Part 11

Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal nyilatkozott felőle. A mióta ő nagysága itt van, egy nap nem múlt, hogy levél ne érkezett volna számára Budapestről s hogy ő is viszont levelet ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No most legalább két hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet tarokkozni.

Tették is.

Hanna az alatt szorgalmasan használta a fürdő-kúrát, s szemlátomást épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt Incze is úgy találta.

A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, a mik Incze számára érkeztek a postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta Inczének; sőt Hanna grófnő leveleit is oda adta neki, hogy vigye haza a feleségének.

Incze nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kiváncsi volt rá, hogy honnan kap neje leveleket?

Kiváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágából jött levele Hannának, ezt női kéz irta, bizonyosan Helene; máskor Budapestről: az is női kézirás; egyszer megint Königinhofból, arra rá is volt irva kivülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.

Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia, egészen kedélyéhez illett. Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három hónap. Egy már letelt belőle.

Egy napon a postamester megint levelet hozott Inczének a sétányra. A grófnőnek szólt.

Incze elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a czímzeten az irást, a pecséten a czímert, a postabélyegen a küldő lakhelyét.

Ez a levél Bauernhass Siegebert gróftól jön.

Megköszönte a postamesternek a szivességet, s eltette a levelet a zsebébe.

Első érzése volt az ijedtség.

Megrémült, mint a ki egy régen rettegett halálos betegség első kórtüneteit veszi észre magán.

Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel, félelemmel.

A fürdő felé indult, jól tudta, hogy ott fog Hannával találkozni.

Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését végezve. Innen rendesen a «kerthez» szokott felsétálni, mely a fürdő mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvencz mulatóhelye.

Hanna megköszönte Inczének a hű figyelmet, hogy reá várt s karjába öltve kezét, elsétált vele a mulatókertig.

Incze nem szólt neki a levélről semmit.

Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén fris forrásvíz buzog: Incze maga merített neki belőle s Hanna a körömpróbáig kiitta a poharat.

Ekkor Incze azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a «szép kilátást». Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábbadozó betegnek van ajánlva; hanem a ki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen, fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely a legszebb mosolygó panorámát tárja elé; míg körül az ős természet aristokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek, fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre terem itt minden.

A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára. Incze többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva? nem kiván-e leülni? – Majd odafenn! felelé a nő.

Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arcza a hegyi útjárástól egészen ki volt gyuladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pirtól, a lihegéstől úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott. Shawlját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!

A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek között. A hölgy bámulta a szép földet s a férfi bámulta a szép nőt.

És eszébe jutott neki, hogy ez a nő még az övé.

Mily szép, mily tiszta, mily fenséges látmány.

Incze átkarolta Hanna derekát, s ajkát oda érteté annak lángoló arczához.

A nő büszkén fordult vissza s fagyos tekintettel azt mondá neki:

– Mi jut önnek eszébe, uram?

– Hanna! szólt Incze, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké tart-e ez?

– Nem. Csak holtig, felelé a nő.

– S mi bűnöm van, hogy így kell bünhődnöm?

– A bűn öné; de a bünhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, a mit vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja azt, a mi életének forduló pontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem érdemesnek megmondani.

– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy a mit ön tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hirlapok jelentek meg életleirásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom óta; azt hittem, ön is tudja azt.

– Én nem olvastam azokat.

– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elitélt váltóhamisító, nem kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt előéletemből.

– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt szöknénk tovább s én fognám önt rejtegetni.

– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam és nem mondtam önnek azt soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, a mit embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!

– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten büntet engem azért, hogy daczolni mertem vele.

– Akkor kétféle Istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei szerint ítél, nem a haragé szerint.

– Te mondád! Kétféle Istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben tánczoló bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját szaporítsa s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk után Istenhez jutni akarnak; kiknek czélja az ég; kik hisznek átokban és áldásban; kik ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt mondtak az Istennek, megtartják az Istennek, s mikor három ujjukat felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt vessenek utána.

– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, Isten tartja fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba szabadon átlépni. Hat millió lélek e hazában, s száz millió keresztyén a kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sakramentumnak. S ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs, emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok, asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi nőtlenséget szent sakramentumnak. Száz millió keresztyént odadob ön a kárhozatra velem együtt?

– Oh nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal viszik. Én! csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg mindazt, a miben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szivemből mindazt, a mi emlék: gyermekkorom imáit, a szűz anya képét, az apám koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: foszszon meg ereklyéimtől, csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének vigasztaló erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: jer, üljünk le ide a virágos fűbe s játszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, a ki onnan ránk lenéz!?

Incze elszomorodva szólt:

– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer megszabadított az a hatalom, a ki másképen ítél, mint az emberek; de ha ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz s az bizonynyal végre lesz hajtva.

– Én elhiszem, hogy ön megmeri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, a ki adta, s a kitől azt nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, a kik nem hisznek. De hát azt hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek az nyugalom, megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi élettel összeolvasztja. A mit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatismus hajt a kétségbeesésig? Van, a mi még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink s azok változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országyűlésein: nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő Áldorfai Inczének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a «votum». Én önnek csak szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe előtt csak szobatársa vagyok. Ez a mi engem megöl. Ujjal mutatnak rám! a kik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja és elém jön és azt kérdi tőlem: «mi vagy te?!»

– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt el, mint szökevény lelkész; hanem mint katona, ki két világrészben karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kaczagni való őrült volna az, a ki ily scrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem, már férj voltam és özvegy.

– Oh átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy megkérdeztem öntől, miért sírt előttem? mikor legelső borzasztó összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kisértet csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját simára taposni, hogy utána csúszszam én is? Soha ne hallottam volna az ő nevét!

– Hanna! szólt Incze mély bánattal. Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné ön azon óra borzalmait, a mely minket összekötött, ha tudná azt a megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott: elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontul sem hagyott el soha, a míg e nő velem volt. Egy folytontartó istenítélet volt rám nézve az élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, a mi az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét, Hanna. Ő nagyon szeretett engem.

– Én többet tettem. Mert én tiszteltem önt.

Incze elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt alvó szent emléke. A mikor ehez nyúlt kiméletlenül Hanna, megtágított vele minden köteléket, mely őket egymáshoz füzte.

Incze keblébe dugta kezét s megérezte, hogy ott egy levél van.

Bauernhass Siegebert levele.

Egy perczig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja Hannának a neki szóló levelet.

Talán nyereség lett volna az rá nézve. Szomorú nyereség.

Megint mást gondolt. Ott hagyta a levelet a zsebében.

Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is jól megnézhették már. Visszatértek. De nem nyujtották többé egymásnak karjaikat.

Incze még az nap elutazott Vihnyéről.

A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy perczig azon gondolkozott, hogy felbontsa azt.

Talán veszteség lett volna az rá nézve? Szerencsés veszteség.

Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse. Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot felkeresni s végre valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, a mi az ő számára van öntve.

Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta, hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…

AZ «ÚJ VILÁG».

Bántotta Inczét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedély-okmányon áll a nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasból: az X–y–i vasút.

Kezdte összevetni a körülményeket s ennek az egy «idegennek» a kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.

Bauernhassnak azért kellett ő rá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a consortiumba harmadiknak, mint Siegebert hajdani imádottjának férje.

Már most azt is kitalálhatja, hogy miért volt második találkozásukkor Siegebert oly erőtetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy ő a keztyűs kézszorítást megbántásnak vette?

De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leo! Megmondta, hogy az eszményképet legyőzni pyrrhusi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!

Az a pletyka-asszony ott Bécsben tud még valamit.

Féltékenykedése, boszusága rávette Inczét, hogy legközelebb, mikor Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarinet.

Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, a kiknek az a fatumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s reggelre orozva betörő idegenek telerakják az iróasztalukat pénzzel. Csak félre kell fordítania a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.

S most már ohajtott gazdag lenni.

A mint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más emberek, más fogalmak hatottak mindennapi életére.

Megváltozott izlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket eddig másokban kigúnyolt s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála, mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.

Most már Walter Leo megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s minthogy minden kisérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen elhitte magáról, hogy neki ehez lángesze van. Nem is igen válogatott. Tíz-húsz ezer forintos nyereségekért is aláirta a nevét.

Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért, hogy vitézül harczolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmivelődés érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve után 1000-eket irogatni, jótékony czélokra, hulladékát könnyen gyült nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. A mikor nagy érdemei voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.

Mikor Vihnyéről haza érkezve, ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon meghagyta, hogy a mi levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön vissza), azokat csomagolja össze s küldje utána az ismert szállodába.

Az érkezett levelek között aztán talált négyet, a miknek czímzetén Hanna kézirását ismerte meg.

Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papir hull ki. És így a másodikból, harmadikból, negyedikből. Egy betű sincs azokba irva.

Incze megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt boszantó gúnynyal akarja üldözni; mindennap egy üres papirlappal juttatva eszébe, hogy közöttük semmi mondani való sincs többé. Pedig ez nem azért történt.

Hanna az előtt mindennap irt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta már a postamestertől az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak; hogy a világ kitalálja, a mi közöttük történt. Büszkeségét takarták az üres levelek.

Incze szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát, hogy elmenjen Cæsarinehoz.

Meg akart tudni valamit.

Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint a mit akart.

Cæsarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.

Cæsarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange urral. Fatime ottmarasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.

– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyujtva Inczének.

– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak az által okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.

Fatime e szónál hosszasan nézett Incze szemébe, mintha ki akarná olvasni e szavak értelmét s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül fordult hozzá ezzel a kérdéssel:

– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?

– Nem.

A leány erre a két kezét keblére tette s szemeit ég felé emelve, nagyot sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.

– Az ég meghallgatta imádságomat!

– Hogyan? – szólt Incze elbámulva. – Ön ezért imádkozott? hisz ön kért rá, hogy azt tegyem.

– Akkor Walter Leo is hallotta, hogy mit beszélek.

– És most?

– Most csak önnek beszélek egyedül.

– S ön kivánta azt, hogy én ki ne béküljek?

A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsoló, megigéző tekintete volt.

– S ön azt hiszi, hogy én nem tudtam, mi következése lesz annak a kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságból ejtettem ki azt a szót, a mi önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam a felől, hogy ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.

– S miért tette ön azt akkor?

– Miért? Miért? szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól. – Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga birni egy kincset, melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.

– Fatime!

– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok eljegyezve a pokolnak s az ő földi képviselőjének, a publikumnak. Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem: Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.

– Jó. Legyen. Serena.

– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, a ki attól a pillanattól fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a porból kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt és észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a czélért, mint a patriarcha a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett, hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi nyomort, a mennyiről a Teréziarend hölgyei nem is olvastak együtt és valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam, egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e mosolyt; tartottam annak a számára, a kitől lelkem sugárait kaptam. S hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szent kép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas, koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön egy hidegvérű úrhölgy, a ki unatkozott meg nem szolgált kényelmében; megharagszik valakire s daczból, dölyfből letépi azt az útjába esett virágot, a mit én könyeimmel öntöztem mindennap!…

Incze elzsibbadtan állt és bámulta e titokteljes lényt.

A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán folytatá:

– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Inczét, (mert az vette el önt) első gondolatom az volt, hogy odamegyek már most én az ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat. Nem leszek apácza! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szivemet, tépem én még apróbbra s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel! Menjünk kaczagni, ittasulni, belerohanni abba a forgó szélbe, a mi a többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, a kihez gondolataim zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, a ki őt olyan ingyen kapta a vak sorstól! Fogott önön az én imádságom? No ne hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szivére téve kezét: volt-e egyetlen egy napja, a melyben össze ne hasonlította volna őt azzal az én megdicsőült szentemmel s vádat ne sóhajtott volna az égre, a miért őt elrabolta a földtől?

Incze keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.

– Üljön le, kérem, szólt a leány. Ön nekem bírám e perczben. Én gyónok és vallok. Itéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart szivemben; megnyugodtam abban, a mit a sors határozott. Ekkor a végzet közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta? Ön engem meg sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önről beszélni. Óh miket beszélni! A kit én magamban egy fenkölt lovagnak, egy félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő jelenlétében élczeltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a kormányi kegygyel. Hanna grófnő azt mondta erre: «nem értek hozzá, nem tudom mi a politika; nem olvasom az országgyülési beszédeket». Óh, hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy dolgot még is tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy akadt mégis a társaságban valaki, a ki szembe mert szállni az egész gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: «én bizonyos vagyok felőle, hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett, vagy mondott, a mit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, a kik nem értik, nem az övé! Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt védelmezni egész szenvedélylyel, egész szivvel? s hogy az a valaki egy nő volt, egy komédiásnő! a kinek ön semmije sem: még csak honatyja sem, mert neki hazája sincs!

Incze sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség dæmona árnyékozá be arczát denevér szárnyaival.

– No de jól van, folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. A hir, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet ez iránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény elitélte s a ki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e őt nem szeretni annak, a ki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös arczkifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert mesterségem a komédiázás s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez valót.

– Mit akar ön mondani? szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva helyéből.

Most aztán a leány ült le egy karszékbe s fejét tenyerébe hajtva, a legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:

– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, a mit a vaksors ölébe dobott.

– Serena, gondolja meg e szót!

– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába s kitöltöttem neki a keserü poharat: «megiszsza-e, vagy nem iszsza?»

– Mit tett ön azzal?

– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel; üvegharang alá tette a szivét. Megvédte magát.

– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.

– Mit akarok? Azt, hogy már most hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az egyik, a büszke félistennő, elutasítja magától azt a férfit, a kit boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják, hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a világ idelenn? mit itélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán szeret, szeret!…