Part 3

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam! Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok. Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom, hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal. Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét. Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!

Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt úgy hajította le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a komornyik bejött.

– Wenczel! A mai lapokat!

Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen sikkaszsza el.

Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam posnyét».

Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd fejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, a mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.

E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a a hölgy:

– Jézus, Mária! Mi az?

– No hát mi az?

Pedig csak Wenczel jött be.

Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami attentatum? Szólj: mi baj van?

Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó, vagy egy koldus.

Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Miért foglalta volna le, te tolpats?

Wenczel annak tudta okát találni.

– Pan Rieger beszéde volt benne.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger beszéde?

Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt felelte, hogy «azt is».

Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.

– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.

Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez s azt interpellálta fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:

– Ugyan édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!

Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helén:

– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe, rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt a nagy bűnt?

Helene aztán kitört a commentárral.

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok, vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?

Soha ilyen kelepczébe nem volt még szorulva a szegény művész.

Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána szállt maga is.

– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki. Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a «Fehérhegyen».

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve: összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából. Igazán kaczagni való tréfa.

Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor morbo».

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával; leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet hazudnia. Mondja meg az igazat.

Incze számára nem volt kitérés!

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba. Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én sejtettem, ezt sugta valami.

S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain, elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.

– De ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputatio?

– Nem lesz szükséges, bárónő.

– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot látni, a milyen mindig volt.

Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze kezét s ezt susogá:

– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert meghalt?

S forrón megszorítá Incze kezét.

– Ezt köszönöm önnek.

És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:

– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek. No de nem soká tart ez már neked. Csitt!

A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.

Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen tartott a számára.

(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).

– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de ugyanannyiszor kibékülök.

Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba, menetközben közel hajtott fővel mondva neki:

– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!

A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből, fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is, Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.

Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű, életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején diadémmal körített bársonysüveg.

– Ez császárnénk testvére, mondá Helene bárónő.

Incze beérte annyival.

A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.

Ominosus véletlen!

Az asszonyok szeretnek összeboronálni.

Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.

Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Incze cicerónéja.

Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság kővévált tanui.

– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé Hanna grófnő.

– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest, hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak omladékain épült fel a negyedik».

Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.

– Vannak-e önöknek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?

– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb kéz, a mit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott lenni.

– Csitt! Hátha valaki meghallja!

A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a kőszobrok protestálnak még itt.

A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett ötven krajczár szabott díj mellett.

Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).

Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!

Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e könyek indokát? úgy sem találná meg!

Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott: «szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember, hanem saját magát.

Vajjon mi baja lehet?

Ha ezt ki tudná találni Incze, saját életének talányát oldaná meg vele!

– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással, mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.

A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe levetették s azok épen maradtak.

Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!

Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.

Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»

Pedig mégis mindig azon törte a fejét.

A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.

Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár.

– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?

– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.

– Azt gondoltam is.

– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.

– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik ön azzal kezdeni?

– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.

– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét, meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.

– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el a törvényesnél.

– Azon majd megegyezünk.

Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni.

Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről beszélt, ki most a ravatalon fekszik.

– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat csinálsz a lakománkból!

– Kedveseink miatt sírni gyönyör!

S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a megittasodásig élvezni a könyek mámorító cseppjeit. Poppæának nem voltak kegyetlenebb gyönyörtulzásai.

A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.

– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a sok sírástól.

Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.

Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke». Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.

Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.

Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére.

Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát: a mi vendégünk kedvéért!»

Incze tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez.

Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.

A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus, melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte unsern Kaiser.»

Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a «mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát újra hallja.

Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek, ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.

Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.

A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is, egyszerre maga előtt.

Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy felfoghatatlan jelleme olvasható.

Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?

Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes, földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz lesz hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.

Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.

Ezzel a gondolattal vett bucsút tőle.

S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.

Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások, kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad, azt ők sugalták titokteljesen.

Talán neki is Serena súgta ez eszmét?

Nem volt az igaz; de Inczének jó volt azt hinni, hogy úgy van.

Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben az ő végzete lakik…

ISMÉT ITTHON.

Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt. Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is, meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics, meg egy ember?

Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé.