Part 13

S ennek a leánynak becsvágya van, annyi mint egy herczegnőnek. Azt vehette észre mindannyiszor, mikor megkisérté gazdagságával egyenlíteni ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű ajándékozási kedvet s Incze adósa maradt e leánynak: – egy egész új világrésznek az árával.

Még sem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye. A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szivnek. Vajjon, ha Fatime is önálló vagyonnal fog birni, olyan bolondja lesz-e neki akkor is, mint a milyen most – a szegény szinpadi hamupipőke?

Ehhez pedig csak ravaszság útján lehetett juttatni a leányt.

Incze kitalálta annak a módját.

Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e kisérletbe.

De Incze megcsalta a leányt, a nélkül hogy az észrevette volna, hogyan?

A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki. Ezáltal mindazok a sorsjegyek, a mik a kihúzott sorszámmal birtak, mint bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre ötvenszeres árra emelkedtek fel. Incze Fatimének az egyszerű sorsjegyek helyett ilyen nyerésre kihuzott sorszámuakat vásárolt, a mikkel aztán Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harminczezer forinthoz jutott vele. (Igaz, hogy Inczének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)

Incze ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így becsempészhetett Fatime tárczájába egy arra nézve elég nevezetes összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbbé adósa neki annak az új világrésznek az árával.

Hanem az új világrész létezése még jól el volt titkolva.

Incze látogatásai Belle Angéknál gyakoriak voltak ugyan s családias otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajjon több-e még a gyermeknél is? azt nem tudta senki.

Még Belle Ange úr sem (a kire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).

Sőt még Cæsarine sem tudta – egészen.

Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől; de a tényt be nem tudta volna bizonyítani.

Áldorfay, a mint a szivar utolsó hamva a theáscsésze aljába hullott, szépen kezet csókolt Fatimének; Cæsarinénak kinyilatkoztatá, hogy legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy «bon nuit» monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garçon szobában lakott; forintot nyomott a kikisérő szobaleány markába s dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.

Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abból a folyosóból megint egy csigalépcső visz fel egész Fatime boudoirjáig, s onnan egy keskeny ajtó nyilik be, a mit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan szemek előtt.

Ehhez a két ajtóhoz csak egy embernek van kulcsa.

A házat az építteté így, a ki e kulcsok birtokában van. A rejtek-bejárat az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. A honnan tetszésszerinti időben távozhatik el. Az ajtón érczbetükkel pompáz e szó: «comptoir.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Milyen sajátságos kulcsok ezek? szólt egyszer Fatime Inczéhez, mikor már egyedül voltak s minden ajtó zárva; a kettő egymásba csukható s fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő megtalálná nálad!

– Nem találhat rájuk.

– Nem szoktak az asszonyok néha férjeik zsebeiben kutatni?

– Nem tartom e kulcsokat ottan.

– Hát másutt nem kutatják fel?

– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, a hol nem keresi: a dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.

– Haha, szegény!

S azzal Fatime kivette Incze szájából a szivart és maga szivta azt tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez így folyt hosszú időn keresztül.

Incze Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.

Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azon túl állandóul Budapesten lakott. Incze, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, szinházba. A világ előtt egymáshoz udvariasak, szivesek voltak. A panaszt jól el tudják titkolni ottan a magasban.

És aztán mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna hideg és rideg következetesen.

Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt az iránt, hogy férjét féltse. Nem azért, mintha Inczét tartotta volna valami magasztos lénynek, hanem saját magát.

A hogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért, mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele.

Hogy Incze a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem látta.

Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi hűségén, a mi arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre, hogy Incze is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi köntöst s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy elkövetett bűneért. Semmi ujságot se mondott volna neki vele, a ki azt súgta volna be, hogy férje minden matutina harangszóra veszi a flagellumot s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek találta volna.

Aztán meg a szép gesztenyeszin fürtök kezdenek is már világosodni s a göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem féltetésre.

Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon Bécsből, ismeretlen kéztől irott levelet kapott, mely szóról szóra így hangzott:

– Méltóságos grófnő!

Önt a férje megcsalja. Bécsben a *-utczában *-ik számú házban lakik a kedvese, a kiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt. Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet a négy plasticai állásu caryatidáiról az erkélyen, a környékben a «négy tánczosnőház» neve alatt ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy mesterséges kulcscsal a lépcső fordulatnál levő «Comptoir» szóval jelölt ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, a mit azon angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime boudoirjába nyilik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohány-doboza fenekén szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspár mi czélra szolgál? könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Incze Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születés napja. Más vendég nem lesz jelen ez alkalommal rajta kivül. A háziak tizenegy órakor saját szobáikba vonulnak vissza. E sorok iróját nem vezeti boszú; csak igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.

A levél női kéz irása volt.

Ki irhatta ezt?

Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.

Fatime irta maga azt a levelet.

De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja Inczét; beszennyezze saját magát?

Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre mindent.

Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.

Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra számított nála.

Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem maradhat utána.

Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott volna ezzel.

Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.

S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.

Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga rendezte!

Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.

Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a szentségkáromlással.

Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!

És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz fel, hogy nem lehet benne kételkedni.

Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való, akkor minden igaz.

Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!

Végre is az «asszony» győzött az «úrnőn.»

Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányult ahhoz az ellenszenves tárgyhoz, a miben a vágott dohányt tartják; a minek a szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan s megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot.

Kivette azt és tenyerébe tette, úgy nézte.

Kezében volt a tárgy, érezte, milyen hideg!

Csalhatatlan, eltagadhatatlan tanújel.

Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran vannak használva.

Undorodva ejté ki kezéből.

Azután egy csiptető vassal felvette a földről, s ismét visszadugta a dohány-doboz fenekére.

Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arczképeik egymás mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen szép férfi volt Incze azon a képen!

Egyszer aztán kitört belőle az indulat.

Ez az ember!… Ez az ember!…

– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy gróf!

Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt magában, mintha valakinek szólna.

– De várj! de várj! de várj! Ez volt a végszó.

(Ki várjon? És mit?)

Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is.

Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva. Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.

Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember tizenötödikére.

Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.

Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának esteli kilenczre.

Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.

A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s megnevezte a házat, a hova hajtsanak.

– Tudod: a négy tánczosnő ház! mondá a bérszolga a bérkocsisnak.

Az aztán tudta.

A ház elé érve, odahivatta Hanna a kocsihoz a kapust.

– Ez a gróf Monbelli-féle ház? kérdé tőle.

– Nem. Ez az Áldorfay-ház.

– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?

– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is szolgált.)

Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az utczát és házat, a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy tánczosnővel».

A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.

Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.

Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt. Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!

Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.

Nem félt! Egy nőoroszlán szivén járt vére ki és be.

Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.

A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.

Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.

Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn. Arditi csókkeringőjét játszotta.

S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép csengő althang:

– Sul la, sul la labre…»

De nem folytathatta tovább, mint odáig, hogy

– Dolce baccio…»

Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.

Óh e «hang» hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!

Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a dalt félbeszakítja ajkain!

Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.

Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte, hogy könnyebben léphessen.

Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:

– Viva noi! (Éljünk mink!)

S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kaczajnak.

E kaczaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)

Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.

De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk számbavenni.

Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig, s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja előtte az ajtót.

– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?

– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.

– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.

Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma vacsorára!

– S nem leszünk hozzá, csak mi hárman! mondá Fatime.

– Kérem: négyen! szólt Cæsarine, Belle Ange úrra mutatva.

– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange úr.

Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S akkor leszünk sokan!

Az óra tízre járt.

Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a boudoirban fognak vacsorálni.

Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.

– Összepiszkolod a szép piros selyemruhádat, pörölt reá.

– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba. Úgy-e kidobjam innen?

– Hagyd ott, az odavaló! Szólt Fatime lábaival toppantva.

– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.

– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.

– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel nevetett.

Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.

Pedig már egynegyed tizenegyre!

A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.

Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat igért.

– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.

– Az elég nagy bolondság volt tőled! feddé őt Cæsarine.

– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben. Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor! Ah! megettem egy tállal!

– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet, sápítozék Cæsarine.

– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből a life preservert.

Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.

– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan meleg a lég, olyan sötétkék az ég.

– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően Cæsarine.

– Miért ne? Az igen jó!

– Engem meg nem csókolsz egy hétig az eczetes vereshagymás száddal.

– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.

– Én kész vagyok mindenre, mondá Incze.

– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!

– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza: «osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind. Allons vite! Siessünk. Hahaha!»

S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset keresztül-kasul kóborolni.

Ideje volt! Háromnegyed mult tizenegyre!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás balhelyzetében.

Az egész pompás vacsora az ő discrétiójukra volt bízva.

S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem eresztette bele, ha maga ott nem volt.

Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban, rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?

Ugyan mit? Valamit! Akármit!

De semmit sem lehet megtalálni.

– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!

Végre egy fali szekrény odujában felfedeznek valamit.

Az egy otthoni sipka.

Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst csillagkereszt képezi.

Ez valami.

– De hátha ezt csak most készítette Fatime? szól Belle Ange úr.

– Lehet. De kinek?

– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik!

Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé. Ott hagyta a fején a sipkát.

Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.

A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve, másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök. Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud. Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé. Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyeg ajtó.

Egy delnő lép be, a kinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.

Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.

S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.

A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.

Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele ily kegyetlenűl bánni.

Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni azzal az idegen emberrel.