Part 10

Kálmán nem birt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje épen tele volt a «zálogperek» mindenféle tekervényeivel, a miknek semmi közük az előadó művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos fölfedezést tette, hogy a redingótján hátul végig csepegett a fagygyugyertya; mert épen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az ujdonatuj redingot!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle chemiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dült a párnái közé s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy «Hunnia nyög letiporva» még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingotja is faggyu-cseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; a midőn öcsém uram nagy hajnalban fölkelvén, a míg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából, úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingothoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyu-cseppről a hátán.

A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay szintársulatáról. A társaság kitünő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitünt, hogy a theátristák nem valami szedettvedett csőcselék, hanem literatus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint astronomiáról, vagy historiáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, a miknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpáczik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a szinpadon, hogy mindenkit megnevettet? a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiu, a minőt csak kivánni lehet; sőt még maga a czédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles száju kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga is házi úr Miskolczon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utczán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban?

A mi végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia, vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitünő; előadják a «Tolvajokat, vagy Moor Károlyt» Schillertől, a «Fösvényt» és a «Botcsinálta doktort» Moliéretől, «Romeo és Juliát» Shakespearetől, Kotzebue «Bak-őzét, Zürzavarát», Benyovszky «Móriczát», Körner «Zrinyijét», Göthe «Faustját» szinre alkalmazva, operákból Béla futását, Zampát (oh, milyen Zampa Bányaváry!) az «Arany-időt», a «Harisnyatakács és uszkárnyirót.» Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek. (Irja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint példul «Bocskay István» és «Cserni Gyurka». (Ez utóbbiak természetesen a koczkáztatott vállalatok közé tartoznak; szerző kegyes elnézésért esedezik.) Sugó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a szinházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiui frázis nélkül. Vitte a közönséget, nem gallérjánál fogva, a «hazafiság a nemzetiségnek», hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kiváncsiság; pedig nagymama és Czilike mindennap elmentek a theátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt itéletében sokszor Béni bácsival, a kinek az otromba komikum tetszett legjobban, a mit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer «Kakambukifornihorgyeminomen herczeget» adnák.

«Az már csak pajtába való!» volt rá a nagyasszony véleménye (t. i. olyan szinésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarább szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a szinházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hét órai harangszó után jócskán, szalad nagy sietve haza Béni bácsi: csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminalis eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi aztán, a mint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a theátrumból; s aztán a míg átöltözött magyarból civilbe, mindazon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a cassánál, a kitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?

– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a theátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, a kinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem birta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a cassánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. «Sganarellát» adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a billétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával huzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját s azt kérdi, hát maga hogy jött ide? Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a billétet. A szinpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: «nini! ott egy ember áll, a ki nem fizetett be.»

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s a mint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingótszárnyak merész koczkáztatásával egész a proscenium-lámpákig, s az alatt, míg a czigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthuszast a zsebéből s elkezdett vele a sugó félkupoláján bekoczogtatni.

– Sugó úr! Sugó úr! Kérem! Huzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhuzására.

A mint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a szinpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jőjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a cassánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a huszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kaczagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek? Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! Kiálta egy mindenen túl csengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré; mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!

Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.

BÁLVÁNDY.

Ez volt amaz emlékezetes úr, a kihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint «vándorló komédiás direktor»-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, a mivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, a mivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, a mikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy a mi Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinirozott, elegans patvarkodás. Négy vármegye vidám czimborasága bele van vonva e komikus guelph és ghibellin-harczba s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harmincz évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arczvonásai vannak, hogy soha sem vénülnek. Barnapiros arczszin, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek, s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arcz, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti typus; a kiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mæcenás és a kéjencz; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohócz.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja a zsebét, nyulj bele, végy ki annyit, a mennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal se veszed meg rajta, azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláirja a váltódat s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő s kifizeti a temetési költségeidet.

Jeges vizárból saját élte koczkáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vizbe, veszni hagyja s fütyülve odább megy.

A szinészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó szintársaságot megtud, azt messzeföldről elhozatja lakvárosába, s messze földre elkiséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak, ott lakik a szinpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari szinháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget s költ a kiállítás pompájára egész szenvedélylyel.

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kínek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: «bravo! nagyon jól van! remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylaneben sem adták különben».

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg épen fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz szinész, ki mindig részeg, s elkezdi: «most jövök» nem jut eszébe honnan? «a korcsmából» kiált fel rá Bálvándy, s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betűszerint kimondja magyarán, hogy «Rikkheli–e–u» – Risöljő! kisasszony, az Isten áldja meg!»

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: «súgj már annak a hunczfutnak jobban, mert mindjárt belereked!»

Meginti a kezdő debutirozót: «tüzesebben öcsém! nagyobb energiával! el ne aludjál».

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból?

Mikor pedig operát adnak, a kedvencz áriát együtt énekli a szereplővel, s a solóból duót, a quartettből quintettet improvisál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a czigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És a mellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcznak a parterren.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinentia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinentia is.

Egy nap pedig épen mit cselekedett? Bocskay Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem a tudta szerepét. Csupa hosszú monologokból állt a historia. A kire a sor következett, odaplántálta magát a sugólyuk elé s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásitott szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyilást, a melyen meg lehetne innen szökni. A szinészek maguk is sültek, főttek zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményitett gallérjába, (ő német vitézt játszott,) hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba ezt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék el szépen Cserny Gyurkát, aztán ereszszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az inditványnak, a szinészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskay Istvánt, elővették Cserny Gyurkát, az már kedvencze volt a közönségnek s jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának szinházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek? ámbár kiséretükre velük volt nem csak Béni bácsi, hanem Böske is, a ki többet számit.

A tehenesné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmult éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt s nagy későn, egy óra felé került haza a szinház-látogató nép.

Hát az történt a szinházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.

– No direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!

No még ez nem történt meg, mióta a szinházat feltalálták, hogy egy egész szinművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti dijért, a mi egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulási útját Bálvándy azzal, hogy «nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entréet, s nekünk játszák el a darabot még egyszer.»

S azzal neki indult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti dijat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett s akkor aztán a szinészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, a kiknek a vacsorájuk mind kárba ment ez alatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rossz kedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiæ professorától hallotta ezt a hármas aranymondást: 1. «soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne birj.»

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Czilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos «siccz innen!» kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapczagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott az által leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégis csak ki-kitört belőle az elfojthatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyott pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

– Hát te mit röhögsz? rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

– Nem én, édesz mama, nem nevetek, czak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.

– Mit nevetsz megint?

– Nem én, édesz mama, czak a peczenyét fujom.

– Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól s ott hagyta a vacsorát; azt mondta, lefekszik. Czilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagyhamar az ebédlőből eltünni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, a mint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd torkaszakadtából kaczagni. Úgy kaczagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbujtak a fejében, s a könyei csorogtak végig az orczáján, az oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végig várta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

– Ugyan Béni bácsi, mi volt az a jó, a mitől olyan derült kedve szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

– Jajh! kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár hogy maga is ott nem volt. Oh az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok «Holoferno Vitelezzo,» hanem rosszul hallotta a sugótul, aztán igen furcsát mondott; a mire aztán a báró felkiáltott rá, hogy «mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?» Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a theátrumban az emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a theátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fenhangon ám, mint a hogy én most kiáltok. S azt mondta neki: «hallja az úr! maradjon veszteg, üljön le a helyére s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk».

– Nos? És Bálvándy?

– Hát a báró Bálvándy erre oda ment a mamához, szépen kezet csókolt neki s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.

– Hát Béni bátyám mit csinált?

– Én? Hát én is nevettem nagyon.

– Nevetett! Kiáltá Kálmán, nagyot ütve öklével a tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

– Hát mit csináltam volna?

– Hát azt csinálta volna, hogy oda megy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját s azt mondja neki: «ott az úrnak a helye, a hol a zártszéke van, menjen innen s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává».

– Gallérját? hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebujt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét s erőhatalommal elaludt; a mi különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen hiresztelt darab, a mire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a czímszerepben. Egyuttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon ohajtását, hogy ma ő is elmegy a szinházba.

A nagymama és Czilike nagyon örültek rajta. Úgy is nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagy urak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanut hoznak magukkal, a miért a nem nagyurak őket rossz elővéleménynyel kisérik, s folyvást policzialis felügyelet alatt állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, a hol Kálmán öcsémet hagyta a Verbőczy mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.

Oda lopózott az udvar felőli ablakhoz s bekukucsált a függöny-nyilás alatt, vajjon mit mivel Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.

A szobában volt egy vaskályha, ember magasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik tapló sipkáját (volt neki nyolcz) s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végig próbálta rajta a vivóiskola vágásait, egymásután, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! most a fülét! most a nyakát! Volt mit szenvedni a tapló sipkának! Persze a vaskályha nem védelmezte magát.

Itt nagy veszedelem készül, gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a szinházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy «én ma nem megyek!»

– Hát mért nem jösz? kérdé a nagyasszony.

– Nagyon megfájdult a fejem.

– A te fejed? Hol?

– Itten hátul.

– Hát talán nem is vacsorálsz ma?

– De addig talán elmulik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a szinházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herczeget adták volna is!

Kálmán valósággal gyülölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyülölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.

«Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhancz? Az mindenütt bennvan, én mindenütt kivül maradok. Az szórja a pénzt, én kéztül várok minden garast. Az délczeg, hős, izmos termetü, én nyurga, nyápicz, kákabélü. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtánczos a vigalomban, a hova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset irok, s míg azon töprengek, hogyan juttassam azt kezébe, az alatt ez régen el is csábitotta, ott is hagyta a szép leányt.»

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszin haju férfi gyülölete a fekete haju ellen. Oh, ez a gyülölet nagyon régi! Talán a franczia-német háboru elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyülölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a szinházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan? de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.