Part 16

S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff! utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.

Még ez a gondolat is végigvillant agyán, a mialatt az óráját megnézte.

Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.

– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? kérdé tőle.

– Igen is, itthon van.

A kapus az ő embere volt.

– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange kisasszonynak?

– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.

– Megfoghatatlan.

Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a Pieridák berkében adresse nélkül arra a «bizonyos» nymphára, a kinek Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.

Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt rácsozatig.

Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.

– Itthon van a kisasszony? kérdé tőle.

– Nincs idehaza.

A szobaleány Fatime embere volt.

Incze megfordult és visszament a lépcsőn.

Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól, mint a minőben részesült.

A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon. Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet elvesztegetni!

A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.

Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!

Még sem sietett.

Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.

A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság van.

Ejh. Fordíts hátat neki!

Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a távozás.

Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad valaki és visszahíja.

Nem hítták vissza.

Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott idáig.

Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arczába nézett. Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg; ha ő csakugyan nem volna otthon.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.

Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.

Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.

Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!

Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett.

Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a lépcsőkön.

Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki, mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el szemeit.

«Incze!»

Nevét kiáltották valahol?

Nem. Csak érzékcsábulás, hallucinatió az.

Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?

Egyszer aztán magától felnyilt az ajtó. Be sem volt zárva.

Ki hagyhatta nyitva?

Incze belépett rajta s nekiindult a sötét lépcsőnek.

És ekkor egy rémgondolatja támadt.

Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele szembe találkozik.

Ki lehet az?

Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa?

Nem Hannának?

Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél a férj és nő egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:

«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz, legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet; kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»

És ő már nagyon is elfeledte, a mit igért!

Már ott van a házban és halad fölfelé a titkos lépcsőn.

A mezzanin folyosó-ajtaja pedig nyitva.

Ki jár itt előtte?

Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:

«Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!»

S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot.

Ez a rémkép állt előtte a sötétben.

Üres agyrém!

Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép ott találta azokat s azt hitte: Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki használja azokat?

Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.

Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.

Ott megállt hallgatózni.

Benn semmi nesz. Csendesen vannak.

Megkisérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba.

Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kivülről.

Az ajtó tehát nyitva.

Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta.

A szőnyeg-ajtó nesztelenül feltárul.

A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze, másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol mindent.

A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal, melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi; szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.

Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)

Az asztal, samowar, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka.

Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.

Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.

A lábainál ülő alak Gideon.

Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van, annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)

A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt, gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine számára nincs itten hely.

Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép, mikor egyszerre előttük áll.

Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.

Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.

Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést; még csak meglepetést sem.

Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a szíve amaz érzelmek iránt.

Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi, hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.

S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha szinpadon adná.

Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt – a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.

Most pedig még csak egy arczvonása sem változik.

Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.

Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről, szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.

Incze egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.

Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához ragadt.

Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!

– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el kell önnel végeznem.

– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon, gyermeteg kiváncsisággal.

– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A levél önről szól.

– Én rólam? Ah!

– Itt van. Olvassa ön.

S azzal átnyujtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral.

Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban lásson.

Incze figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.

Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa: «Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni!»

Nem…

A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek «minden» szabad: annak «ez is» szabad.

Mi észrevétele van erre a levélre?

– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön, hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.

Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime tenyerén feküdt.

– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime, visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.

Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő vére a düh forrpontján habzott.

Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.

A férfihoz fordult.

Eléje tartá azt az összegöngyölödött lapot.

– Ön irta ezt a sort itt?

Az még szivarát sem véve ki szájából, válaszolt:

– Voltam olyan bátor.

– Akar ön velem megverekedni?

– Oh nem.

Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló, ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni: ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve, hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.

Incze csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.

– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem megverekedni életre-halálra?

Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra morogni.

Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető hangot.

De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált; csak a vadállat maradt itt.

Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy «nem».

– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.

Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő, bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú? hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy öl, vagy hal!

Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a kisértet sujtotta őt le.

Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a leány öltönyfodrai közé.

És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát – Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a helyen, a hol Áldorfay ütése érte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Oh, ez rettenetes volt!

Megcsókolja azt az embert, a ki őt oly czudarul meggyalázta!

Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot akart vívni!

Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé rejti el!

Megcsókolja az arczán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!

Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt tébolyodva.

Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.

Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.

Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.

A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a dühöngő alakot.

Hercules volt az a Dejanira-köntösben.

A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival lármázta fel a házat.

Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát.

Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.

Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el.

A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a dühöngőt ártalmatlanná tenni.

De ahoz nem jó volt közeledni asszonytól született teremtésnek.

Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit útjában talál.

Ugy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.

El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig összerecscsennek!

Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.

A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak közelébe vigye törendő koponyáját.

Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától összeomlik.

Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e el?

Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még az indóházhoz.

Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem akart késni.

Leo nyugtalan kezdett lenni.

Nem hitt egészen Inczének.

Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter melletti házhoz.

Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképen, akár másképen.

Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai vonatáról.

Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.

A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett hajtatnia.

Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?

A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül hatolni.

Már akkor egész néptódulás volt a négytánczosnős ház előtt.

Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy nem messze várjon reá.

Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását csendőrség tartá elzárva.

Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány szóval értesíté őt a balesetről.

Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.

– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.

A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek maradni.

Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza.

Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé, mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki:

– Oh, szóljon vele!

Walter Leo kirántotta a kezéből öklét s keményen, hidegen monda neki:

– Ez az ön műve!

Azzal félretolta őt maga elől s sietett be a lakásba.

A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot, melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.

Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba a szobába.

Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét s bebocsáttatá őt.

A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.

Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa vegyest.

A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.

S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog, szemei tűzből látszanak lenni.

Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.

Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli finale.

Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a sötét háttérből.

– Innocenti!

Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében aláhanyatlik egyszerre.

«Mit cselekszel, kedves Innocentim? szól szeliden a jó barát hangja.

És eléje lép Walter Leo.

Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.

Leo odalép hozzá, s átöleli a vállát.

– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk én hozzám.

Nem felel semmit, csak sír.

E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók, mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.

Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen.

Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.

Ebben a perczben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tizet.

S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban bujálkodó dallamot:

– Du hast mich nie geliebt…

Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten orditva:

– Hát te is élsz még?

S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.

A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak pengette tovább a csábdalt.

– Du hast mich nie geliebt…

«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a rúddal ütve a lélektelen üldözőt.

Egyszer aztán végigesett arczczal a földre és nem mozdult meg többet.

SERENA.

Mikor ismét életre tért Incze, már a kényszerzubbonyban találta magát.

A döblingi intézetben, a hová vitték, szobájának még a falai is ki voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a dühöngők bebutorozása.

S ő még mindig az volt.

Nem kisértette meg kényszer-zubbonyát letépni, sem ágyából, melybe fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még pedig angol szavakban.

Nem akart más nyelven beszélni, csak angolul.

Azt követelte, hogy küldjék hozzá a kapitányt!

Nem értették, miféle kapitányt keres?

Eleinte azt hitték, hogy Captain Bloomerről fantaziál

No azt nem hozták oda neki.

Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval fogadta.

– Ön a kapitány?

Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.

– Ennek a hajónak a kapitánya?

– Igen is.

– No hát csak akasztasson fel szaporán!

Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.

– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd lesz kendteknek nemulass!

Miféle másik kapitányt vár ez?

– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek után.

Az orvos vizsgálni kezdte üterét.

A beteg tiltakozott ellene.

A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni nem szabad!

Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s kár volna azért a szép fürtös hajzatért.

Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott már.

A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.

Leo az egész éjt ott töltötte Döblingben.

Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre kérkedő örömbe tört ki.

– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?

E néhány szóból rögtön nyomára talált Leo az őrült eszmejárásának.

Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.