Part 7

Incze «fuvarosai» már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasból. Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az ujabb szerkezetű zsákmánynyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.

Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint a felébresztett gyermek, sír és azt kivánja, hogy ringassák.

– Keressünk ellenséget!

Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.

– Ki akar velem jönni? kérdé Incze.

Mind azt kiáltotta, hogy «én is»!

– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.

Incze kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát.

Aztán kiadta az éj parancsát.

– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. A ki ellent nem áll, azt nem kell bántani.

Arra gondolt, hogy találhat valakit, a ki hirt mond neki Serena felől. Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtól felmagasztalt szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül megtalálni és elfogni azt, a ki a szent-mihályi borzalomról hirt mondhat. Hát a ki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer közül az övét húzzák ki?

A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól; bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az útat s jelt adva remekül utánzott vadlud kiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.

A gönczöl csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gula volt rakva nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas. Ez volt a jel, hogy czélnál vannak.

A nádastól egy hosszú sor törpe fűzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje két akkora mint a fala, s mely félig bele fekszik a Sióba. Ez az uzdi malom.

Egy ablaka vérveres fénynyel világít a távolba; körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.

Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát, (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember.

A támadó csapat akadálytalanul, nyilt kapun keresztül juthatott az udvarra.

Incze felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.

Csodamódon könnyen ment minden.

Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyultak a fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztá őket az éjjeli támadás. Nagyon jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni álmukból, s a kik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy ők el vannak most fogva.

Egy öreg kapitány, meg egy fiatal hadnagy volt.

Az öreg hadfi, a mint kitörülte szemét s meggyőződött a tényállásról, odafordult a fiatalhoz, a ki lábtól feküdt mellette az ágyban.

– No ugy-e megmondtam, hogy elfognak bennünket?

Azután Inczéhez fordult.

– Mit fognak velünk tenni?

– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.

A százados ismét a hadnagynak szólt.

– No ugy-e megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket?

Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerüen simára volt borotválva az arcz. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Incze irányában: annak is borotvált arcza volt.

– Ön a hadseregnél szolgált, ugy-e bár?

– Nem. Én szerzetes vagyok.

A kapitány erre boszusan vakarta meg a füle környékét s nem folytatta az «ugy-e meg mondtam»-ot.

– De ezt már az ördög hitte volna!

Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Incze emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a tulsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot, csónakokat teremtettek elő s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem görbült meg. Ők nem voltak a szent-mihályiak. Nem is arra felé jöttek.

Mikor a sikerült támadásról Incze jelentést tett az őrnagynál, ez így szólt neki:

– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbelövetnék. Hanem a mostani zürzavarban minden dicséretreméltó, a mi sikerül. Én önt megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a háromszáz emberrel induljon el ön, a mint megebédeltek, Székesfehérvár felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (éjfélre oda érhet) és fogja el őket.

Áldorfai olyasmit érzett szivében, a minek nem tudta a nevét. Háromszáz emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a két napos katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, a mi képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.

Aztán hadvezéri tehetséget is érze támadozni agyában. Elgondolá, hogy minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepés; a székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hirnök.

És ha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről, hogy őt még feltalálja valahol.

Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy győzzön.

Most értette már a leány kérdését, a mit a meredély párkányán állva intézett hozzá: «szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent ügynek használunk?»

A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már.

És Incze most már azt a kérdést tette magának: «Szabad-e a halált adni, ha azzal egy szent ügynek szolgálunk?»

«Igen.»

Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A polgárok csatlakoztak Incze csapatjához s az ellenfél lerakta a fegyvereit, a nélkül, hogy egy lövést tett volna belőlük.

Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába s puskával tértek vissza.

Tréfa volt ez!

Számba sem jött a diadaluk. Mire Incze győzelemittas csapatja visszatért a Sárviz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem látszott az övék. Az alatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül együtt megadta magát.

A Sárviz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett alkudozni.

Ez azt kivánta tőle, hogy hagyja itt ágyuit, fegyvereit s aztán vigye a katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut.

Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat igért; elment a Balaton felül közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.

Az azt felelte neki, hogy «verekedjünk elébb egy kicsit».

Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.

S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer gyalog vitézük és kétszáz újoncz huszárjuk, nyolcz ágyuval.

S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a fegyvert.

Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.

S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy catastrophák közepett, minők a pákozdi harcz (az első ütközet az «armadia» két külön alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.

Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.

Áldorfai Incze még sem vett hirt Serena felől; nem találta nyomát a szentmihályi tábori kórházon túl.

Tovább ment.

Most már két csillag vitte előre: egy hon, a kiért meghalni, s egy leány, a kiért ölni kész.

A VIZIÓ.

A kit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.

Incze teljesen el volt zárva a külvilágtól, a mint egyszer e véres chaosba belejutott.

Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zürzavarnak elég nagy volt.

Incze és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét, hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: a melyik nem áll rá, az feloszlatik s mehet haza.

Hová? «haza». Volt is már akkor valahol «otthon». Minden zugán az országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Oda sietett az is, a ki bátor volt, az is, a ki félt.

Itt nem lehetett hallani rossz hirt, ide nem kerülnek hirlapok; itt csak diadalhirek járnak szájról-szájra: a sereg roham-lépésekben halad egy futó ellenség után s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni, hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta, hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.

Rajta tomboltak. Az is jól esett.

Incze csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői között voltak kiszolgált altisztek; ő tőle magától nem is kérdezték, mi úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták nála, s a mint Győrbe értek, a hol ama piros zsinóros kávészín egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros szövetüvel.

Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek, mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes urak vették át a vezényletet.

Az egész szolgálati szabályzat ebből állt: «szuronyt szegezz és előre!»

A jó sikert várta az ember az öklétől, a jó szerencsétől, azután az ellenfél schlendriánjától.

Incze a tiszti vizsgán minden bizonynyal megbukott volna. Hanem ebben a hadjáratban mégis kitünő tiszt volt az első órától kezdve.

S ez az erénye abból állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben, rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a podgyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta be magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni, hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő bográcsukból s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a huszonhárom ifju tanítvány és kortárs, az ifju rajongás hevével ragaszkodtak hozzá s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban!

A nagy vihar tolta a fölkapott chaost folyvást előre.

Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!

Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harczkedvetlen határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harczban, s kezdődik a nagy rigorosum.

Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.

A távol láttérben látható volt a bécsi szent István tornya. Azon a forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló. Annak kellett segítségére menni.

Az «ifju szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani, a vén, hatalmas absolutismus táborán keresztül.

A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti parlament küldöttei parancsnokoltak.

Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.

A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a magvát; a többi újoncz honvéd-zászlóalj volt; a tűzérség akkor alakult az iskolákból kijött tanuló ifjakból.

S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét nyilt csatatéren megtámadni.

A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel s harczi dalaik hangját az ellentáborba áthordta a szél.

Volt e dalok közt egy, a marseillaise dallamára alkalmazott, melynek szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész marseillaise-stropha kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek mellett a legnagyobb hevülettel.

Egy este aztán kijött a napi parancs, hogy az éjjel nem szabad az őrtüzeket meggyujtani s a harczi dalokat énekelni, hanem csatakészen kell állani. Az ellenséget látjuk.

Lelket hidegítő gondolat!

Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn és aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül: jókedvüen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma, aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? az anya összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.

Valami vakhir terjedt el a táborban, szájról-szájra adva. Azt hiresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort s a háta mögé került. Ez a hir lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb erőt követelt.

Incze a jobb szárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.

Az ő századát úgy hitták, hogy diák-század, az egymásközt latinul beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi szerető sziv.

Csak Inczét várta. De hol?

Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s mindenkitől azt kérdezé: de hol?

Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az Istenanya lábánál, az üdvözültek ragyogó köntösében, fején sugár-koszorúval?

Követni foglak. Meglátlak nemsokára!

Mikor a csillagok halaványulni kezdtek, s a keleti égen a felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpergés, trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.

A zászlóalj vitézei, a mint a hátuk mögé néztek, ott látták már felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, a mik a sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokról; ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.

E percztől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról, a mi a saját közelükben történik.

Inczének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint egy helyben állni és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyudörgést, és látni a bajtársakat elhullani s odaállni az elhullt helyébe és nem állhatni érte boszút.

Ők meg voltak kimélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra nekik szólt. A harcz közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az út.

A hosszú harczvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt csatárlánczra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.

Egy hosszú vízárok áll előttük keresztben. A mint közelébe érnek, az árokból kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett lövészei fogadják őket. Az újonczok a kiváncsiság nevető arczával tekintgetnek fel a fejük fölött elfütyülő golyók után. Egy sem talál. Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az árkot s gyorsan huzódnak a falu irányában vissza. A honvédek csatárláncza üldözőbe veszi őket s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutczáján egy nagy torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókból és homokos zsákokból összerakva.

Az újonczok gyanutlanul közelítenek a torlaszhoz.

Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyu van hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyulövés fogadja.

Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó ágyutekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, a mint a földről felugrott s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben. Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.

Incze látta az ismerős arczokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsufítva felé közeledni, s a szive elfacsarodott keservében. Hát két ágyuteke elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!

A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétől fedett árok mögött.

Fél üteg ágyu gördült elő s felelni kezdett a torlasznak.

Sikertelen feleselés volt az.

A parancsnok rohamra vezényelt s maga lovagolt előre. A zászlóalj követte.

A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyuk dörögtek.

Egyszer azután a zászlóalj-parancsnok alul kilőtték a lovat.

A mint az újonczhad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult vissza és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyutekék, lehúzta a fejét előlük.

– Hát ezek az én testvéreim? mondá magában keserüen Incze. S midőn azt látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekezik meghúzódni, oda sietett hozzá s kikapta kezéből a zászlót.

Azután fölugrott az árok mellvédére s dörgő hangon kiáltá e szókat:

– Fiuk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, a ki ember! Éljen a haza!

Azzal megcsókolta kardját s a zászlót magasan lengetve, előre rohant az ellenségvédte torlasz felé.

A példa, a szó, a merész tett gyujtott. Társai szerették. A zászló a becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő maga messze valamennyi előtt.

Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden lépésnél egy sir van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyuk most már kartácsot okádnak ellenük.

– Tartsd a karodat a szemed elé! kiált vissza társainak Incze; hogy ne lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifju hőst. Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől. Szuronyszegezve vágtatnak előre.

Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. A mint fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt s menekül az utczára vissza.

A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején s hasztalan buzdítja katonáit ellenállásra.

Egy pillanat és Incze ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard, baljában lobogó.

«Nem vagy többé pap, Áldorfai Incze!» kiáltja egy mennyei hang, «boszúálló hős vagy; ontsd a vért!»

Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy perczük volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arczából, hogy a kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard volt, baljában pisztoly.

A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra, védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az ellenfél kardja abban a perczben érte homlokát, a melyben az övé ennek a karjára csapott le. Incze hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet; ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el öntudatát: leszökött a torlaszról s fölemelte a baljában tartott pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordítá annak a fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva s abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő perczben egy fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és teljes öntudattal.

A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták s hasztalan kisérté meg a szabadulást e sirból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.

És a mellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain keresztül: «éljen» rivallásuk lehallik az ő sirjába is. Dob pereg, trombita recseg odafenn. Utczahosszant ádáz verekedés támad. A harcz közepe ez már, a hol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és vért ontani! A honvédek házról-házra foglalják el a falut: egészen az övék az már.

Most ágyúk szólnak bele a harczba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A támadó sereg is ágyukkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a tekéket sirjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy megszabadítaná.

Azután zürzavaros hangok támadnak: «vége mindennek!» hangzik odafenn. «A táborközép megfutott!»

S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást jelenti.

Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul és ő el van már temetve.

Lélekzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.

Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és ő rá már nem gondol senki. Hátha mégis?

A dobszó messze elvonult már, csak az ágyutekék hatalmaskodnak még a vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyuz, hogy a másiknak a megszállást nehezítse.

E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit. Vagy csak a kinhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel. Kik vannak ott?

Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel senki; mert dicsőség nem koszoruzza homlokaikat: a brancardiersek; a sebesültek összeszedői.

Keresnek talán valakit, a ki eltünt?

Ki ád hirt felőle?

A zászló.

A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.

– Itt a zászló, dörmögi egy hang.

– Akkor ő is itt van.

Ez a hang oly ismerős.

– Gyorsan fiuk! Aztán s a többi!

Percz mulva szabad lég éri az eltemetett arczát s a lévita sovány képe mosolyog le reá.

– Élünk-e még, felebarátom?

Incze fel akar emelkedni fektéből s aztán aléltan rogy vissza: úgy beleszorítja öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból fejteni.

A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá gyürte saját köpenyét.

Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei fölött; a lévita hideg, gúnyos arczát feléjük fordítva mondá:

– Hasztalan fáradtok, fiaim; «ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem ütjük meg a kőben», mondjuk szent Lukácscsal.

S aztán tréfálózott a hordágyat czepelő fiukkal, kik le-lebuktak az ágyuteke elől.

– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba! Mondjad inkább a zsoltárral: «Perelj uram perlőimmel! Harczolj én ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.» (Hopsz, ördög bújjék beléd, majd megijesztettél.) Ez az ágyuzónak szólt. Aztán folytatá az éneket: «én segedelmemre állj elő!» – Hanem már most aztán loholjunk innen!

Incze nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített.

Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még mindig közelből hangzott az ágyudörgés.

Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyiláson át közeledik felé amaz arcz, a kit imádott és a kit szeretett.

Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó arcz.

Várta, hogy az angyalok énekeljenek.