Part 5

– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.

Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a kerület falvait.

Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta, ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.

Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit képviselőnek.

A diadal ime tökéletes volt.

Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.

Ki fog ezeknek helyt állani?

– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek kell megfizetnünk.

Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a midőn senkit sem vesztegettek meg a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a kassai sonkát, eczettel, paprikával?

Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.

Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből két ezer forintot.

Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!

Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó leczke.

Dehogy volt utolsó.

Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer forintról.)

– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.

Egész simán, mint a parancsolat.

Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák ezek. Ezt nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.

– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra nekem van szükségem!

– Neked? kérdé elbámulva Incze.

– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.

– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok pénzt kérni a takarékpénztárból!

– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.

– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.

– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.

– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak; Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se Muki az enyimet.

– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.

Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és fogolylyá téve.

Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.

Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki váltóján.

Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk előre.

Inczét már ez egészen kihozta a sodrából.

Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy vegyék meg az összeget az elfogadón.

Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni Lenczin: az attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona nincs.

Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják, hogy gavalléros tréfa.

Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni Kondorossy Mukit!

Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».

Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg nem árthat.

Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.

Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt kiengesztelje.

Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze, hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az ellenkezőbe.

Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a bizalmas értekezleteket nála nélkül.

Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.

– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot…

– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.

– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó piczuláig.

– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El is ájult. Azt mondják.

– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát megkapja a kalocsai érsekséget.

– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.

Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét s félbeszakították a discursust.

Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?

Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a repcze, s hogy hullanak a birkák.

Azonban csak mégis megtudta elébb utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?

A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.

A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort irta Inczének:

– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a szinháznál?

Inczének most nyilt fel egyszerre a szeme.

Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma, hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.

Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész a prágai Venczel-térig eljutott.

Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel megitélt pénztől.

S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják az országgyülést; több napidíj nem adatik.

Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.

Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek.

Bizony nem is énekelnek.

Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a szózatot.

Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a háznál!

Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a melodiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával. Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz «Bozse Czarja Chrani» is.

Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejü sas.

A HANG A TENGER ALÓL.

A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány kedvéért Magyarország kontumacziázva.

És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében, mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak. Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot. Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték, miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.

Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa.

Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul, reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.

Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek számára.

Egy szép napon a kormányzó hivatta magához Áldorfai Inczét.

Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről álmodjék?

De ugyan megcsalatkozott!

Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?

Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el magától ez ajánlatot.

No hát jól van. A viszontlátásig!

Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben koczkáztatni!

Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis szállásán.

Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni – egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?

Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a – mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő tartalmú hirdetményt:

«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»

Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó.

A hirdetménynek nem maradt el a kivánt sikere.

Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.

Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával keresse a kenyerét.

Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.

Végre azt is megtalálta, a mit keresett.

Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. – Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt vezér-igazgató.

Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény, mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.

Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.

Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét; azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy nagyszerű vállalatnak.

A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az embert) s azt mondá neki:

– Te szépen kifizetted ő excellentiáját a multkor apró pénzzel.

– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?

– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled, nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?

Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés bizonynyal az volt.

– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez semmit.

– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a válaszodat. Jó éjszakát.

Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?

Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt meg leányával együtt.

Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, a mi rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.

Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.

Mindenki örül annak!

De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő reá is felvirradna ez által.

Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.

Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.

Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.

Mikor védencznői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot.

Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen. Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.

Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek divatban voltak.

Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára.

Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.

A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó félkrajczárig.

Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, a mely így szólt:

Kedves barátom.

Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból, hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől. Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az, ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki az ön végzetére oly nagy befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg becsületét.

Barátja Walter Leo.

E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá, hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.

Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből valami! Az a jótékony nemtő!

Ő érezte a legjobban!

Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté, tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.

Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem bízhatik magához?

Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?

A hesperidák arany almái kinálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?

Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik, s a tengerfenéknek szava nincs!

De hátha mégis van?

Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött, hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?

Idorfai Incze otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová.

Késő éjjel zaklatták fel álmából. Távirat érkezett számára.

A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából.

Áldorfai Incze «ezredes»-nek szólt.

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.

… Ah! a tenger mélysége megszólalt!

– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!

Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.

– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal!

Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve: harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

– Én újra «én» vagyok!

Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak; abban ez volt:

«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai Incze.»

Mással senkivel sem tudatta, hová megy?

Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.