Part 14

A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva hagyott maga után, s futott a kapu felé.

A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.

Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.

– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta! Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!

Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a fülébe a kapus:

– A grófnő itt volt az éjjel s megvert valakit odafenn.

ZEÜSZ, A NYMFA ÉS A FAUN.

Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk felvilágosítást adni.

Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran találkozott a mindent elolvasó egy franczia szövegű (s helyesirási és nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?

Ez a levelezés Áldorfay Inczének szólt Fatime részéről.

Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.

A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.

Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex machina» segíthet ki bennünket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni, sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott, fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek, kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába, míg életre dörzsölhették.

– Ki tette ezt? Ki tette ezt? hörgé magán kivül a leány.

– Hanna, nyögé alig hallhatólag Caesarine.

Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét ütni velük.

Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez. Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelünek szánta, a mivé lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több nevelésük van, mint a Tudoroknak.

– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.

Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor hegye, még most is vérzett.

És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve mélyén.

Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az «effect»-et.

Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni, casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi halott.

Ha tudniillik le nem mossa valahogy arczáról az ütést.

Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak egy fegyver van.

Incze megszorítá Fatime kezét s azt mondá neki:

– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!

Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.

– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)

Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a kivánságot, hogy hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.

Egészen kinálva volt neki ez a kézcsók.

Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy megcsókolja annak a kezét.

– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját vette és eltávozott.

Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött s azt mondta: kutya!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.

Sietett azt felnyítni.

A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek el egymástól.

Uram!

Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől, önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet, családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen mélység van közöttünk s mivel van az tele?

Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget vessünk mindennek.

S aztán felejtsen kiki, a hogy tud. Én már feledtem.

Aláirva név helyett e két szó:

«Never more.»

Mit tett e levéllel Áldorfay Incze?

Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat irta hozzá:

– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak. Addig légy hívem és gondolj reám.

Incze.

Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért.

Másnap elutazott Kolozsvárra, a nélkül, hogy Fatimét látta volna.

E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.

Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.

Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van «odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja.

Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet váltani, egész Bécsig.

Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.

A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.

Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni!

A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!

Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében.

Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna, ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:

– Ma megérkezem.

Zeüs.

A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:

– Nincs istenségednél apró mennykő? mert ebből nem tudok visszaadni.

Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.

A vasuttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.

Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyüt.

A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.

– Itthon az asszonyságok? kérdé Incze még a rácson keresztül.

– Nincsenek.

– Hova mentek?

– Nem tudom.

– Igazán nem tudja, Jenny?

– Bizony Isten nem tudom, nagyságos úr.

Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.

Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.

– Nem hoztak ide ma egy telegrammot?

– Még nem, nagyságos úr!

– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában! morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.

Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.

Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.

Valóban rá is talált.

Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze.

– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant.

– Önök nem is vártak még reám.

– De mindennap emlegettük.

– Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?

– Hitemre mondom, nem tudom.

Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe hajtotta.

A mi képes vol Belle Ange urat hitében erősen megingatni.

– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova.

Incze négy rétbe hajtotta az ezrest.

– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?

– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.

– Párisban? hisz azt most ostromolják a németek.

– Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.

– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.

– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim, dicsően bevégezhetni.

– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?

– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.

– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez este?

Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megjavult.

– De igen. A circusba.

– Melyikbe? Kettő van.

– A Renz-félébe.

Incze az ezrest Belle Ange úr markába csusztatá.

– Köszönöm, rebegé a citoyen. Még ma indulok Toulonba.

– Aztán vigyázzon magára.

– Óh, nem fognak el engem a németek.

– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a «görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik «grecque»-nek.)

Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz circusához.

Ott vett magának egy páholyt s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.

A circus tömve volt, mint rendesen.

Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.

Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tízezer közül is kitünik az!

Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból semmit, a mi a földön történik.

Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.

Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?

– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai vad lóval.

Ez izgalmas látványnak igérkezett, ha nem betanult színjáték.

Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.

A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.

Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.

Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.

Egyik sem ő.

Áldorfay az első tekintetre ráismer.

Ez Gideon!…

Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovar művész.

Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás.

S meg is érdemli művészi hírnevét.

Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki, a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva adja meg magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.

Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:

– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó félbeszakított!

E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatja támadt.

Most már tudta, hol vannak a circusban Belle Angék!

Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer?

– Egy hét óta.

Incze most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.

Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a szereplő személyzet szokott kijárni.

Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni.

Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.

A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.

Az ajtó elé hajtott az.

Incze láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.

És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.

Nem Caesarint vezette, hanem Fatimét.

Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor maga is beült hozzájuk.

A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél.

A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.

Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.

Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony» melletti hotel garnit.

– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?

Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető arczot soha sem fogja elfelejteni!

Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján.

A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utczákon végig.

Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott minden kijövőt.

Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra.

Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az egész lelkét!

Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.

És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a melynek létjogát ő még a szinpadtól is megtagadta, szabad egy férfi számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!

Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!

És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos ellenségének.

Hihetetlen ez! Hihetetlen! És még is úgy van.

Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kaczagva elmennek előtte?

Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát?

Meglehet.

De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.

Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési, vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.

Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek. Innen ma már nem jön ki senki.

Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa reszket rajta végig.

Hazament szállására.

A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.

Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!

És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike ellen, a kit ő érte elfeledett!

A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi fel a fejére.

S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?

A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.

Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.

Erről valami ötlete támadt.

Felöltözött és sietett oda az igazgatótanácsba.

Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van, mi baja?

Nem felelt rá semmit.

Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve. Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni, hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?

Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült.

Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát képezte, Incze odalépett Leohoz.

– Maradj itt egy szóra, sugá neki.

Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.

– Barátom vagy-e még? kérdezé Áldorfay Incze Walter Leot.

– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.

– Úgy egy igen nagy szivességre veszem igénybe barátságodat.

Leo kezet nyujtott rá.

– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül kérlek.

Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az ellenfelet.

El is vesztette volna.

Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint Bauernhass Siegebert gróf.

Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.

Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert ellenében.

De szép meglepetés készült a számára.

– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!

De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis gyermek lehetett.

– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl akart akasztatni.

– Ah! Az én «kakadály vezérem!» Hahaha!

– Ne nevess!

– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni máskép.

– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve, az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem. Most ez az ember itt van. Rátaláltam.

– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?

– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én felismerem egy millió közül.