Part 1

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See http://books.google.com/books?id=4PdiAAAAMAAJ

Project Gutenberg has the other part of this work. Part II: see https://www.gutenberg.org/ebooks/56724

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIII. KÖTET ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. I.

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA 1896

EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA 1896

TOLDY FERENCZNEK

TISZTELETE S BARÁTSÁGA JELÉÜL

AJÁNLJA

A SZERZŐ.

Kedves barátom!

Midőn jelen regényem irásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazitást kérni, s Te oly szives voltál, hogy míg egy részt nagybecsü utasitásodat meg nem tagadtad, ugy más részt megigérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kisérni.

Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötven éves pályád jubilæumán Neked ajánljam azt. Te szives voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyujtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.

Mert azokat én igen jól ismerem.

Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószinü. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem hárithatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.

A martyrokról irhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mythoszt: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

És mégis az volt.

Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai voltak.

Én még együtt éltem nehánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután letüntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tüntek le?

Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.

Garay meghalt – szegénység és feszitett munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

Nagy Ignácz meghalt szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferencz, Kölcsey, Katona akkor tüntek el, mikor én még gyermek voltam. A magyar-utczai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét kapui kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg?

Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az uj korszakba magad. A szellemi igéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink? Te tudod, mi volt az a puszta? S az a negyven évig vándorlás a pusztában?

Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, a mik regényem alapját képezik, ha nem valószinüek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tiz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a catastropha megannyi dicsőé!

Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harczot valószinüvé tudja tenni a jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, a mik azt létre hozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatatlanok. A mi negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leirtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmom.

Hála az égnek, hogy ez így van.

De én tartoztam e gyönge kisérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a proféták szent sirjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?

És tartoztam e kisérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: «nézzétek! így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a mult!»

Te egyedül jöttél át velünk az igéret földére. Harczolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmult irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánitását antisteseink iránt hódolatomnak Te Neked ajánlhassam. Tedd tulsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk s tarts meg Te engem baráti szivességedben, ki legőszintébben szeret.[1]

Pesten 1870.

_Jókai Mór._

ELŐSZÓ.

Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve, megdobbantá lábával a földet: épen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a mi itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekitve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcseség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiæ; a tétlenség ereje: «A ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; a kinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát a ki jól alszik, az jó ember.»

Azután akadtak nyughatatlan emberek, a kik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz s megkisérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét irom le, a ki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra birni? E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de még sem tett le a hitről, hogy «eppur si muove!»

Tisztesség adassék emlékezetének!

A CSITTVÁRI KRÓNIKA.

A debreczeni «nagy erdőn» volt az akkori időben egy hires tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért; még Csokonai idejéből emlékezetes hely.

A tanya ivószobája szolgált a humanissimének; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek s arczaikat borotválák.

Itt az ócska fenyőfaasztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

Csupa merő diák! Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi olyan hosszasan leirja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: «mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk».

A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, a hol az akadémika promocziókról van szó: mennyire megy Bergengócziában a dáczia? rosta után adják-e a siligót? mennyire rúg fel a siklus? vizezik-e nagyon a lukmát? engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy electio volt, itt cserélték el, mint valami börzén, a legatiókat, egy kis ráfizetéssel – post festam, – egy-egy bagolynak, a ki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a biróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a patenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patronust, s ha a papkisasszonynak kondizik, min kezdje a beszédet? Aztán egyik másik tarisznyából elő kerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nuncziumot; a mi oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót nyeli, vagy a kinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy a kit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról czibál az ekklézsia, – csak ünnepnap, mikor absurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kurál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világit közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élczek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kiboszantatik a kalefaktor, kijut a guny a grapsáknak; s jaj annak, a ki ezt a kutyafülünek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, mig a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-e be vagy egy pullus, vagy egy superbia? Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik meszsze, s nem egyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kis botos, nagy botos, előre a gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a collegiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt ide mellékelem a szavak magyarázatát is.

Tehát «humanissime», ez a diáknak a czime: emberséges ur! a «tóga» az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletü kalap; hívták «felszegezett kalapnak» is; botanizálni annyit tesz, mint «füveket keresni», közé értve tyúkot és pulykát is; a miket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a «suvasztással», mely jelent diák nyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a «felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró», különféle divatszabású köpönyegek elnevezései; mint a hogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, a ki a kollegium felállításakor Debreczenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s a mit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá «akademika promoczio» az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollegiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. «Bergengóczia» minden falu, a hol nem tudni, hogy mi a dáczia? Ez a «dáczia» pedig nem Dakoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem «fizetés». A «siligó», az a gabonafizetés, a «síklus», az a készpénzfizetés, a «lukma», az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenczió; képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A «vaskalapos», az a vén pap népszerűsített elnevezése; a «kosta» pedig a tanító görög titulusa; a «stóla», szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A «párbér» minden egy pár embernek azért való büntetése, a mért megházasodott. Az «electió» válogatás a legatióban, a «legatió» pedig egy igen czélszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – «Post festam». Ez a dátum a mikor kontókat szokás fizetni.

A «pátens» egy olyan levél, a mit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a «patronus» pedig az a valaki, a ki szeret elszökni a patens elől. «Kondizni», az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy «udvarolni» s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval «kurizálni». – Az «elemozsyna» minden, a mi megenni ajánlja magát. A «létum nunczium», különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja «az örvendetes hír» értelmét. A «kókvia» konyhát jelent, de kollegiumit; a «semper» mindennapi leves, a «pikó» pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a «civa» jelent polgárnőt, szabadon fordítva «civisből» fœmininumra; a «macskanadrág» pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A «czibálás» származik egy latin szótól? «cibus» – étel, – tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – «Absurdum» egyszerű fordításban annyit jelent, hogy «töltött káposzta». Ez a képtelenségek regiójába tartozik. – «Potya» azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. «Baltás» ez a joghallgatók álneve. «Szatyi»-nak nevezik a fehér kenyeret; «dárdás»-nak azt a kicsi tanulót, a ki a nagyobb diáknak fűt s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. «Gugyi» valamely szeszes italnak a neve; a «klipitroklapatorium» pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. «Közjóravilágítani» annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, a ki az asztalhoz férhet. «Hálpaklacs» annak a neve, a ki nagyon siet a beszéddel; rövidítve ebből: «Hála a papnak, másvilágon is van kulacs?» Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. «Kalefaktor» az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; «grapsa» az illető felsőbbség, ha professor, – «kutyafülü» pedig, ha jurátusi minőségben létezik. «Gyantázni» természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: «harmónia». – «Quinquennis», a ki már theologiát hallgat, «longissima» pedig a hosszúszárú pipa. – «Pullusnak» neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg «superbia» (kevélység) névvel ruháztatik fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányu és hajlamu borbélylegény.

A mi pedig a «szuka» szót illeti: ezt körülirnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést, mely nem férfi – de nem is asszony; hanem nem is kis gyerek. Találja ki: a ki tudja! Biz ez rosz szokás, de talán majd kimegy a divatból.

Végre az «ad arma!» – «fegyverre!» – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. «S nagybotos, kisbotos» ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, a kik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjuságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett «gerundiumok» nem valami grammaticai formák mint inkább hatalmas tölgyfa-fustélyok, ólommal beöntve, a mik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s a miknek hatalmas öklű kezelői a legátiói electióknál ez érdemeikért tizenkét ifjuval elébb választanak a sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, a mit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyirottfejű deáknak az anecdotáit meghallgatni, a ki a hosszú asztalfőn ülve, társait megnevetteti s fizetésül a borukat megissza, s a kit a korcsmáros «humanissime Aszályi»-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pinczében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő hiretudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a «sacro sanctum».

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, a körül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíz itczés «órros», körül rakva egy tuczat bádog pohárral.

A sacro sanctum látogatói épen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilenczen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csipőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek «kinnlakók», valószinüleg «baltás»-ok, a mi a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel daczolva, önkényüleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orczátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hidon, a mely a debreczeni sárlagunák fölött a kollegiumtól a városházig az utczán végig vezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas, aztán a feje úgy a válla közé van huzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arczban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé huzódó, szemöldöke sertés; s a mi még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgy hogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik csipejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délczegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arcza, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dacz van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a daczból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tünik ki. Arcza első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arczkifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint theologia-hallgatónak. Ez pedig Csuka Ferencz humanissime, egyúttal «nagy botos», hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg «finak» volt a neve) s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb busongó halott, kisérő melodiával kezdődik, s azután marsch-ütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, a miket valaha mester alkott:

«Mulik, mint az árnyék ez az élet: Észre sem veszszük, hogy semmivé lett. Hej bizony esztelen, A ki busul, midőn Örömök közt mulathat és vigadhat! Észre sem is veszi Elsuhan élete; Elenyészik, mint az őszi pára köd, Megszaporodik ez az életfonál, A kotyogó kebelü kancsónál. Fogj nosza kulacsokat Tölts tele finakokat, A fekete bajokat Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: «Mulik mint az árnyék ez az élet».

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát s sötétben maradtak. Azért csak végig danolták a nótájukat s csak azután kezdtek el kiáltozni: «Nagy uram, elaludt a gyertyánk!»

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával s egészen debreczeni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyujtotta. Tudniillik, hogy «debreczeni szem»-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, a mit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag negyedrét alakú könyv.

A korcsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a «csittvári krónika».

1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerzeni, ha jól tudom, Sáros-Patakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy a mit a hatalom vas keze kitépett e lapokból, vagy a miket az udvaroncz hizelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve «csittvári krónika».

«Csitt» azt teszi, hogy «legyünk némák!»

A jezsuiták, a kikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt hiresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették «Csicsvári krónikának», s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy «ez is a csicsvári krónikába való!» Hanem voltak – kevesen – a kik tudták, hogy mi az? a kik pedig nagyon keresték, soha sem tudták meg, hogy hol van? Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, a mire fátyolt kellett vetni, a mit az utókorral el kellett felejtetni; a mire rá kellett fogni: álom volt az! hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincznégy gályarab szenvedése, kik mind magyar predikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, a mit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden perczben megemlékezzék rá, ha netalán ifjukori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczy titkárának, siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diætán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Therézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti ráczpusztítás és az erdélyi pórlázadás leirása.

A debreczeni castellum kisértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

«Bátya ne higyj a németnek, Akármivel hitegetnek; Mert ha ád is nagy levelet, Mint a kerek köpenyeged, Pecsétet üt olyat rája, Mint a holdnak karimája, Nincsen abban semmi virtus, Verje meg a Jézus Krisztus!»

Az országgyülési gúnyiratok; az emlékezetes «compono, impono» kezdetű, mit a soproni országgyülésre irtak, a törvénytemetési paródia az 1791-iki országgyülésről.

A gúnyversek, miket József császárra irtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: «aquila non captat muscas». (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak juniusi visszavonását.

A sajátságos tariffa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított; mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolcz garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich catechismusa, a Manch-Hermæon, I. Napoleon proclamatiója a magyarokhoz, az Árpádivadék, Crouy-család documentumai; s az a végzetes szindarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről irtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guilotinnal, a miből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!