Part 17

Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának.

Leo katonásan üdvözölte s aztán felelt neki angolul.

– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon leng. Különben all right.

– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon ön még itt. Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?

A betegápolók és az orvos kimentek a szobából.

Leo egyedül maradt Inczével.

– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok, hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.

És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.

Annak egy pillanat elég arra, hogy ő belőle holt embert csináljon.

A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.

S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.

– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…

Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer van.

Nyugodtan felelt neki.

– Ő nagyon jól van.

Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és elkezdett sírni.

Ekkor aztán Leo a nyakába borult és sírtak mind a ketten.

Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az izzadtságot homlokáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a bársony.

– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott, a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!

– Bizony, álom volt! mondá rá Leo.

– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor ölelhetem Serenámat?»

Ez már nehéz feleletű kérdés volt.

Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány («Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.

– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.

Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta Leonak, mikor elment:

– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül kilenczben rosszul sikerül.

Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az első föltétele a gyógykezelésnek.

Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert tervezni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leo még az nap írt az *-i apáturnak, Incze egykori főnökének.

Nyolczvankilencz éves volt már akkor a derék aggastyán.

De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo levelének vétele után már ott volt Döblingben.

A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges. Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak termete roskadt össze kissé.

Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől mély álomba merült.

Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő utódja lenne!

Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről.

Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A beteg keveset dühöngött már.

Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.

Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.

És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép, mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.

Ide hozták át a mélyen alvó beteget s befektették abba az ágyba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át vigyáztattak reá folytonosan.

Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.

Betekintének hozzá.

Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt fordulva s valamit rajzolni látszott.

Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:

– Pszt! Csendesen! Ő alszik!

– Ő?

Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.

Azután fölkelt Incze és eléje jött Leonak.

Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.

– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen, captain?

Leo azt felelte neki: haladunk.

– Künn vagyunk már a Beikosz öbölből?

– Jól elhaladtunk tőle.

– A tenger úgy látszik csöndes most. Kedvező szél fúj?

– Igen.

– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az álom. Ő igen jó alvó különben.

Ő! mindig csak ő!

S e közben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.

– Mivel tölti ön az idejét? kérdé Leo.

– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele! Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik, lerajzolom őt.

Leo elbámult.

A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának, mintha ott ülne előtte élő mintának.

– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.

Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fényből van.

És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan. Igazgatott a képen az odatekintgetés után.

Egyszer aztán fölkelt s odament az ágyhoz.

– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!

Odament, megigazította azt. Mit?

Azután odament Leóhoz s megszorítá a kezét, halkan mondva:

– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.

Leo távozni akart. Visszatartá.

– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kiván ön neki jó reggelt?

Leo tette azt és aztán kiment.

Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.

– Most már gyógyíthatatlan!

– Mi lesz belőle?

– Elviszi őt magával az az árnyék.

Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad?

Egyedül? ő soha sincsen egyedül!

Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt, ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.

Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.

Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. «Ő» szereti azokat.

Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat? mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.

Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a virág?»

Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába.

Az őrültek gyűlölik mindazt, a mi rögeszméjüknek ellentmond.

Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.

Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.

Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.

Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál sötét birodalmából.

Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az «enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is az «enyim!»

Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni.

És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.

Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve lelkéből.

Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel keresni a halált?

Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli.

Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.

Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére.

Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.

Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli alakként.

Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében.

És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?

Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.

Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt.

S mind hasonlítanak hozzá.

Ő maga pedig napról-napra rosszabbul hasonlít magához.

Fogy, összemegy, elhanyatlik.

Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.

«Cserebogár, sárga cserebogár! Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?»…

… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!

«Azt sem kérdem, sokáig élek-e? Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?»

… Azé lész te nemsokára!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje nagyon beteg.

Ő maga volt az, a ki alig tudott már a lábán állani.

A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt s nem fogadta el orvosnak.

A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok tulságos nagy adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus, arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is irántuk.

Incze megigérte, hogy «ő érte» megteszi ezt az áldozatot.

Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.

Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak. Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz szétdult idegrendszerére.

De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?

Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.

Ebből baj is támadt.

Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött: tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment olyan hirtelen.

Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.

Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy inkább sakkozzék vele.

Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.

Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még legjobban szerette Incze.

A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.

Most ezt látta Walter Leo fiában személyesülve.

Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.

Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz, hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába esett, s őt hivja.

Leo sietett, a mily gyorsan csak lovai vihették.

Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon a szobába.

A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt és ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.

Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen feléje ment.

– Mi baj már megint? kiálta rá erőteljes hangon.

A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben,

S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a függönyök, így szólt:

– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg tudott csalni engemet! Ő!

– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e szomorú színjátszásban.

– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt! Az ágy üres!

Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit kiszórni onnan:

– Az én nőm megszökött tőlem!

Leo egy merész heroicus rendszabályra szánta el magát.

Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan förmedt reá.

– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember, valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják meg, hozzák haza!

Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leora s azt mondá:

– Úgy-e?

– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni magáról, hogy rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld kerekén, hogy ő hűtelen?

– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát hol van ő most?

– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie, akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között; ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető? Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen! Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen bizonyos, hogy ott is önért jár…

Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért. Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.

– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte. Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.

Aztán hozzátette suttogva:

– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt. El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani nekem.

És a közben megvetette az ágyat.

– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék benne… olyan… nagyon…

Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája ellen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap, mikor meglátogatta Inczét Leo, már az ágyban fekve találta őt.

Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje, hogy el birja az ágyat hagyni többé.

Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére huzódott ki a benne fekvő.

Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.

Ápolói magukra hagyták őket.

Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.

Aztán örvendő mosolylyal mondá:

– Nos. Érzi ön, ugy-e?

Leo érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.

– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt. Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein… Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához… Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?… Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle, hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad, édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain! barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni, hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…

Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki ne csorduljon szemeiből.

Viszi őt már magával az a fényes árnyék…

A beteg folytatá:

– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… A kik látják megnyilni a kék mennykárpitot, azoknak megnyilik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig s a kagylók ragyognak benne, mint a drága-kövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, a kinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint a hogy oltára mellől elvett… Nem az oceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…

Ezzel a szóval befelé fordult, megölelte a láthatatlan alakot és elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap ismét meglátogatta őt Leo.

Mindennap egy évtized különbséget mutat arczán.

– Captain!… monda Leonak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt messze… Nőm nagyon beteg… alig lélekzik már… Szivére teszem kezemet s elszámlálom az érütést… Negyven egy percz alatt.

Saját érverése volt az.

– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat olvastam olyan emberekről, a kiknél kettőnek jutott egy lélek…

Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két férfi, vagy két nő bir egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy perczben kell meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az új-szőnyi összenőtt ikerleányoknál… így a siami ikertestvéreknél.

Az őrültek szeretik kedvencz rögeszméiket tudományos idézetekkel támogatni.