Part 12

És azzal zokogva zuhant végig a földön.

Incze fel akarta őt emelni.

– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!

Az alcovenben volt egy fali óra. Az elkezdett e perczben zenélni; ezt a melódiát pengte: «du hast mich nie geliebt».

Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki, mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könyeket az ő kötelessége letörülni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azontúl sokszor letörülte ő még e könyek ismételt árjait ez óramű méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a «du hast mich nie geliebt» a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a naptól fogva Áldorfai Incze nem viselte többé a medaillont keblén a két szemközt fordult nő arczképével.

És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve egészen.

A FELELET.

A mit szent Antalnak igért a csábitó rém, azt Áldorfay Inczének mind megadta. (Most már ypsilonnal írta a nevét: nemes ember volt.)

Az új asszonyszemek tükréből egészen új világ ragyogott felé: a nélkülözések, a küzdelmek világa helyett a gyönyör, a szenvedély paradicsoma. Minden alvó indulat eltépte fékeit szivében s nyargalt vele egy mámorító örvény felé. Egy tengerbe vetette bele magát, csupa élvezetből: elébb úszni akart e tengerben, majd ki akarta azt inni fenékig.

Oda volt lánczolva e nőhöz: annak a mosolygása volt ránézve a napfény, könyei a zivatar. Vele álmodott, róla gondolkozott s érezte az életunalmat, ha tőle távol volt. S féltette őt az egész világtól. Ösztönei mind azt sugták neki, hogy ez a leány, a ki egyik pillanatban az egész lényén átömlő ártatlanság kifejezésével tudta mutatni azt, hogy még csak eszmében sem közelíti meg e fogalmat: szerelem, s a másik pillanatban egy egész világot tár fel előtte, megnépesülve a teremtő szenvedély minden csodatüneményeivel; hogy ugyanaz a leány akkor is el tudja ezt az ellentétes két szerepet játszani, mikor két külön férfiról van szó: egyiknek az egyiket, a másiknak a másikat. Megtanult féltékeny lenni minden csekélységre: egy virágra, egy gyürűre, egy látogató-jegyre, egy szóváltásra más férfival, még nővel is; kiváltkép a szinpadra s annak veszedelmes kiváltságaira: a kaczér jelmezekre, a közönség koszorúira és tapsaira.

Azt pedig nem kivánhatta tőle, hogy hagyja oda a szinpadot. Hisz a színpad volt az, a mi adhatott ennek a hölgynek valamit, a mit ő nem adhatott neki: – nevet.

Pedig Inczét kínozta a szinpad. Az ő szenvedélye nem a raffinált kéj mámora volt, melyet a művészi nimbus felfokoz, melyet a kaczér jelmez, a ledér játék újraébreszt, mely a frivol dallamokat utána dúdolja, s gyönyört talál benne, ha megalázhatja az asszonyt azzal, hogy a művésznőtől az eljátszott vaudeville folytatását követeli. Őt kínozta az a gondolat, hogy az egész világnak szabad legyen azt a mosolygást látni, teljes gázvilágításnál, a minek csak a félhomályban van létjoga! Egy befejezett kéjencz dicsekedni, parádézni szokott az olyan diadallal, minő az övé: ő pedig kész volt verekedni azért, hogy az egész világ azt higyje, hogy az a leány nem Fatime, hanem Serena!…

Az egész leány egy talány volt előtte; csupa szeszélyes ellentétekből álló, miket összeilleszteni az œdipusi rejtélyoldásoknál nehezebb volt. A szinpadon játékmodorában kihívó, kaczér, érzékingerlő, a szinpadon kivül kegyetlen mindenki iránt, a ki neki hódolni megkisérté: azon az egyen kivül, a ki azt jól eltitkolta. Valódi eszményképe volt a bibliai apocryphok Lilithjének, ki az első embert az első asszonytól elcsábítá; kígyó, míg meghódít; galamb, ha meghódolt; eszes a cselszövésben, őrült az élvezetben; az a dæmon, a ki visszavezeti Ádámot a paradicsomba, a honnan az angyal kiverte (azért a bűnéért, hogy a feleségét szerette: pedig szegény Ádám még nem is volt pap!)

Egyszer születése napjára tömérdek ajándékot összeküldtek neki minden rendű és rangú tisztelői s ő azokat meghítta mind estélyre, s rendezett számukra pompás lakomát. Ő pedig elszökött az estélye elől hazulról, elment Inczét fölkeresni egyedül, annak a karjába akasztotta magát s késő éjszakáig barangolt vele alá s fel Bécs sétányain s csak akkor tért haza, mikor már a vendégei mind elmentek a szállásáról. Akkor aztán az anyját megverte, a miért az neki szemrehányásokat mert tenni. Megverte őt kegyetlenül. Máskor kényeztette Cæsarinet, csupa dédneve volt előtte; czifrázta, piperézte, haját maga bodrozta fel neki: szerelmes volt belé; hanem ha Áldorfay miatt csak egy szó ellenvetést próbált neki tenni, akkor megrohanta, mint egy párducz és megtépte.

S egy dologra volt a leány különösen féltékeny. Arra, hogy Incze azt ne higyje, hogy mind azt a bűbájt, a mivel őt elhalmozza, valahogy meg lehet jutalmazni.

Ha Incze megkisérté őt gyémántokkal ajándékozni meg ünnepélyes alkalmakkor: más alkalommal Fatime ajándékozott neki viszont még értékesebb ékszert, s azonfölül nem is tette fel soha a drága emléket, hanem ha vetetett vele magának egy ötven krajczáros brochet, a minőket az utczaszegleten árulnak, azt aztán viselte megválhatlanul.

Egész rendőri kémkedéssel ügyelt fel arra, hogy családtagjai valahogy pénzt ne kérjenek valami szin alatt Inczétől. Pedig azokban igen kifejlett hajlandóság volt ilyesmire. Különösen monsieur Belle Angenak nagy megerőtetésébe került, valahányszor Incze azt kérdezé tőle: «comment vous portez vous?» mindannyiszor azt nem felelni rá: «átkozott jól, csakhogy nincs pénzem!»

Egyszer aztán bedugták Belle Ange urat az adósok börtönébe egynéhány száz nemlétező forint miatt.

Incze megtudta a veszedelmet s nem tétovázott pénzbeli áldozat árán kiszabadítani a szorongatott családapát e kényelmetlen helyzetből.

Ekkor aztán három napig nem látta Fatimét. Eltünt előle.

Harmadnap Gráczból kap egy levelet, melybe annyi összeg volt téve, a mennyit ő Belle Ange úrért fizetett. Semmi kisérőlevél hozzá.

Ugyanaz nap aztán Fatimét is otthon találta.

– Hol járt ön? kérdezé tőle neheztelve.

– Gráczban voltam, vendégszerepelni.

– Ön Gráczban volt?

– Igen. És jövőre már most, ha azt akarja ön, hogy el elszökjem valamerre vendégszerepelni, hát csak fizesse ki a jó Belle Ange úr adósságait.

Ebből megtudta Incze, miért ment Fatime e pár napi vendégszereplésre? azért, hogy azt a pénzt megszerezhesse, a mit ő Belle Ange úrért kifizetett, s azt neki visszaküldhesse.

Ezt a nőt nem lehet megjutalmazni – azért, hogy szeret.

Pedig Áldorfay most már valóban gazdag ember volt. A mihez hozzá kezdett, az mind fényesen sikerült. Annyi pénzt csinálhatott már, a mennyit akart.

Úgy okoskodott, hogy a kik a csekélységeket megvetik, azok a nagyszerűt majd elfogadják.

Fatime többször nyilvánítá előtte, hogy mennyivel jobb szeretne ő e lármás utczák helyett valamelyik csendesebb városrészben lakni; valami olyan házban, melynek ablakai kertre nyilnak; melynek magának is kertje van; a hol nyáron át virágokat lehetne ápolni.

Egyszer aztán azt mondá neki Incze, hogy talált a számára egy olyan alkalmas lakást, és pedig hallatlan olcsót. Fatime azt mondta, hogy majd megnézi azt.

Egyike volt ez azoknak az újonépült házaknak, miket egy építő-társaság a Praterre forduló telkeken, mintegy varázsszóra emeltetett. Szép kilátással, kényelmes berendezéssel. A szállás megtetszett neki, nem is volt drága; az egész első emelet kizárólag az övé lehetett az utcza felől.

Fatime az új szállást kényelmesebben óhajtá berendezni az eddiginél s ez iránt alkuba lépett egy kárpitossal, ki erős alkuvás után elvállalta tisztességes árért és részletfizetés mellett a csinos bebutorozást.

Mikor készen volt a kárpitos, felkérte Fatime-Serenát, hogy tekintse meg szállását s nyilatkozzék, meg van-e vele elégedve?

Fatime elhült, mikor szobáin végigment. Minden úgy volt, a hogy ő elrendelé; csakhogy papir helyett selyemszőnyegek a falakon, angol vászon helyett damaszt-függönyök, cserép helyett márvány-kandallók, s dió- és cseresznyefa helyett mahagoni, palissander és teakfabutorzat; famozaik helyett, a mit fürész sokszoroz, orosz drágakő kézművészet; velenczei tükrök a falakon; a padlatot két hüvelyknyi vastag szőnyegek fedik.

– Ki rendelte ezt így? kérdezé elbámulva a hölgy.

– Kegyed maga! felelé a kárpitos s elé mutatta a számlát.

A számlában az egész fényüző kiállítás nem volt drágábbra számítva, mint a mennyiben a hölgy a tervezett szerény berendezést kialkudta. Meg kellett benne nyugodnia. Azt nem mondhatta a kárpitosnak, hogy nincs azzal megelégedve, a mit kapott.

Nem nagy leleményesség kellett ugyan hozzá, hogy kitalálja, miféle bűvész volt az, a ki az ő kedveért tízszeres értéküvé varázsolt át mindent, de ezúttal nem vághatta vissza a tromfot.

A mint aztán beköltözött az új szállásába, mindjárt az első napon hivatta a házfelügyelőt. Tudatta vele, hogy most nincsen pénze.

– Jól van, monda a házfelügyelő, s azzal eltávozott.

Néhány óra mulva megint visszajött; az egyik kezében hozott egy csomag bankjegyet, a másikban egy marék irományt.

– Tessék: itt van a pénz, s itt meg a nyugtatványok.

– S mit csináljak én ezzel a pénzzel, meg ezekkel a nyugtatványokkal?

– A pénzt tessék eltenni, e nyugtatványokat pedig aláirni.

– Minek irjam én alá e nyugtatványokat?

– Azért, mert a lakók bizalmatlanok; nem érik be vele, hogy én beirtam a könyvbe a lefizetett házbérüket: bélyegezett nyugtákat követelnek a háztulajdonosnő aláirásával.

Fatime-Serena most tudta meg, hogy ő ennek a háznak a tulajdonosnője.

Nem árulta el meglepetését a házmester előtt: aláirta a nyugtákat, megszámlálta a pénzt és elzárta azt rózsafaszekrényébe.

Mikor Incze meglátogatta őt új szállásán, úgy tett, mint a ki semmi megjegyzésre méltót nem talál a körüle támadt változásokban. Nem is beszélt neki a házról. Izetlen, kedvetlen volt. Azt állította, hogy egészen ki van fáradva, összetörve a költözködés keserveitől.

Egy hétig mindig kedvetlen volt; durczás, kényeskedő. Minden szóért megneheztelt: alig lehetett tőle valami választ kicsikarni. Azokkal a nagy fekete szemekkel úgy nézett az emberre, mint egy kisértet s homlokán ráncz kezdett már támadni a sok szemöldök-összehuzástól.

A hetedik napon aztán, a mint belépett kozzá Incze, az alcoven szőnyeg-ajtajánál lesett rá, s orozva nyakába ugrott, majd lerántotta lábáról s aztán olyan kedve támadt, hogy fölvette vele a házat. Kaczagott, gyermek volt; leült a szőnyegére, elővett hat gömbölyű kavicsot, s kényszeríté Áldorfayt, hogy térdeljen mellé és tanulja meg tőle a «kőkapósdi» gyermekjátékot, a mit az iskolás gyerekek «pitykövezésnek» is neveznek, s nem hagyott neki addig békét, míg végig nem csinálta annak valamennyi mesterségét. Incze egész ottléte alatt csupa dévaj jó kedv volt a leány: ezerféle bolondot csinált magából. Mikor aztán Incze hazament, egy levelet dugott a zsebébe, arra kérve, hogy ne törje fel hamarább, mint a mikor otthon lesz.

De bizony feltörte azt Incze, a mint a legelső gázlámpa alá ért az utczán.

Abban a levélben pedig a bécsi telekkönyvi hivatalnak egy kivonatát találta, melyben tudtára adatik, hogy a Belle Ange Fatime Serena úrhölgy **-utczai házát Áldorfay Incze úr nevére iratta át.

Áldorfay elbámulva fonta össze karjait.

Még ezt sem fogadja el!

Nem kell neki egy ajándékba kapott úrilak!

Mi kell hát ennek a hölgynek?

Ennek…?

… Minden!

*

E közben folyvást érkeztek Hannától az üres levelek Inczéhez. Segítették nagyobbítani kettőjük között az ürt.

Egyszer egy ilyen üres levél láttára valami még üresebb gondolata támadt Inczének.

Érezte, hogy neki valami menedékre, valami mentségre, valami oltalomra van szüksége valaki ellen, a kit nem tud lerázni a nyakáról.

Ez a valaki: saját énje.

Ez a valaki mindig otthon várja őt, mikor hazamegy; megkérdi tőle, hol járt? rossz álomlátásokkal gyötri, mikor elalszik; (az álom a legkiméletlenebb igazmondó!) néha még Fatime lakáig is elmegy vele; sőt néha odaül kettőjük közzé, ez a hajdankori «Én», ez a törhetlen lelkű Én, ez a becsületére büszke Én, ez az ellenségnek adott szót is megtartó Én; ez a fényes árnyék, – és kisértő jelenlétével útjába áll minden örömnek. Ez az igazi hazajáró kisértet!

Ennek a «halottnak» kell valami temetőt keresni.

Áldorfay Incze talált ilyen kriptát.

Emberi dolog, de nem emberséges, hogy valaki a felesége multjáért legyen féltékeny; fürkészszen adatokat olyan időkből, a mikben neje őt még nem is ismerte. Hát talán szobor volt az, a kit elvett? Márványból volt mindaddig, a míg az ő epekedésére jóltevő Cythere meg nem indította keblében a szívdobogást?

Incze azt hitte, hogy miután az első Serenája ilyen szobor volt, joga van minden nőtől azt követelni.

Ennek a bolondságnak is van rendszere. A multban jelent és jövendőt keres. Az a rögeszméje van, hogy a ki meg nem halt, az még mindig él! Hogy egy hajdankori eszménykép, a míg el nem temetik, addig nem halott.

Még azonfölül, akárhogy megvált is a dogmáktól, akárhogy túltette is magát a társadalmi szabályokon: azt nem tudta magától elhagyni, hogy theosophistának megmaradjon. Hitte, hogy minden ténynek megvan az ellenténye, s ha a delejtű délsarkát keresi, ugyanakkor a délmutató vége az éjsarkához közelg.

S a féltésnek még gyakorlati czélja is volt.

Egy bizonyítvány a kézben még feloldhatná ezt a lánczot, mely most már nem rózsaláncz többé.

A fürdőidény legvége felé járt már. Hanna ezóta tán az utolsó vendég Vihnyén, a ki folyton vár, hogy férje érte menjen. A ki el nem utazik onnan egyedül, nehogy a világ megsejtse azt, hogy közöttük feszült viszony támadt.

Erőt vett magán, hogy irjon Hannának, röviden tudatva vele a napot, melyen érte fog menni.

Azonban úgy intézte a dolgát, hogy egy nappal hamarább érjen oda.

Több hónapi távollét után valami ajándékról is gondoskodott Hanna számára. Kötelesség ez.

Kikereste a legszebb rubint, mely az ékszerészeknél kapható volt s abba belevésette Starrwitz Hanna czímerét, pontosan azon minta után, mely leveleinek pecsétjén látható volt. Hanna eddigi gyürűjének köve csak amethyszt volt. Rubinba czímert vésetni, fejedelmi pazarlás.

Mikor ez megvolt, akkor bucsút vett Fatimétől – a viszontlátásig.

És aztán elutazott Vihnyére.

Hanna csakugyan utolsó vendég volt már ott s csakugyan ő reá várt.

Incze megdöbbent, mikor őt meglátta. Azt képzelte, hogy a kit hónapok előtt oly felüdülten hagyott el, az most ragyogni fog az egészség teljétől. És talált helyette egy megtört alakot, kinek arczán minden vonás rávallott az eltitkolt szenvedésre.

Ez a látmány egészen lefegyverezte. Nehéz lett a szive miatta. Minden nemesebb érzés fölébredt lelkében újra. Érezte az önvád súlyát. Ezek a megnyult vonások, ezek a beesett szemek mind ő róla beszélnek.

– Önnek nem használt ez a fürdő, mondá Hannának gyöngéd aggodalommal. Önnek nem szabad a télre égaljunk alatt maradni. Én önt most innen elviszem Meránba.

– Köszönöm. Jó lesz! felelt rá Hanna engedelmesen.

– Kivánja ön, hogy egyedül hagyjam ott, vagy hogy én is ott legyek?

Hanna ránézett és gondolkozott.

S ha a büszke hölgynek jobb géniusai lettek volna, mint az ősök kevély szellemei, ha csak egyetlen egy azok közül a szentek közül, a kiknek képei előtt térdelni szokott, malasztsugalló szellemének egy ihletével érintette volna szivét: most még egyszer kezében lett volna mindkettőjük sorsa. Neki volt adva még egyszer ez a férfi; kezébe téve annak egész lénye, tisztán, minden salaktól. Hasztalan! Büszkesége nem engedé, hogy a boldogság útját válaszsza. Szövetkezett a sötét vakbuzgósággal. Elzárta magát rideg balitéletei mögé.

Incze még egyszer oly gyöngéden hangoztatá e nevet:

– Hanna!

S ha e gyöngéd hangra a hölgy kinyujtja kezét s azt mondja: «jöjj!» akkor az a másik csábító fantom a légbe oszlik szét, eltünik, mint egy ködfátyolkép, mint egy csába álom: Fatime! Akkor a visszahódított férj odaomlik lábaihoz, előveszi az emléket, a rubingyürűt, s azt mondja neki: «nézd: a távolban is rád gondoltam; viseld ez emléket ama másik helyett, a mit a püspök nagybátyádtól kaptál».

És aztán elmennek együtt Meránba, Nizzába, majd Rómába, együtt meglátogatják a szent helyeket; onnan elutaznak a szent földre Jeruzsálembe, s mire visszatérnek, úgy találják, hogy a világ elfeledte őket: nem léteznek rá nézve többé…

S az milyen jó!

A nő elveté magától e jobb sorsot. Nem nyujtá kezét. Azt felelte:

– Jobb lesz nekem ott egyedül!

Ezzel a szóval aztán el voltak egymásra nézve veszve végképen.

Incze most már nem adta át nejének a hozott emléket. Tartotta más czélra.

Azt mondta nejének, hogy tehát e szerint rendeleteket fog tenni az elutazásra. Útjaik kétfelé válnak. Hanna délnek utazik, neki pedig észak felé kell mennie, egy galicziai bányavállalatot megtekinteni.

Mikor visszatért nejéhez a postamestertől, hol a fogatokat megrendelé, valamit megérzett Hanna szobájában. Egy áruló illatot, a mit mindenki rögtön felismer. Az égetett pecsétviasz szaga az. Hanna levelet irt valakinek, elutazása előtt.

Egy szóval sem kérdezősködött. Elmondá, hogy mikorra rendelte az útihintót s aztán eltávozott.

Egy óra mulva visszament a postamesterhez: a régi jó tarokkompánistához, a kinek annyira ment a konfidenskedése, hogy a nejének érkezett leveleket is át szokta adogatni a férjnek, kézbesítés végett.

– Barátom uram, mondá Incze a postamesternek: nehány percz előtt küldött ide a nőm egy levelet nagybátyjához, Bauernhass Siegebert grófhoz!

– Igen, igen, mondá a postamester. Még itt van!

(Tehát itt van.)

– Ohajtaná azt egy perczre visszavenni, miután azóta utazási czélja megváltozott; azt helyre kell igazítani a levélben s nem akar most másikat irni.

– Óh kérem, tessék!

A póstamester minden aggodalom nélkül előkereste Hanna levelét s átadta azt Inczének.

– Uraságod számára is van itten pedig három levél, kettő Pestről, egy Bécsből. Az utóbbi pénzes-levél.

Mind a hármat zsebre dugta Incze, meg sem nézte a czímzetet rajtuk; sietett, mint a tolvaj a lopott jószággal, szobájába.

Melegített késsel felnyitá a pecsétet Hanna levelén.

(Már ennyire ment! Leskelődni! Pecsétet feltörni!)

Aztán elolvasá a levél tartalmát:

– Uram!

– A mi elmult, az örökre visszahozhatatlan. A félreértés is a sors végzése. Hiszem, hogy az ön távolmaradásának legyőzhetlen akadályai voltak, s megszünt a jogom azokért szemrehányást tenni. Asszony vagyok. Feleség. Hitvestárs. Férjem becsülete az én becsületem is. Ne keressen ön engem olyan utakon, melyek a nőt megalázzák azokon nem fog ön engem megtalálni. Felejtsen el örökre, mint a hogy én el tudtam önt felejteni. Mint nő, kerülni fogom önt, s ön kegyetlenséget követhet el velem, ha azon köröket felkeresi, a mikben én meg szoktam jelenni, mert az által kényszeríteni fog, hogy számüzzem magamat ismerőseim világából.

Én nyugodt vagyok s nem kivánok az égtől több boldogságot, mint a mennyit ingyen kegyelméből adott.

Azon czélzás, a melyet ön említett s melynek rejtélyét könnyű kitalálnom, irtózattal és undorral tölti el lelkemet. A mely órában valakinek – akárkinek – eszébe jut törvényszék előtt ezt a szót kimondani: Starrwitz Johanna házassága semmis volt: ő nem asszony, a másik órában én halott vagyok.

Több levelet ne intézen hozzám, mert azt feltöretlen fognám visszautasítani.

S ha azt akarja ön, hogy valaha az idvezültek paradicsomában találkozzunk egymással, úgy arra kérem önt: fogadását, nemesi szavát kérem rá, hogy két embert kerüljön az életben: az egyik én vagyok, a másik férjem. Mert tudja meg ön, hogy Starrwitz Hanna háromszor naponkint térdel Isten előtt, imádkozva, hogy Áldorfay Inczének adjon hosszú életet e földön s örök üdvöt, bűnbocsánatot az égben. Ezért önöknek nem szabad egymással soha találkozniok.

«Áldorfay Hanna.»

A vezetéknév kétszer is volt alá húzva.

Incze lankadtan ejté ki kezéből a levelet.

Ez a levél kidöntötte lábai alól az eddigi piedesztált. A büszkeség talapzata eltünt alóla: a sárba esett.

Most már egészen föléje emelkedett ez asszony s ő alant maradt.

Elvesztette ezzel jellemének utolsó tartalékát is: a boszút. Nem volt többé az előtte vonuló árnyék ellenében az a mentsége, hogy csak egy hűtelen nőnek adja vissza a tromfot. Védtelen maradt önmaga ellenében.

Nem merte azt a levelet még egyszer elolvasni.

Minő érzéseket hagyott hátra lelkében ez a levél!

Megcsalatni egy nő által, a ki mást szeret: még csak előérzete a pokolnak; de eldobatni egy nő által, a ki hű marad: az maga a pokol!

Elővette a tolvajkulcsot, a rubin pecsétnyomós gyürűt s újra lepecsételte vele a Bauernhass Siegebertnek szóló levelet.

Ah, mint meglakolt azért, hogy felbontott egy levelet, melyen másnak a czime áll!

Sietett azt visszavinni a postamesterhez s aztán kérte, hogy fogjanak kocsijába rögtön.

Nem ment Hannához többé vissza. Futott előle, mint gyilkos a megölt árnyéka elől.

Kocsisának az volt mondva, hogy észak felé fog utazni Galicziába.

Útközben eszébe jutott, hogy három levél van a zsebében. Elővette azokat egymásután, hogy üldöző gondolatait elüzze velük.

Az egyik levelet a hajdani pártelnökétől kapta, melyben ez felszólítja őt, hogy bárha a közjogi téren nem követnek is többé azonos elveket, de legközelebb olyan kérdés fog az országgyülés elé kerülni, mely nem lehet pártnézet tárgya: a magyar honvédségnek ágyukkal leendő ellátása. Mindenki számít e kérdésben Áldorfay tábornok erélyes pártolására.

Elvárják, hogy e nagy kérdés tárgyalására haza fog sietni a fővárosba.

A másik levelet a hajdani honvédsegélyző egylet elnökétől kapta, ez meg azt tudatta vele, hogy szükség van rá, mint a bizottság egyik tagjára, a segélyben részesítendő honvédek osztályozásánál, azért siessen a kitűzött ülés napjára Budapesten megjelenni.

– Majd mindjárt! dörmögé magában mindkét levelet útitáskájába gyűrve. Egyéb dolgom van most!

Ő mondta ezt! A Mehádia-kulcs hőse, ki egykor az utolsó ágyúval védte meg a menekvő bajtársak seregét, ki az úton felszedett utolsó sebesült honvédeket le nem rakta a martalékul talált aranyért, ezüstért. Ő mondta azt: «mi gondom a ti ágyuitokra, mi gondom a ti béna hadastyánaitokra! Egyéb dolgom van most! Bányát kell most megnéznem, a hol arany terem!»

Mivé alakították át azok a bűbájos szép szemek!

– Csak hajts egyenesen!

Azután a harmadik levélre került a sor.

Ez Bécsből volt keltezve, öt pecséttel ellátva, kivül ráirva a tartalmazott összeg: egy ezer forint.

Sok hányt-vetett ezeressel volt ez idő szerint Inczének találkozása.

A mint ezt a borítékot felhasítá, nem talált benne semmiféle levelet, csupán csak egy puszta ezer forintos bankjegyet.

Hanem a mint a bankjegyet megfordítá, annak a hátán talált valamit irva piros tintával, ezt a két szót:

– Imádlak!

Serena.

Az eszelős tündér ama bizonyos lakház felvett bérét beváltá egy ujdonatúj ezeresre, s mintha az csak egy látogatójegy, egy billet doux volna, arra irta ezt a szerelmi nyilatkozatot. Most még ki sem lehet azt az ezerest adni.

– Megállj! kiáltá Incze a kocsisra; fordulj vissza!

– Hát nem Galicziába megyünk?

– Nem. Hanem Bécsbe.

Nem kellett már neki se mentség, se védelem, se aranybánya. Ment vissza kárhozatába.

Azért ment, mert tetszett neki elkárhozni.

A TITKOS KULCS.

Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. A mi egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte magával Hanna, abból egy fillérárút sem hagyott meg Fatimének elajándékozni valót.

Incze érzé jól, hogy ő Hannától milyen mélyen meg van alázva!

A nő tud szenvedni egyedül s midőn neki is kinálkozik a tiltott vigasz a hajdani eszményképben, a kiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e vigaszt magától s halálra kínozni magát női becsületéért.

Most aztán mindazok a gyanusítások, a miket Fatime mondott Hannára, meg vannak hazudtolva.

A mennyit Hanna emelkedett, annyit sülyedt Fatime.

S Incze azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával. Sülyed, nem emelkedik.

Fatiménél van a szive.