Part 4

Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben, kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.

Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt, egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott régi ismerősökre talál.

A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.

Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon maradt kezében egy hosszú csáti bot.

A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka, nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a temetkezési egyletbe.

A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel, melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más egyéb, csak pipaszár nem.

Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis pipából».

Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.

– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű polgártárs.

– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten ember.

A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.

«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem tudott lélekzetet venni.

Azzal ott hagyta őket és sietett tovább.

Siettében meggondolta a dolgot.

Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb, zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.

Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.

Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.

Mert szó a mi szó, a magyar viselet nagyon szép.

Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»

Ő pedig mondá magában: «köszönöm neked ezt, óh sarkantyús csizmám!»

Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel, arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit. Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható fel?

Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Incze.

Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra. Készült levetkőzni.

Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át egy menekülő dandárt keresztülhúzni.

Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A csizma maradt a győztes.

Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról, ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.

«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok számára, épen a vendéglővel szemközt.

Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten, gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez, ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van, alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni fognak ifjak és vének életbe és halálba.

«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú, a ki a bölcseséget és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».

Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve, Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.

Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.

Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak az arcza az örömtől.

– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz már?

(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával ütöttem így félre az orrodat.)

– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi csatában harczoltál együtt.

Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki «ott» igen vitézül viselte magát.

Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?

Mind «régi» jó ismerősök.

– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére: s arra a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett belőle.

Lenczi bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett rajta.

– Hát aztán a czilinderes spitzliből mi lett? kérdé Incze malicziával.

– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a félkezem a guba alá dugva!

– Akkor kétszer halt volna meg! tódítá Incze.

– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.

– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?

– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán gyujts rá valami szép beszédre.

– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem tudok én nektek semmit mondani.

– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a szádba adom én a szót szépen.

– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!

Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre, míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de még is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta végét szakítani.

Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.

Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s lediktálni, a mit beszélt.

Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.

Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a hazaszeretet?

Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s odaesik az ágyára.

Ez az ellenvélemény!

Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!

Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a merénylet!

Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.

Kitelik tőle!

A HIRESSÉG ÁTKA.

Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?

Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét; kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást, novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót, hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat. Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt szellemi vezérének nyilváníthatja.

Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.

A nagy férfiu szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár.

Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség, a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz, legalább is egy ágyút vár tőle vissza.

Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.

Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba. Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi bizottsághoz» utasittatnak.)

Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán, melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud különbséget tenni közöttük.

Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.

Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tiz perczent lesz is, Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.

Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte magát aranynyal?

De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.

Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át, arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták, hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez rászedve hiresen?

Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer forintnak!

Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe keveredni!

Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.

Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt – kitüntetéseivel.

S ez a jó hír a magánéletre is kihat.

Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél. Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy vigasztalására gondol.

Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy látogatta meg Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.

A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasá Incze:

– Stomfay Gídeonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.

– Stomfay Fatime Serena.

Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.

Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!

Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni lehet.

Sietett őket elfogadni.

Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal, dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s fején gyöngyös pártával.

Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem, hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt. Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva; ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy durczás, hallgatag vagy közbekottyanó.

Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon neki. Hiszen tartozik vele.

Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya arczvonásait.

– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen korán jutott árvaságra!

Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele az előtte heverő papirra.

Tehát – Nro 1.

– S Gideon csakugyan meghalt? Kérdezé Caesarinetól.

– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a dühös kozákok dárdáitól átszúrva.

Nro 2, jegyzé Incze.

– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?

– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.

Nro 3, szólt a veres iral.

– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?

– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van. Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára, hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.

Nro 4.

– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél felőlök.

Nro 5.

– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is, az kétségtelen sikert aratna számunkra.

Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni fog a «comitée» tagjaival.

De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.

– Csókolja meg tehát a homlokát, szólt Caesarine, hiszen keresztleánya!

Azt hát megtette neki.

Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős «comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.

Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy eddig nem volt.

Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet nem is kérdezősködött felőlük.

Volt neki egyéb dolga, mint szinházba járni.

A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon választókerületébe, magát választóinak megmutatni.

Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.

Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket, s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint azelőtt.

Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna tán azokat soha ki sem gondolni!

A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal, mire visszatért.

Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki üdvözletére sietett.

Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának diadalai le voltak irva.

Az ilyen előzmény nagy következményeket szokott maga után vonni.

A ki ennyira birja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.

– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.

– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyával? Azt sem tudom, hol van?

– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a nemzeti comitée.

Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.

– S kit kell megválasztani Mike-Bogyán?

– Nem kisebb embert, mint magát Napoleon herczeget.

– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a magyar alkotmányhoz?

– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken. Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.

– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg csak nem jön mi nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.