Part 2

A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá, hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma». Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára s az zsúfolásig telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel igyekeztek felülmulni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett, Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit előhozta és shawljával megkinálta?

– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában. Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan: «Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a hivatalos signalementból olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor testvéremet halva látta».

– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen. Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával. Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».

Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva, kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje tetején s egykedvüen bámészkodni.

Odament hozzá és megszólítá, szelid, nyájas hangon.

– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!

S kezét nyujtá neki keztyűsen.

Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte. Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén van.

A hölgy pedig ott maradt mellette állva.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve, Inczéhez.

– Ha így folytatják, nagyon soká.

– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye, tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül, aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el volt temetve.

Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.

Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Inczével egy kocsiosztályba jusson.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer csak kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt, rebegé:

– Nem tudom leirni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.

– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé Incze.

– Nagyon kérem arra.

– Parancsolja, mit irjak?

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért. Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem. Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– S kihez czímezzem a táviratot? kérdezé Incze, mikor megirta azt.

– Prágába, Walter Leo bankár úrnak saját palotájába.

– Ah, Walter Leo! monda Incze meglepetve.

– Ön ismeri talán?

– Találkoztam vele egyszer.

– Kellemes, vagy kellemetlen találkozás volt?

– Vegyítve, mind a kettő.

– S ha viszont találkozni fog vele?

– Aligha fog rám ismerni többé.

Incze odanyujtá az úrnőnek a táviratot.

– Nagyon köszönöm.

Hanem a táviratot alá is szokás irni.

Incze odanyujtá a tollat az úrnőnek.

– Mit csináljak vele? kérdé Hanna grófnő.

– Kegyeskedjék a nevét aláirni.

– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a ssját izenetenként?

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába: akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet alatt állok.

És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember! Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.

Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.

WALTER LEO BANKÁR.

Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle. Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek tagjai bárók.

S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta megjegyezni kis idő mulva:

– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik előtt nem lehet mindent kibeszélni.

Ez a gyerek a coupéeban ülő rendőrbiztos volt.

No, de tudott más oldalról is Walter Leora fényt vetni Hanna grófnő.

– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem tetszett. Annak már van tizennégy éve.

– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.

– Igaz, hogy csak fél milliója volt készpénzben.

– Annyi sem lehetett.

– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.

– Ah! És miért? –

– Hja. Schindel sind auf dem Dach.

Ezt meg már Incze nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt.

Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja azt Waltertől is.

Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.

Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa; nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő szerencsétlenség!»

– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni fogja megint.

– Mit mond erre Helén!

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg; csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén, nehogy amazt megrémítse.

De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak többé, hogy «mind a vizig szárazon!»

Incze is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.

De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

Inczének örömöt okozott az, hogy ráismertek.

– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.

– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:

– Már volt szerencsém a nevét hallani.

– Kitől? kérdezé Incze elbámulva.

– Hát biz a rendőrbiztostól.

– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra. Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost, a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele maga.

– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!

– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni, ott, a hol nekem házam van? Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk. Allons donc!

Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol érkezésüket egész inas-sereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó. Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek, vizfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e fájdalmat lánczon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve, Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését, testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle, hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak, melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok, szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja abból.

Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a megváltónélküli keresztet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják, hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte. Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania: jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom, megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.

Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.

Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már. Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér arczczal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztül látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt bankárjához.

Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:

– Ime, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem tudott szóhoz jutni.

Hana grófnő bámult.

– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat. Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».

Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém, hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős, szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek, az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek, hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét. Ah! az én Leomnak.

És azzal megcsokolá Leója homlokát.

– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió, odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van, mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh, de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza. Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva. Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.

Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal utazol?

Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.