Part 6

S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik; – az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.

ÉJSARKI FÖLFEDEZÉSEK.

Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint tábornok és dandárvezér végezte pályáját.

A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak megmaradni.

Áldorfai Incze is kapott tizezer dollárt, mint végkielégítést.

Most aztán ismét nem volt semmi keresete az új világban.

A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok rajta; de teljesül.

De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után? a hol a czíméből nem él senki, hanem a kinek teszik, az czímezheti magát tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek számára.

Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.

Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba. Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.

Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk, ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.

Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz belőle?

Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba visszavonták?

Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már honn volt Pesten.

Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most odahaza.

Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki amarra! Falun lakik minden ember.

Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a hosszú asztalnál az arany sasban.

Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.

Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.

Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán szaladt is!

Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti ki valaki az által, hogy éjfél után egy órakor az üres utczán azt kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.

Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.

Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)

No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem vállalhatja.

Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt, kívált ha megharagudott.

– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.

Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert, meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő excellencziája, szolgálatára áll mind.

– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy kettősfenekü hajóban. Elhozta?

– Hamburgtól idáig száraz földön utaztam.

– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a felkelést szervezze?

Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás vállatások.

– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is mindenttudóbb.

– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet. De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?

– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza most tökéletes boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.

– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy népdalban is előfordul?

– Nem vagyok muzsikális.

– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!

– Ez nem az én dolgom.

– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»

– Bizony nem bánom.

– Például Prágát.

Áldorfai Inczének nagyot dobbant a szive.

Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni. Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.

Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is. Internálva lett Prágába.

Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.

Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! A korall-grotta ezalatt már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan építenek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Áldorfai Inczének első dolga volt Prágában Walter Leot felkeresni.

Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy azt Incze már New-Yorkban megtudta.

– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be tetszése szerinti papirokba.

Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá. Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését, miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia véghetetlen időkig.

– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak, egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem. Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.

Incze nem mert kérdezősködni Hanna grófnőről.

– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született aristocraták, még püspökök is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!

Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott a feladathoz.

– Hanna is el fog jönni.

Ez egy kis változást idézett elő az arczvonalmak configuratióján.

– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig házunkat mindig otthonának tekintse.

E naptól fogva Incze és Leo tegezni kezdték egymást.

Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte tőle:

– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s vigyázzak, a hogy tudok?

Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat: idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)

Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte: köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez rangot szerez neki a lovagias körökben.

Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.

Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a feltünésre férfias szépsége.

Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok, sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj: szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti bizalmaskodástól.

Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé; megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek! Itt van még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt; másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.

S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először életében férfibecsének érvényesítésére.

Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival, kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé; sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek, rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté, mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi mindannál becsesebb: a férfit.

Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus, mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony) boltozatához.

A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.

És ő maga oly hideg marad.

De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?

Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely büszke szépségének javára vált.

Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül. Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz, habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos csillagkereszt.

A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága, hogy e különcz viselethez joga van.

Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt hímezve a kettős sas.)

– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!

– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.

– Mégis szép öntől, hogy ezt a helyet választotta börtönének.

– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.

– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: «én választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna. De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ. Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a véletlen… gondolatokat.

– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is, magamtól is szeretek kalandozni.

– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek. Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?

– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a grófnőé az égben.

– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi flosculus alakjába öntve?

Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva mondá neki:

– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal, férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!

Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna nála az «illemlátogatást».

– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a «jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van, beszélhetsz.

– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.

– Igy jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!

Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy megnyomni?

Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.

Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.

– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.

– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.

– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat. Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, a kik maguk is mind utazók, roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg, hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél, se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink. Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e, vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad ragadtatva.

– Hiszen nem is tánczolok velük.

– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse, válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek, imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a leányt egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy egész életedre boldoggá tedd.

Incze mosolygott s azt felelé:

– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.

Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.

Leo nem szólt többet.

Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte azt, hogy ezek kifizettessenek?

A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a felszinről.

Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt hoz neki vele.

Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a legnagyobb flegmával:

– Mit érdekel ez engemet?

– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te számüzetésed is véget ér.

Áldorfai erre hősi poziturába tette magát s magasra emelt fővel mondá:

– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak adott becsületszavam alól.