Part 9

– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ, hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy az által, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár, Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»

Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy parasztosan.

Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:

– No ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.

– Mit tegyünk most? Kérdezé Incze.

– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta, a mit mondtam.

Incze nagyon is elgondolkozott azon.

Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is, hogy beszéljen!

Mit beszéljen?

Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?

Mit tegyen most?

Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy «ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!» «De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!

Nincs, a ki vele így beszéljen!

Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.

Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel rá a nő?

Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).

– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást keresni s butorokat megrendelni.

Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye ezt tőle vissza?

Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála az égnek!

Most aztán Incze folytathatá.

– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve. Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt. Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.

Hanna felsziszszent! A tű megszúrta az ujját.

Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt neki.

– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni? Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne hijj én hozzám vendéget!

Incze nagyot sóhajtott s abbahagyta a dolgot.

Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!

Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a tűt, akkor annyit mondott:

– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok sorsommal elégedve.

De a hang, a kifejezés megczáfolta a szókat.

Incze dolgozó szobájába vonult vissza.

Nagy gond volt az, hogy mit tegyen most?

Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei, barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyü, nem folyik közben a Duna, nem fullad bele az ember.

Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!

Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar valamit szerezni!

Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!

Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból, ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.

De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról? Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni: «kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»

Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se expositiót.

E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni, melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán beszélnek is egymással?)

Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…

Megvan!

– A honvéd. Ez a mentő jelszó.

Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugalta ezt neki.

– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.

Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.

Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.

Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e szónoklat után, mint a miniszterek.

Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.

– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, même l’honneur!

Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet minden héten kap egyet.

Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek. Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt ezen a téren.

Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet. Hát mi kellett neki benne?

A harmadik hónapban így szólt Inczéhez Walter Leo:

– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle háromszázezer forint.

– Te csak tréfálsz?

– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent kamatot kapsz érte.

– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?

– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az engedélyesek.

– De hát kitől raboltuk mi ezt az egy millió forintot?

– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti politikát s pénzügyi terveket megbirálni vagy hivatva, ezt a két szaktudományt tökéletesen érted.

Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást mondania, mint azt, hogy «értem.»

– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek. A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el; hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.

– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha valaki még is fel fogja panaszolni.

– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a keresztfáról.

– Csak nem azzal a szóval, hogy «nem tudják, mit cselekesznek!?»

– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek: először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.

– Miért? kérdé Áldorfai megbotránkozva.

– Hát, tudod, csak úgy tanácsképen mondtam.

MADEMOISELLE BELLE ANGE.

Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta, hogy talán nem tudják meg olyan hamar.

Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő haza érkezett volna.

Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a «szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből legfeljebb irigyek.

Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt. Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket, szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével. Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy éve).

És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga iránt.

Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé! Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan, de vidám szerencsétlenség.

Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.

Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép párnak tartja őket egymás mellett.

Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy melegednének.

Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt azután eltitkolni nem is tudja.

Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.

Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai volnának, a miket gyászol.

Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal közelített felé.

Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.

Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.

Ez tüntetés volt.

És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik, ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is. Minthogy ez neked jobban tetszik.»

De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a feleségének mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta azt soha.

Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.

Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.

Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e? S rájött, hogy nem az.

Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze, mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.

Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt szinpadra hozva.

S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger megharagudott.

(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor, mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt; s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)

Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes szennye: a nagyravágyás rozsdája.

Egy gondolata támadt, mely így szólt:

– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba! De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba, számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a mi a hajójukat előre vitte.

Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép.

(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)

Incze nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.

Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni.

Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem is hibájuk: erényük alapja az.

Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt.

Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.

(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult, mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)

Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette németűl.

Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő nem tudott magyarul.

– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van benne.

A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak hozzá termett volna.

Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.

A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle Belle Ange.

Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquettet.

A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.)

Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett, kipödrötte a bajuszát kuruczosan.

Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Anget.

Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.

Pedig hát kiváncsi volt.