Part 9

Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el vele, s az ő sírkeresztjére egy martyr szivét feszítik fel, a ki annál nagyobb martyr, mert kínhalál helyett kínéletet talált.

És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.

A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyuival, zászlóival együtt ellenfelei vaslánczai közül kiszabadulni, mint neki e megtüzesített békók közül.

A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségből, s nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek maguknak utat, a merre találhatnak.

Incze csapata egy éjjel olyan faluba jut szállásra, melyet már előttevaló nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.

Előtte ellenség, háta mögött ellenség; két oldalt óriási hegylánczok úttalan, kopár bérczfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros fergeteg!

Inczének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még reggelét látja.

A leégett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két sürgönynyel.

Egyik Áldorfai Incze őrnagygyá kinevezését tartalmazta a fővezér által; a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel egyesülhessen. Ez Áldorfai Incze őrnagy feladata lesz, ki a hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék egyesíteni.

Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.

Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell végrehajtania.

S ez még nem az egész feladat.

De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak elveszett világát visszaadni? és ez a talány is tőle várta megoldását.

Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstól, mely félistenné teszi a férfit, ha birni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük s azok helyébe jöttek; kezét nyujtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen távolt. Itt volt előtte, a miről álmodnia is tilos volt, s a felidézett két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?

Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi útakat megvizsgálni. Azok most talán járhatóbbak a hó-eséstől, vagy egészen járhatatlanok a hófuvatoktól. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyui számára szánokat faragtatott, miken azokat az ágyutalpakról levéve, a havas úton felvontassa.

Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak. Holnap nehéz útjok lesz.

Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.

A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.

Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Incze: az volt a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az iróasztal, két kocsiláda az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.

Incze kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt.

Annak a bántalomnak, a mit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása volt rá, hogy a mig eddig óvatos és tartózkodó volt Incze irányában, most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg az a rágalom, hogy őt Incze kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán! és minő éjszakát!

S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind elmenekültek; minden rom harczfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet Incze nyujt neki.

A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S épen a fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.

Incze soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hirnökök járnak ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő közharczosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva intézkedéseivel.

Valjon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is aludni?

Holnap talán már örökre aludni fognak. Talán ott majd egymás mellé fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy mennyit szenvedtek? A mit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről, az álmot. A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a sziv hevülő vágyait.

Már egyedül marad Incze a leánynál; mindenki eltávozott; az éj elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.

Incze elhagyja a szobát, melynek sarktalan ajtaja csak betámasztható, s egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.

Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhuzta a kocsiládákat.

– Ülj ide, felebarátom. Virraszszuk át együtt a hosszú éjszakát.

Incze védelmezte magát saját szive ellen. Behívta éji tanyájára azt az embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt mondani, – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.

Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan sziv ellen.

A jámbor lévita bohókás adomákra gyujtott a kulacs mellett, a régi tréfás időkből; Incze úgy tett, mint a ki ráhallgat. Erre aztán Serena valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő gyermek, a mint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését érzi. Elszunnyadott.

A mint a leány hosszú, nyugodt lélekzetvétele elárulá, hogy alszik, a lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.

– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan ficzkók. Nekem egy ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni számunkra.

Gondolta pedig magában:

– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket kettecskén…

Azzal fejére húzta a csuklyáját és kiment.

Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előörs alakja mint fehér kisértet bontakozott ki a szürke homályból. «Ki vagy? megállj!» hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az őrtűzhez közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket meggyujtá fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.

Épen csak annyira látott, a mennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a hóförgeteget.

Beszélgetett magában.

– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani. Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak. Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, a mit keresek. Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, a honnan senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán nem bántanak. Ha elálmosodom, (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. A kit a hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen? mit védek az ő életükön? mit védek a haza életén? mi nekem a haza? mi nekem ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi – s a többi.

S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át – azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt; a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.

Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle; egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva. Itt letüzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé, felkiálta: «oh, seregeknek ura! segitsd meg e magányban a te szolgádat! hogy megszabadíthassam azokat, a kik jobbak és boldogabbak, mit én!»

Incze egyedül maradt a leánynyal. Ő ébren, az alva.

A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszin derengést vegyített az árnyak közé. Ez árnyak közül egy halvány női arcz sugárzó képe tündökölt elé, a földön fekve.

Az ébrenlevő bámulta az alvót.

Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek zürzavaros képleteiben mind e sugárzó arcz uralkodott: majd mind szent-kép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító; majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arczain, homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind! hisz nem érinté őt ajkával soha.

Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a bundatakaró lecsuszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak mondani. Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne bocsásson.

Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei előtt. A szürke felhő-alakok a kétségek apostolainak árnyai; a hæresis phantasmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s olyankor kivillanik közülök egy sötétkék, tiszta égfolt, közepén a fogyó holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt! alszik. A süvöltő szélben a boldogultak «de profundis» éneke zendül meg végigrepülve a fehér forgatagban: «Te nem jösz velünk: a földön maradsz!» Egyetlen szemrehányás rá nézve az ég. Felcserélte az ég szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő szerelme.

A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.

Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével, ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyukat vontatva fel a hegy gerinczére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.

Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.

A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve, szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Inczének nincs más végzetre kilátása, mint a mit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal közérohanni az ellenségnek, s a mig mindenki fut, a merre lát, egyedül harczolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.

Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: a minek terhével nem lehet átmenni a túlvilágra.

Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön küldjék hozzá, a mint megérkezik; mást senkit ne bocsássanak be.

Megállt egy percze az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még?

A leány álma csak addig volt csendes, a mig ő közel volt hozzá. A mint eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.

S a mint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan. Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A hókonyodó láng a tűzhelyen tánczoló vörhenyes árnyékokat vetett a füstfogta falakra.

Felült fektéből és gondolkozott.

Mi mult el? mi következik?

Egy élet mult el: tele szenvedéssel, a sorscsapásaival. Egy fiatalság, melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, rá nézve legnagyobb kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom volt: a míg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő fantázia. Másformának rajzolta az a harczok képét. Nagy bölcs férfiakon is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? a ki azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, a melyben mellet mellnek feszítve harczoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy «éljen Magyarország! éljen a szabadság!» vagy azt, hogy «finis Hungariæ!» Ezt hallani és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy nőre, a ki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül? Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a piaczon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt, s ki az övé még sem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szivvel? S ha kedve volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz sülyesztve, a hova az a másik némber; a ki kalandozik vidékről-vidékre; szegődve szivtől szivhez, sziv nélkül; hazudva szinlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő, holnapután egy hős özvegye, majd irónő, aztán megint titokban szenvedő, elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító syrén; könnyelmű tékozló ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz különbséget közöttük?

A vörhenyes árnyékok tánczoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.

Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle menni, a hol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát szűnjön meg verni. Ha nem akar az arcz hozzászokni a szégyenpiruláshoz, hát halaványuljon el örökre.

Két obony mákony elvégzi azt.

Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük. Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papirlemezére az ismeretes halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől megnyugodott.

Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, a ki álmait elvitte. Mire Incze visszatért, ismét mélyen elaludt.

Incze belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már hanem az a halavány arcz még a sötétben is világolt.

A leány aludt csendesen.

Incze előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az alvó mellé.

Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve hordott nyakában mindig.

Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kinos lemondással.

S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis feszületet.

Bármily gyöngéd volt is az érintés, az alvó fölébredt rá

Nem riadt fel, azt kérdezé: «mit cselekszel?»

Talán épen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.

Incze még akkor is feje alá téve tartá kezét.

Ő is viszonzá a tegezést.

– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kisérőm az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám ajkaimhoz, mikor az «Amen»-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok válni. Szólj, fogod-e azt viselni én helyettem?

A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifju fejét és megcsókolta annak ajkát.

Az ifju szivéből egész vulcán hevével tört ki az elfojtott indulat.

– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha elkárhozom, elkárhozol velem!

A válasz ugyanaz volt.

Künn három ágyulövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A boldogság felmagasztalt érzetében megszünt rájok nézve létezni a külvilág.

Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg sziveiknek, hogy egymáshoz forrjanak! S ez a halál órája volt bizonynyal.

A LÉVITA.

A hegygerinczre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a völgybe, a hol a magyar csapatot sejtheté. A granátok pattogtak a felhők között.

A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.

– Csókold meg ezt is, szólt Incze, kivont kardját Serenának nyujtva. Ez a mi utolsó szentségünk.

A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hizelgően végigsimítva annak élét s aztán a hegyét oda irányzá a szivéhez.

– Ugy-e? elébb engemet? szólt szerelmeséhez.

Az ajtón dörömböztek.

A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz, azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.

A lévita sovány arcza szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött. Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.

– Nagy dolgokat mondok, felebarátom. Lihegé fulladozó sietséggel.

– Elébb halld, a mit én mondok neked, szólt Incze.

– Az én dolgom legfontosabb.

– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.

– Azt jól tudom.

– Nem is sejted.

A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalma fekhelyen látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot, és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.

– Sejtem, viszonzá halkan.

– Ülj le; itt irószereim, szólt Incze. Irj nekem bizonyítványt, mint protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve, kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.

– Hogyan? szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. Te: a felszentelt pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?

– És pedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól cselekszem. És mindazt hiszem most is, a mit eddig hittem. A szentek dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol örök kinjait, s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, a mi az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek becsülete.

A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.

– Legyen meg a te akaratod.

A leány pedig oda csúszott hozzá térdein és megcsókolta annak a férfinak a lábát, a ki ezt tudta mondani…

A lévita irt.

Egy ágyuteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az irást, melyet a lévita készített.

A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:

– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) S odanyujtá Inczének az okiratot.

Incze magához emelé a leányt.

Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!

A lévita keblébe nyult s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások alkalmával. Azt felköté gallérja alá s szertartásosan balkarjára ölté annak felemelt uszályát.

S aztán így szólt hozzájuk:

– És most váltsatok gyűrűt és nyujtsátok egymásnak kezeiteket.

Az ellenség bombái ropogtak fejük felett.

Ez volt a szentesítése annak az esküvésnek, mely így szól: «holtomiglan, holtáiglan».

A lévita áhitattal mondá el reájuk az áldást: «legyetek megáldva az időben, legyetek megáldva az örökkévalóságban» és hangja nem reszketett.

Incze gyönyörteljes áhitattal szorítá karjai közé azt a véghetetlen kincset, s homlokát megcsókolva, rebegé:

– Nőm… Hitvesem… Feleségem…!

Mily édes megszólítás.

A «nő» csak zokogni tudott.

Még egy csók: az már az örök elválásé; aztán kardja után nyul a «férj». Hivják!

– Még egy szóra, felebarátom; szól a lévita. Nem végeztünk el mindent. Maradjatok még egymás mellett állva: még lelkésztek vagyok.

Azzal szétgombolta dolmányát, mellényét s kihúzott alóla egy nagy foliokötésű könyvet.

– Hátra van még a matrikula. Elhoztam azt magammal a paplakból s itt viseltem az öltönyöm alatt, egyrészt azért, hogy magammal hordozván, jobban megőrizhetem; másrészt pedig, hogy jó vastag lévén, gondolám: pánczélul szolgál nekem, a mit nem jár át a golyó. Most az előttem kötött szent házasságot feljegyzem bele; ki tudja, érek-e rá máskor? Mondjátok tollam alá neveiteket, születéstek évét, napját, s a két őr nevét, ki az ajtóban áll. Ezek a házassági tanuk: a násznagyok s a többi.

A lévita patriarchai nyugalommal tölté be a rovatokat.

– Készen vagyok, szólt felkelve helyéből s aztán az egész anyakönyvet átnyujtá Inczének. Már most vedd te ezt magadhoz, felebarátom; neked adom által. Egyrészt azért, mert te jobban meg tudod azt őrizni, mint én: saját kincsed lévén benne; másrészt pedig, mert már nem kivánom azt tovább pánczélként hordani: nem félek már úgy a golyótól s a többi.

A szegény öreg fiu tréfás mosolylyal akarta meghazudtolni a szemébe tóduló áruló könyeket.

– És már most megint nem vagyok lelki pásztor; hanem tábori kém s következik a tudósításom. Már most ülj te a helyemre uram, tedd hüvelybe a kardodat, s jegyezd tárczádba, a miket előadok. Ne törődjél az ellenfél ágyupuffogtatásával. Hallottál te már olyat eleget. Vak lárma az. Még a dobot se üttesd meg érte. Nevetség az nekünk.

Nem félt már a szegény lévita semmitől.

– Ültesd nődet is magad mellé: elfértek ott mind a ketten; s törüld le könyeit, mert bizony mondom néktek, hogy ma meg nem halunk; sem senki nem diadalmaskodik fölöttünk. «Nec portæ inferi!» Nec – s a többi.

A sovány, roskatag alak oly biztos nyugalommal szólt, hogy meghatotta vele az elkeseredett katonát.

– Meg vagyunk szabadítva, kezdé újra, összecsavargatva papi stóláját. Diák koromban jártam e tájon, mint supplikáns; emlékezem a vidékre, melyet füvészkedve összebolyongtam. Itt, a hegyek aljában, a falutól keletnek, a puszta kalló-malmon túl, van egy rég elhagyott tárna. Egy kifogyott ezüstbányának az alagutja, mely a völgyből egyenesen a hegy tulsó oldalára visz át. Ha Mózes kedvéért megtehette az Úr, hogy a Veres-tengert kétfelé válaszsza, mint a kőfalat, s aztán megint összecsukja, mikor Farao üldöző népe utána ered: miért ne tehetné meg azt a csodát a bérczfallal is mi értünk? E tárna most is megvan. Rátaláltam. Oda és visszatérő lábnyomaim a hóban meg fogják mutatni az utat. Nyilása el van rejtve kőomladékok közé, miket telenőtt a boróka és a páfrán. De csak a nyilás van beomolva: az alagut járható. Benne voltam. Láttam azt. Meggyőződtem róla. Ha a beomlott nyilás romladékait félre háríttatod, átkelhetsz rajta egész csapatoddal, s utánad az egész különszakadt dandár s az ellenség összeszoruló vasmarka megfogja – a semmit. Az Úr, ki járt Izrael előtt tűzoszlopban és ködoszlopban, a mi nyomainkat is el fogja takarni. Eredj. Siess. Intézkedjél. És szabadítsd meg azokat a kincseket, a mik rád vannak bizva! Nem arra hivott az Úr e napon, hogy meghalj, hanem, hogy élj, cselekedj és boldogíts!

A lévita oly ihlettel mondá e szavakat, mint egy próféta. Rút arcza az ihlettől átszellemült és magasztos kifejezést vett föl. Utolsó szavai voltak ezek.

A hegytetőről vaktában ágyuzó ellenségnek egy süvöltő gránátja abban a perczben csapott be a tetőtlen szobába, rongyokká tépve a kifeszített ponyvát s búgva fúrt magának mély lyukat az agyagpadozatban, míg tűzcsapja szikrákat okádott szét a vájt üregből.