Part 6

A hajnali harangszó utoljára hivta a templomba a kolostor ifjait, utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a «Gloria in excelsis»-t. Künn az udvaron gulába rakva álltak már fegyvereik s mikor a nap a két torony között előtünt, már az újonczok vászonzubbonyába öltözve találta őket s szuronyaik hegyét aranyozák meg sugárai.

A kolostor vénei gondoskodtak az utrakelendőkről.

Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele s a pinczemester a kolostor legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.

Utoljára falatoztak együtt a refectoriumban. Az apátur biztatta őket, hogy egyenek, igyanak és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott, hanem sírt.

Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!

Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.

– Te olyan szelid voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitünő tanuló voltál, könyvnélkül tudtad a classicusokat. Minő emlékezet! Egy élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a theologiai feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád, mint egyetlen gyermekét, bizott gondviselésemre, minden forintodat ő neki küldted el. – Te büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiu: nagy jövő várt reád! – Te úgy énekeltél a chorusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a chorusból hangzani. – Te tréfás fiu voltál: felderítetted vidám kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltalak. – Téged csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitünő szónok voltál, egy Lacordairet vártam belőled. – Te szép költeményeket szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még benneteket ez árva falak valaha?

És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arczaikat, s aztán hirtelen félre fordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; a mit az ó-testámentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.

S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Inczét szorítá keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.

– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket! Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!

– Nem örökre, viszonzá Áldorfai Incze elérzékenyülten. Isten nevével szállunk a harczba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve maradunk, visszatérünk ide mindannyian!

– Az Úr járjon veletek mindenütt, szólt kezeit áldásra emelve az agg családapa. Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó nyitva áll előttetek s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.

A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült viharos éljent kiáltott s azután rázendíté a harczi dalt: «Áll még Buda, él az Isten». Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.

Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra s onnan néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely granátos indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők, mégis a távozók felé voltak fordulva arczaik; még hangzott a dobszó és a dal a távolból.

Azután leszálltak az üresen maradt házba.

Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számoló táblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. «Ezt Pius oldta meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan.» A pipatoriumban ott találják meg longissimáikat, hegedüiket, a hol elhagyták, hiszen visszatérnek még.

Mindegyiknek az iróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek? – Ne legyen ez iratoknak érvénye soha! Jöjjenek ők vissza!

Füvész-gyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat. Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.

A mint így járja az apát sorrul-sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy «ifju» szerzetes áll előtte, háttal az ablaknak támaszkodva.

Gideon.

– Mi ez? szól az apát bámulattal felgerjedve. Te itthon maradtál? Egyedül magad maradtál itthon?

Gideon alázatosságba burkolt gúnynyal felelt:

– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?

– Nem örülök rajta… Felelt az agg… Ha mind itt maradtak volna, sok keserű könyhullatástól megmenekültem volna. De a köny már kihullt, s azt te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harczvágyó, midőn béke volt; s midőn harczra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag, athleta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint mi hetvenéves vének?

– Nem, atyám! szólt kipirult arczczal Gideon. Olyan rossz vagyok most is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok be. Hogy én a lomtárból előczepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy puskáját nem czepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hirhedett insurrectióban. Ha komoly harczba mehetnék: elől mennék.

– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség dæmona nem engedi, hogy ott szolgálj, a hol egy társad parancsol. Én kielégítem büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni? Adok neked lovat, válaszsz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár lesz belőled; arra még több szükség van most.

Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.

– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek és keresek magamnak kardot.

S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.

Egy óra mulva az utolsó ifju is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton vágtatva távozott s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját; nevetve kivánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját elérni, a hol igen szivesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még idő kell.

… A *i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván, elhagyottan.

Hányan fognak ide visszatérni azok közül, a kik dobszó után mentek?

AZ ELSŐ HALOTT.

Már akkor negyven esztendeje mult, hogy Magyarországon nem volt háboru. Ősz férfi volt már mindaz, a ki a legutolsó győri ütközetben Napoleon ágyutekéit látta maga felé ricochette lépésekben tánczolni, s sorlövést csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. A mi rendes katonája volt Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velenczei csatatéreken harczolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve Csehország és Galiczia garnizonjaiba.

Egy gyalog katona kitanítására, mint ezt valamennyi európai hadügyminister exposéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy csataképes és nyeregheznőtt lovas katona képeztessék, mulhatlanul szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba mehessen nyolcz esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.

És mind ehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.

Ebből ötöt eltöltött az előleges tanácskozással, – a hatodikban aztán készen kellett lenni mindennel.

Szemközt állt vele egy megszámlálhatlan tömege a nemzetiségi fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitünő hadvezérektől. Ez volt az absolutismus tábora.

S mit állíthatott ezekkel szembe a constitutió kormánya?

Embert ember ellen. De nem katonát.

Minő gyülevész volt az, mely Incze csapatjával concentrikus utakon a Balaton tájékai felé özönlött, ellenfelet keresve?

Szűrös földmívesek, hosszu rudakra pántolt kaszákkal; kis városok iparos népe, jámbor vadász-puskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal oldalukon, pisztolylyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat insurrectionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával szokott a nemesi banderiumnak kikölcsönözni a vármegye; közben szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót visznek. Háromszínű zászló igen sok. Ágyu semmi.

Katonai jelvény egy háromszínű rózsa, vagy egy veres szalag a kalap mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a hire, hogy az republicanus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos monarchia czége. Azért egy tábor mind.

A mely falun egy csapat keresztülvonul, ott a férfi lakosság rögtön csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy «éljen a haza» rivallás s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával, vadász-puskával, s megy a többivel: nem kérdi hová? A vezető talán tudja.

Az valószinű.

Az említett őrnagy, a mint a vele tovább huzódó tömeggel éjszakára tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott csapatokat, s azokat, a mint besötétedik, szekerekre ültetni s előre küldeni. Azokkal megy Incze csapatja is.

A csel kitudódik. A felgerjedt hivek nem engedik magukat az ő kis papjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Hires fuvaros nép.) S utólérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az «Áll még Buda!» nótáját, pedig nem is értik a szövegét s ők is mennek az ellenségre, pedig fegyverük sincsen.

Úgy tesznek, mint a somogyi ember, a ki nem visz magával botot, ha verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.

Hajnalra már a Sió mellett van Incze társaival, tíz mértföldnyi járó útra elhagyott kolostorától.

Mi az a Sió?

Egy megfordított folyam, mely a Balatonból kifelé folyik, s átszelve a Sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, a hol mély, ott elnyeli az embert. A hány járt út, annyi fahid vezet rajta keresztül. Azonkivül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken szintén át lehet járni.

Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyuval.

(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket irunk le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy vadonat ujonczok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivivandó feladatért, hogy parlamentarismus helyett absolutismus legyen a világon.)

De hát ha tízezer myrmidon, vagy tízezer Berserker lett volna is!

Három olyan ellenséggel volt dolguk, a melyikből egy is elég. Az ég, a föld és a nép.

Az ég, nem symbolisticus értelemben, de egész komolyan harczolt ellenük: négy nap óta folyvást áztak s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége annak, a kit nem szivesen lát vendégül.

A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve csatornákkal, az embermagasságu fű között a füzény (lithrum) virág dárdái, mint megannyi rózsaszinű láng lobognak; s a vad ánizstól sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejts-bozótok takarják, s a tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.

Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.

Megcsalta az ethnographia.

A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a tulsó partra s botot tartott a kezében. Itt nem terem buza; hanem hal, meg szárcsa.

A ki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon magával.

Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy dombra felvergődhettek, onnan többet nem kivánkoztak alá.

S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a tulsó partot uralgó halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, a melyben nem tudta, hogy mi lakik?

Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és tánczolt. Félelmes önbizalom!

A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk mellé, elővették a horgaikat és horgásztak egymással szemközt, s a melyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.

Egyszer aztán mégis komolyan szivére kezdte venni a feladatát a tulsó tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkisérti a Sión az átkelést.

Egy kompot fedezett fel valahol, a mit elfelejtettek előle eltakarítani. Ez a komp leendett rá nézve az, a mi Xerxesre nézve volt a Hellespontuson vert hid. Hanem hiszen a Sió sem a Bosporus.

Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kigyó, mely utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.

Incze állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak és fenyegették a közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.

A határőr-csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.

Áldorfai melle elszorult, szive hevesen kezdett dobogni.

A ki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön!

A rettentő kötelesség előtte állt.

Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.

A mint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a szivben.

– Vigyázz! czélozz! vezénylé bajtársait.

Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni, menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fensikról, mely elszórt kökény-bozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.

Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Incze felkiáltá a végzetes szót:

– Tüzelj!

A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami két harmada elsült), s erre zürzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a jármüvet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt, eldobált puskát, tölténytartót s rohant a nádasnak, s aztán a nádason keresztül a bozótba.

Csak az az egy ember maradt ott.

Incze látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.

Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak s ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel, térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arczczal, üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja, gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét imára kulcsolta és homlokára szorítá; melle hevesen zihált s minden emelkedésénél kibugygyant halálos sebéből a vér.

Incze eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!

Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.

A népfelkelés csoportja, a mint a határőröket megfutamodni látta, nem hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy sivalkodással s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik nagy tudomány: úszva, gázolva kieviczkéltek belőle; elhozták a cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Incze maga is átkelt a komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.

Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét. Arczát eltorzítá a rémület s egész alakját halálos rángások ficzamíták félre. Egyszerre arczra veté magát, mintha halálos sebét a föld csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.

… Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, a ki őt megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.

Incze oda térdelt a hulla fejéhez:

«Requiem æternam dona ei Domine.»

… Még mindig pap volt.

AZ ELSŐ SIKER.

– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s jerünk csináljunk s a többit!

Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang. Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte.

Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát kámzsája. Kezében egy fűzfa pálcza, kigyó formán hántott héjjal.

– Bámulsz rajtam ugy-e, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a hiveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá. Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – «mikor az ég zörög» s a többi.

Incze elborult arczczal tekinte megszólítójára.

Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahoz való (egy elesett holtteste fölött).

A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól. Sietett felvilágosítást adni felőle.

– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, a kivel a szent-mihályi dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak, mondván: «ab hoste doceri» az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem birom, mert göthös vagyok; csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a Góliátnak: «te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te rád a seregek Urának nevével.

– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?

– Először is azért, mert a hiveim mind elmentek a háboruba. Magam kiáltó szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem, mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fia veréb; s a többi.

Az öreg fiu nagyot sóhajtott; s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a sóhajnak viszhangját adná saját keble.

Ennek sem ér már az élet semmit.

– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a hiveimmel a hátad mögött egy negyed órányira. A mint megtudtam, hogy te itt vagy a kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te a «boldog végén» fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én hiveim között ötven olyan legény, a ki megeszi a fias oroszlánt. Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek. Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt voltam három esztendeig kosta s conventiómban volt a szabad bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, a mihez képest a szent-mihályi dáridó is s a többi!

Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.

El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza.

– Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell hallgatnunk; nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.

A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.

– Tzh ej ha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az ellenséggel? Addig üldöztük, a míg utolértük. Az volt a galopptáncz! Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.

A száraz, sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség volt e természetkivüli düh ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves taglejtéseiben.

Incze undorodott tőle.

– Az én küldetésem nem mészárlás.

– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj. Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?

Incze most már épen gyülölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot, hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az «enyim». Kezét elutasítólag emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.

– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?

Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.

– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhivást intézett hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcztéren megsebesültek ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem respektál sem asszonyt, sem beteget. A szent-mihályi puszta magtára volt átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem féltve életét ellenségtől és czudar ragálytól. Ezek között volt Serena kisasszony…

Incze szemei előtt vérszint kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s elkezdenének czikázni az égen.

– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda czudar egy fészek, az igaz; de csak mégis otthon volt az neki; s a többi.

– Beszéljen ön, mi történt vele? sürgeté Incze nyugtalanul.

– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az ápolónők; akkor meggyujtották a nádat köröskörül s abból lett aztán egy nagy máglya s egynéhány martyrral több a mennyországban.

– Szóljon ön: Serena is ott volt?

– Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a zsarátnak körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk. Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a veres köpenyeggel.

Incze dühödten taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.

– Ez volt a nagymihályi dáridó, felebarátom, s a többi s a többi.

A lévita szomorúan tekintgetett szét az égen, mely köröskörül veresleni kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.

Incze azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a kezét. Ez a görbemellü nyomorék boszúra tudott gerjedni az ő szive választottáért!

– Barátom, bajtársam, szólt hozzá Incze. A mit az imént mondtál: én megkisértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.

Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével s megsuhogtatta a kigyós pálczát a levegőben.

– Csak addig várj, a míg az én szénégetőimet ide hivom, azok már tudnak a nyelvükön beszélni.

– Ne hivd őket, szólt Incze; nekem nem boszúállás kell. Én élve akarom őket elfogni.

– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.