Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVIII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A CSEH SCHWEICZON ÁT.

Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.

Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!

Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn, úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.

A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak sebesen; emberarczok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az «enyim?»

Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem Serenához, sem ő hozzá.

A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú boulevardot tört keresztül.

A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.

A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!

Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.

Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas szálfákkal.

Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon. Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.

S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől tanulták volna.

Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?

Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.

Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!

S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.

A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.

Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ (csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».

… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.

Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy örömére.

A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek? mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért? neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.

Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak.

Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk arról elébb.

Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.

A kalauz grófnak czímezte az utazót.

Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül, hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.

A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem fátyol takarta.

Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.

Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is természetesen a szép panoráma kedveért.

Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni; erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz, melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel lehet tenni, hogy nem tud csehül.

Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak (francziául) a helyet, a melyen ő ült.

A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor, azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.

Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a változó panorámát bámulva.

És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épűlt ház szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket adták ki: «HANNA».

A fátyolos arczú hölgy kinyitotta az ablakot s messze kihajolt rajta.

A mikor visszavonta a fejét, már nem volt arczán a fátyol.

Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt, szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.

A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.

Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a «tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».

Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék, mint egy istennőnek.

Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak bátyja.

De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna: egy az élő, más a halott iránt.

A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér, ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra, e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé.

És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.

Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a kolostorban.

Lehúnyta a szemeit. A vasuton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt is.

De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.

Tehát: «Hanna?»

De valjon miért irja valaki a nevét egy vasuti kocsi ablakára?

A hölgy újra felhúzta ujjára a gyűrűt s aztán a keztyűt.

Incze aztán egészen lehúnyta a szemeit.

A bátya pedig, a ki aludni látszott, halk hangon megszólalt s azt mondá a szép hölgynek csehül.

«Hanna, ha kiszállunk a waggonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom törni.»

Azt hitte: utitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is; s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.

Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: «mi közöd neked egy idegen hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!»

S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban elaludt, és aztán álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van és repűl sebesen vitorlás hajón. Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.

S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely szemközt jő. Incze távcsövét veszi s a közeledő hajó nevét iparkodik elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem sülyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végig nyúlik utána a holdsütötte hullámokon, s a hosszú fekete füstkigyó az égen. A távcső azt hazudja, hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arcz és alak. Serena! Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér kendőjével int felé.

Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek s aztán nem leszesz itt.

És az Ossian az ismerős alakkal egyre közelebb jön.

De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen neki vágtatnak egymásnak. Ohé! Stewart! Kapitány! Ohé!

A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban zuhognak. Most elevenűl egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak. Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetlen.

A Steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog jönni. Egy villámpercz múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére s a két roncs összeszorítja őket egymáshoz.

Incze felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a keblén, hozzá szorítva erőszakosan; arcza az arczán, karjai a vállain. Bátyja pedig oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle, rettentően eltorzult arczczal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.

A vonat egy szemközt robogóval összeütközött s ők az egymásra döntött waggonok romjai alá kerültek.

AHA! NANA! Mondák rá a körülálló tarka házak.

A HIVOTT KÖNYEK.

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve, keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.

Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének: «szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez: «debarrassez vous vous de moi.»

Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva; arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

– Szakítsa ön el azt! mondá a hozzászorított hölgy.

Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a mi útban áll.

A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü perczeiben?

Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt.

Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra. Ott letevé.

– Tud ön lábaira állani? kérdé a hölgytől legelébb.

– Nekem semmi bajom; felelé az. Bátyámat szabadítsa meg.

Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!

A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló.

És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.

Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két kezével.

Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír.

Minek sir? Mit sirat itt?

Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni?

A hölgy e perczben megszünt sirni; felállt és letörlé könyeit.

A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat.

Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most, mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe, hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az, hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?

– Nem, felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.

(A halott hazatalál már magában is.)

Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő; hideg szél fú.»

A hölgy végig nézett rajta büszkén, hidegen s azt mondá: «nem fázom».

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, hogy ennek az embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva.

Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az utasokat továbbszállítandó.