Part 10

Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség, miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik, azt leróni mindig édes feladatának tartandja.

Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: a ki a legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.

Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni. Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.

S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s azért meg kellett neki lakolnia.

Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia Inczének is.

Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból, komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe átmenni.

Incze sietett a parancsot teljesíteni.

Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől, épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön ült.

Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett a meleg, arczának a szellő.

Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban válogattak.

Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta, hogy hol van most?

Ez Caesarine: s az ünnepelt hölgy akkor nem más, mint Fatime…

A következő percz egészen bizonyossá tette őt e felől.

A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá magát.

Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?

Nem tévedett.

A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü alázattal.

És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.

Hanna bámulata a tetőpontra hágott.

Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással arczán rebegé:

«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»

Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.

Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak; Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az, holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.

Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született, hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?) Serenát.

A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek. Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte, kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most kedve irónnal jegyezgetni a rovást.

Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni, Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:

«Azért uram… azért uram

Jól kell vigyázni!… jól kell vigyázni!»

Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság.

Hanna kedvetlenül monda:

– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom ezt közelíteni.

Incze kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében kisérletet tenni s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy a hölgyeket ne zavarja.

Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell bekövetkezni.

… Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik Fortunio dalában – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy hirtelen nem vállalta el senki, az egész operette elmaradt. Mademoiselle Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az urhölgyektől emlékül egy értékes karpereczet s azzal hazament Bécsbe.

A KÉZCSÓK KÖVETKEZMÉNYEI.

– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben.

– Miféle galibába?

– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem, mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet megkeresztelte.

– Képzelem Hanna szemeit, a miket rád vetett!

– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.

– Próbáltad kiengesztelni?

– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!

– Átkozott bolond történet!

– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam el én.

– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.

– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik. Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy Szent József-házasságban éljek.

– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.

– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.

– No, én azt nem tenném.

– Hát mit?

– Boszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.

– Hogyan?

– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek. Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja; hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól. Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép Fatimét.

– Te járatos vagy hozzájuk?

– Ő divatban van.

– De az anyja téged fel akart akasztatni!

– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle Ange úr?

– Eredj, te istentelen!

– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle Angehoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú vezeklést.

Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről, a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt köztük.

– Elmegyek.

Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet, a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye. Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek állították, vagy nem úgy történt a dolog.

Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.

Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.

Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.

Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.

– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?

– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze kötelezett bókkal.

– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van. Önre nézve ő «Serena».

Walter Leo közberontott a maga véleményével:

– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a szóval, hogy ő volt keresztelő apja.

– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.

– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos, katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai életre van kárhoztatva.

Caesarine szemében daemoni káröröm sugárzott.

Hanem Fatime elnevette magát.

– Ah, hisz ez nem igaz!

Most azután Incze is bizonyítá.

– De úgy van, kisasszony!

– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én magam láttam.

– Mit látott?

– Önöket azóta együtt.

– S mit tettünk együtt?

– Karonfogva mentek az utczán.

– S aztán – c’est tout?

Fatime vállat vont és a szemébe nézett nagy ártatlanul.

Walter Leo egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.

– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!

Caesarine szemérmetes hunyorgással mondá:

– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?

– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról világosítani.

Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.

Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?

Incze Caesarinehez fordult.

– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»

– Abban én is játszottam! kottyant bele szeleskedve a leányzó.

– No most én játszom benne a czímszerepet.

Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a lesből a felé közeledő madárra.

– S ön is ismeri azt a darabot? kérdé sunyi közönyösséggel Inczétől.

– Igen. A nemzeti szinházban láttam.

– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?

– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által. Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül, s azt nem tudja hirtelen hová tenni?

– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem, nincs az ön szobáiban is kandalló?

Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta a macskakörmöket.

– Madama Belle Ange! szólt kérdő bámulattal Incze.

– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön «komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént, azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg: abban kételkedem.

– De én bizonyossá tehetem önt arról asszonyom.

– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott, holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.

– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve – egy szó miatt.

Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett bele. Ő szerette Hannát.

E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva, fuldokolva kiáltá:

– Oh én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!

(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy megtudta volna, mit nézett rajta.)

Caesarine odafutott zokogó leányához. Arcza felindulást fejezett ki.

– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel! Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj úgy: még megszakad a szived!

Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem teheti, bárha részén van is az igazság.

– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél engem oda? Eredj! Gyűlöllek!

Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel, összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.

– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!

Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:

– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az, hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!

– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.

Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan elrántva Incze elől, szilajon kiálta:

– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!

S azzal odaveté magát Incze lábaihoz és megragadá annak kezét.

– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!

S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly a veszély. Helyre lehet azt még hozni.

– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog lenni ismét?

S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól kitört a ragyogó szemek mosolysugára…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a lépcsőn lefelé haladt a két férfi, Walter Leo azt mondá:

– No ezt a jelenetet jól adták!

– Kik? kérdé Incze szórakozottan.

– Ti mind a hárman.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Incze lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leo kezét s azt kérdezé tőle:

– Bauernhass Siegebert volt Hanna ifjúkori eszményképe?

Leo megczirogatá a másik kezével szépen Incze körszakállát.

– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz, hogy kezdj el féltékeny lenni a multakra és a levegőben lévőkre!

Többet nem mondott neki.

GYÓGYÍTHATLAN BAJOK.

Áldorfai Inczének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre haza tért, hogy jó lesz nejét minél elébb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges bajok ismeretes gyógyfürdője.

Incze úgy tett, a hogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; a hol a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész paraszt házat kifogad, a mik egyenesen e czélra üresen állanak, azt maga bebutorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna számára egy lakást, s mikor az készen volt, irt nejének, hogy jöhet. Ott bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra: odasietett hozzá, lesegíté a kocsiból; bevezette a szobába, komornájának átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült és elutazott haza Budapestre.

A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban kivánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat az alatt elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt az alatt megbocsátják.

Incze háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben, hogy ő Hanna nélkül nem ember többé s egészen komolyan vette Fatime tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.

Mindennap irt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott egészsége felől s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.

A harmadik hét végén azt gondolta Incze, hogy megérett az idő, melyben Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre s elutazott neje után.

Hanna örömét mutatta, midőn Incze megérkezett s az nap együtt ebédeltek.

Incze úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmultak, s ideges görcsei nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is gratulált Inczének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.

Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; a ki jön is, csak átutazó, vagy látogatóba érkezett férj; ha egy tánczestélyt rendeznek, a szomszéd Szklenoból (a mi megint férfiak fürdője) szoktak hozzá tánczosokat requirálni.

Aztán az a rend van, hogy a női patiensek jobbadán a kisebb nagyobb paraszt házakban laknak, kiki külön a maga kényelmére. A vendéglő szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik, azt is a vendéglőbe szállásolják, – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár alatt vannak a szerető szivek.

A kevés férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen megcsorbuló whiszt- és tarokkpartieknak.

Mikor Incze azt a szándékát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt fog tölteni, csaknem hála-adreszt intéztek érte hozzá.

Akkor épen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a három, a ki kénytelen ott lenni: a szolgabiró, a fürdőorvos, és a postamester. Ő lett a negyedik.