja, hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszoruknak örüljön jobban?

Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.

– Servus! Servus! fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, a mibe nagy adag izgatottság vegyült. Servus Kálmán. Valahára te is eljöttél.

– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt, menté magát Kálmán.

– Nem tudtad? (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) Rák! Hol van a Rák! Igazitsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a puderes döböz!

Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a látogatóit s maga egy fali tükörnek fordult s elkezdte az arczát befehériteni.

Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehéritse már be jobban az arczát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.

– Eh! mit ért az úr ahoz!

Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a szinésznek, ha az élete kedves.

– No majd játék után barátom. Most sietek. Agyiő!

Azzal kapta a fövegét Hamlet s otthagyva barátait, indult sebes léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.

Bálvándy nagyot nevetett magában s még azután egy pár obligat bókot vetve a naiv Oféliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.

– Ejnye, de hamar visszakerültek, mondá az öreg asszonyság, mintha csak lekergették volna a szinpadról.

– Egészen úgy van, mondá Bálvándy. A dán királyfi, mielőtt azt a sok embert, ki most a szinpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.

– Ah, olyan büszke? monda a nagyasszony. A theátrista.

– Épen azért, mert theátrista; védelmezé őt Bálvándy. Óh az nagy úr, az a kóbor theátrista! Maga teszi magát azzá, a mi lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, a míg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. A hányan látják, annyian szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménynyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari szinházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, a ki a mellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, a mit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagy urakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Oh az a vándor komédiás többet tesz egy maga, mint a pap, rector, biró, vármegye, és a tudós társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándor komédiásnak s nagyon meguralom, a hol találkozom vele.

Ez a thema felszokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik Czilike.

Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehüteni azzal az észrevételével, hogy «az igaz, hogy elég nagy úr a vándor szinész, a míg fiatal és szeretik; de hát mikor megvénül?»

– De hát nem vénül meg.

– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?

– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hi valakit, a ki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé meg csak emlékkő állítással sem, mint más hires embernek, hanem békében hagyják aludni.

Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a czigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot, hogy az «O du lieber Augustin» dallamának tizenhatféle variatióját eljátsza rajta, nem törödve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, melylyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit czinczog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kisérteties szinfonia kellene.

Két arcz pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Czilike. Valjon miről gondolkoznak?

A SÁRGA VIOLÁK.

E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, a mit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy a ki ily koczkáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)

Az öreg asszonyság őszinte szivességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyenczévé! mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! hogy fogadták egész szekérsorral, meg bandériummal, mikor Miskolczra ment; hogy lett egy nap «per tu» tizenkét mágnással; már annak ha fele volt is igaz, sok volt.

A nagyasszony a szivesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghivják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a szinészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony scrupulusai miatt elvettetett.

Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: «katonatiszt, pap és mágnás.»

Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, a hol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, a kiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.

Hát a szinész?

No az egeszen más! Az csak eltürt nemzetiség. A felől mindenki tudja, hogy csak grácziából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.

Pedig Czilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.

Egyszer, mikor épen a szinésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Czilike milyen szépen énekel, a vendég-asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, a miket tud.

A lányka irult-pirult, vonakodott: «de hát melyiket?»

Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.

– Azt, hogy: «Von der Alpe tönt das Horn.»

– Azt én nem tudom.

– Dehogy nem. Bányaváry úrral a multkor énekelte. Majd kisérni fogja Bányaváry úr.

Bányaváry aztán vette a gitárrt s elkezdé a német dalt; Czilike is csak belejött aztán, s amint egyszer neki bátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.

– Kisasszony! monda az igazgató; nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.

A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.

– Úgy-e bár, mink is tudunk valamit, a minek még önök is tapsolhatnak?!

Hanem hát szép Czilike! azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy «a havasról szól a kürt!»

… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a szintársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.

Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.

Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Már most ő azt soha sem fogja többé látni.

S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, melylyel jutalom- és bucsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szive alluvialis rétegeiben elrejtett hódolatát; de ime, tél van.

Voltak azonban a nagyasszonynak hirhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszinű szegélylyel, mik épen ez időben nyiltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.

Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.

Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a szinházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, a nélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, a mit magával vitt; ő visszatér, a sok cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A csonkított részt az utcza felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a szinpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.

Ez így volt kicsinálva.

Az nap pedig még egy bucsú-ebédre voltak a szinészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.

A director magas páthoszszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szives vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jőjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.

Czilike is olyan jó volt, hogy bucsúdalt énekelt nekik: «Isten hozzád, te csendes ház!»

A dal végén mindenkinek a szeme könyes volt. Czilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, a miről az a dal emlékezik. Azután bucsút vettek és elmentek.

Kálmán egész lakásáig kisérte barátját, Bányaváryt, s Czilike és a nagyasszony az utczaajtóból utánuk néztek, a míg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.

És azután minden úgy történt, a hogy ő kicsinálta.

A zsebkendő otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos virág-levagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!

De annál többet is tett. A mit már Béni bácsi sem kivánt tőle.

Azt tette, hogy mikor a szinpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.

«Hüh, lelkem ifjasszony! mondá magában Béni bácsi. Mit csinált! nem azért adtam én magának a sárga viola-bukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már a bukétot.»

Hanem az bizony végigjátszotta a sárga viola-bukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát?

Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit? s miután mindenki elmondá a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

– De milyen természetes formájú csinált virág-bukétokat viselnek ezek a szinésznők!

S nagy szive könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arczán, ki sehogy sem birta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.

Nem vett észre a mama semmit!

Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes szintársulat, dalkart képezve elénekelé bucsúdal gyanánt a «jer vidám csónakos»-t, a mi a közönségnek olyan kedvencz dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a «Fidelim, Lillám!» refrainejét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szives pártolást, szivébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgy, hogy a közönség szépen haza takarodott, s a szónok még mindig beszélt; a szinészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a szinpadon, de az epilognak még sem volt vége; míg a művészi önkivületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: «aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is haza megyek.»

Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement süspendüvel.

Az utczán minden ember «Fidelim, Lillám»-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szive körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra, «Fidelim, Lillám!» csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy korcsmából hazatérő polgártárs éneke «Fidelim, Lillám!» Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a «dicsértessék a Jézus Krisztus!» helyett fohászkodni, hogy «Fidelim, Lillám!» S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.

Hanem ez már nem a «Fidelim Lillám»-at énekelte! De nem ám.

– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!

No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt s dunnája alá, mint valami erősségbe.

A nagyasszony jött nagy furiával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.

De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém iróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, koczkáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.

S a mint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arcza, mely rendesen piros volt, most szederjés szint váltott a haragtól.

– Olvasd! Olvasd ezt! Rivalt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté a le fejét.

Bucsúlevél volt az – Czilikétől.

A kedvencz leány elment a theátristákkal, szinpadi princzesznek, szinész mátkájának, művészet martyrjának, családja számüzöttének. Azt irta meg nagynénjének abban a levélben.

Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajtavaló ruháját, úgy szökött a háztól.

Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sirva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

– Meg vagyok gyalázva! Világ csufjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!

Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsó ruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kisértet, odarohant mamájához.

– Mama! Édesz mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Czilike! Hozza frisszen az opodeldokot!

– Eredj a gutába az opodeldokoddal! kiálta rá a nagyasszony, a nagy sirásból még nagyobb méregbe hozva. Ne ordíts a Czili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.

Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön el kezdett öltözködni, s mindent viszájáról szedett fel magára.

Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy a mire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahoz neki, a költőnek még elég szive nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik és készül magas állású úrnak!

A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!

– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért boszút áll, igazságot szolgáltat?

– Nincs, felelt Kálmán.

– No hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény a feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet s úgy vágta a földhöz, hogy a fentisztelt magas úr sem tette volna különben.