Part 5

Szekéren csakugyan nem lehetett menni a faluból. Az utak el voltak pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Inczét, hogy vezesse őt a hegyeken keresztül, azon az úton, melyen ő maga jött ide.

Inczének a vér egyszerre szivéhez tódult e szóra. Ő vezesse őt? egyedül, csendes erdő, csendes éj közepett?

Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni, hogy maradjon addig a kisasszony az ő házánál, míg a szekérút helyre lesz állítva.

– Nem lehet, nem lehet: nekem mennem kell. Reám várnak.

Kik? Azt nem lehet megmondani.

A hold feljöttével aztán megindultak a vándorok a hegyi útnak. Mikor a méhesen keresztülmentek, Sós Márton kihozta a puskáját s ráerőtette a szerzetesre. Jó lesz az erdőben kisérőnek: ott most zsiványnyal is lehet találkozni.

Inczének eszébe jutott, hogy most már nem maga jár egyedül; van a kit védelmezzen: elfogadta a fegyvert.

Viszi már a puskáját is a szegény embernek…

Az elkisérte őket az erdő széleig, szalagjánál fogva nyakába akasztott guitarreját a hátára csapva. A forrásnál aztán búcsút vett a kisasszonytól, a kezét is megcsókolta, s a mint az nagyon messze elment már, akkor rákezdé a szép dalt: «Mindegy a válás nékem oh leányka, Búcsúzva vagy búcsútlanul: Én sírni nem fogok, de érezek – Mondhatlanul…»

A guitarreról lepattant egy húr; aztán a másik, végre kapta a lévita a nyakánál fogva, hozzácsapta a bükkfához, hogy darabokra törött.

A guitarreja is odavan már a szegény embernek…

… A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mészsziklafal mentében a holdvilágnál sötét árnyékok kisérik az embert. Szótlanul haladtak egymás nyomán.

A hol a hegyi út legmeredekebb, ott megállt a leány s még egyszer visszatekinte a tájra, melyben az esti köd gyermekkora örömeit és bánatát, s szülői sírját eltakarja. A szerzetes ott állt mellette és nem nézett reá.

A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá: szédület letekinteni róla.

Incze valamit gondolt: vajjon ez a leány nem arról gondolkozik-e, a miről ő?

Egyszerre odafordult hozzá a leány s megszólítá:

– Atyám! Engedjen meg egy kérdést.

– Szólj, leányom.

– Megbocsátja-e azt Isten, ha magunk keressük a halált, mely hivásunkra nem akar megjönni?

Incze öntudatlan gyorsasággal rántá vissza a leányt a meredély széléről, s elszörnyedve kiálta föl:

– Mit kérdezhet ön? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.

Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny ott a háta mögött taszítaná előre s suttogná fülébe: «ugorjatok le innen együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!» Önlelkét feddé meg e felkiáltással.

A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az ég ellen.

– De ha az élet egészen lehetetlenné vált már, ha mindent elveszíténk: legkisebb remény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszettet; ha nincs többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az élet eltévesztette czélját s útban van, hogy még a másik életet is elveszíttesse velünk. Ha a földönlakás az égbejuthatás igéretét rabolja el tőlünk, akkor sem szabad-e azt felkeresnünk, a ki bennünket a kárhozatból megvált?

– A halált keresni mindenütt és mindenkor bűn.

– Ön talán csalódik. Hát a Megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott kínhalálát várja be? Hát a kik küldetésükben előre mentek, s tudták, hogy halálba mennek: a szentek dicső serege? Nem nyertek azok bocsánatot érte?

– Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan ragyogó czélért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az áldozat hecatombéjában meg van szentelve az önkereste halál s erénynyé válik az, a mi másképen bűn.

A leány ajkaihoz szorítá az ifjú kezét. Tekintetében megdicsőülés ragyogott.

– Köszönöm, monda ihletten. Ezt óhajtottam tudni. Tehát a kik szemközt mennek a halálba, úgy hogy egy nagy, magasztos eszmének szolgálnak általa, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha czélt értek, nem kárhoznak el, hanem idvezülnek.

– Mire gondol ön?

– Titok az. Siessünk, míg fenn van a hold.

A leány biztos léptekkel megindult, Incze követte őt; hajnalra faluhoz értek, ott Serena szekeret fogadott, mely őt tovaszállítsa; Incze búcsút vett tőle s nem mondták egymásnak: «a viszontlátásig». De ott állt, a míg el nem takarta előle a távozót az erdők mélye.

Akkor tért vissza a kolostorba.

Már két éjjel nem aludt. Az apát úr megdicsérte buzgalmáért s azt mondá neki, hogy most menjen szobájába s pihenje ki magát.

Pihenni!

Pihenni ezzel a nehéz tudattal szivében, a mit magával elhozott.

Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre feszített szívvel és aludni csendesen!

Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az anachoretának: a test földi vágyait meghüsíti a szellem, oly magas régióiba emelkedve az érzelemnek, a hová az agyhevítő ködök fel nem hatnak; a hol a hideg és a sugár uralkodik; de hogyan védje magát akkor ha egyenrangú nemes érzelem támad fogadása ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas csillagvilágban, a hová menekülni akart? Mihez folyamodjék akkor, midőn nem a kárhozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell választania, hanem két fájdalom között, a miknek egyike «részvét», a másika «kötelesség» nevet visel.

A részvét az árva gyermeket kiséri, ismeretlen, kitalálhatlan utakon, miknek vége: halál. A kötelesség lekötve tart egy véghetetlen lánczczal, melyet a szabad akarat elnyujthat messzire, de el nem szakíthat soha, mely ahhoz a ponthoz, honnan kiindult, mindig visszavezet.

A leány útjai és a férfi útjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve, de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labyrinth.

A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.

Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép előtt és kért tőle világosságot.

Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hivévé az égi védalaknak, de a tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát kereste az imádatban s gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé, de hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke szárnyait, a mióta azt tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár – és nem idvezült, hanem boldogtalan.

Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain.

Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.

Ha bűn volna az, a mi ellen küzd, könnyű győzelme volna; segítségére jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a legtisztább érzelem, minden salakjától a vér forró vágyainak ment, ép olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak hive maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja temetni.

Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái előtt; nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák, bokrok, virágok átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra elhaladt mellettük, e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk tapadt eszmékre.

Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel teljes katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is.

S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé, ijedten rezzent össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától:

«Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék?»

A FÖLTÁMADÁS.

A ki egy hajdankori magyar pénzt látott, ezüstöt vagy aranyat, azon ama nő képét találta, kinek fején a koronán kívül még a dicsfény is sugárzik, s körül a párkányzaton e szókat olvashatá: Patrona Hungariæ, 1848-ban már e magyar fölirattal: «Magyarország védője».

Az ifjú hitbajnok nehéz kísértetei közepett ez alakot hívta segélyül. Megjelent. S egy világító sugárt vetett dicsfényéből kétségbeesése kínzó homályába, melytől annak lidércznyomású rémei egyszerre ismerős fénylő alakokká lőnek s a félelmes ködkép ragyogó tájékká idomult át.

1848 nyár utója volt. Keservekben gazdag hónap.

Az a «népkór» (epidemia), a mit említettünk, általános volt már. Mindenkire elragadt az; és kínlódott vele férfi és nő, és a gyermekek is szenvedtek bele, s nem volt kiváltságos osztály, melyet érintetlen hagyott volna. Belopózott a jól bekerített várakba s ezredenkint tette betegeivé a katonákat, s nem mult el a tömjén-füstben; a templomba is behatolt, és meglepte magát a papot az oltár előtt, a szószéken, hogy mikor Jeremiás siralmaiból szól a textus, elkezd beszélni Pannonia szorongatott népéről s Senakérib király s Heródes helyett a «bán» és a «camarilla» nevét szalasztja ki száján.

A nyomtatott betű mindenüvé elhordja ezt a ragályt.

Addig volt csak zárda a kolostor, míg fogva tartotta az «irást», a míg a szerzetesek tolla volt a tudás egyedüli sokszorozója. A mint a betű kiszabadult: nincs zárda többé! Hasztalan az index, a syllabus! Az irás betöri a kaput. A papok hirlapokat olvasnak. Jerichónak trombitaszó sem kell már: a néma betű is megteszi.

Ez a parányi dæmonok tábora mindennap új meg új borzalmakat fuvallt szét az országon, mint a szél: a betűk légiójának pusztítása rettenetes volt.

Először kiirtotta a szivekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje testünknek reszketett a vágytól a boszú keserű gyönyörei után, minden porusunk ragályos embergyűlöletet lehellt s szivünk falát ütötte a felforrott vér, követelve a sebeket, a miken át ellensége vérével összeszökellhessen!

Még tovább mentünk. A hol megszüntünk hinni. Először csak az emberekben, rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember bálványa, maga az Isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a harangokat a toronyból és megöntöttük ágyúknak.

Oh, be rettenetes idők voltak azok!

Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, a mi eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delirium hagymázos viziói véres valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.

De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!

Az apró daemonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi Bórát, másik nap a buzdítások forró Siroccoját.

A sirocco pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.

Mindenki beteg volt már bele.

Nem védett meg ellene a fehér talár.

(Mondtad uram: «az én országom nem a földről való!» de azért mégis könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát a mi szivünk erősebb lehet-e?)

Mindennap olvasá Incze társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit. Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok kathedráikat, iskolás gyerkőczök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A rovat napról-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!

Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint hordja össze aranyát, ezüstjét, kicsiny és nagy ember. A főurak mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda… csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre napról-napra: ennyi százezerrel több van!

Incze tépelődve gondolkozott rajta.

«Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor, hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.

Nem elég!

Nem elég nekünk a mennyország!

Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk elkárhozott!

Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:

«Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a hölgy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas menyország minden angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy, kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az inség minden kísérő dæmonaival. Mindkettőnek joga van könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?

Ha választhatnál!

Incze várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ.

Adott.

Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az olvasó-terembe hívta s átadta neki a legújabban érkezett hirlapot.

Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi hirlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.

A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Inczének.

«Áldorfai Innoczencz *–i cistercita szerzetes átadott a nemzeti alapra száz darab aranyat»…

A fényes árny válasza volt ez…

A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Inczét üdvözölni, s rögtön aláirást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem maradt ki a lajstromból.

Incze pedig elmélázott, mint egy álmodó s nem hallá, mit beszélnek körülötte; hanem azon merengett, hogy mi czélja van a sorsnak azzal, hogy egy lényt teremtett, a kinek hivatása az, hogy kitalálja az ő szivében a még meg nem született gondolatot is, s a míg ő töpreng és tusakodik, az alatt meg is tegye azt, a mit neki kellene tenni? Ki az a lény, a ki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, a kinek tartoztunk vele?

A válság egyre súlyosabb lett.

A mákony-álomnál elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha tizezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit megkötöznék, tagjait eldarabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.

Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy a mit álmodott, az valóság.

Mint a szent inquisitio mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab szive felé saját útnak indult határai, mozgó érczfalak, szuronyerdők, százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szive felé fordítva.

Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat feltartsa. Óriási erő volt a karokban.

Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere.

Egy jajkiáltásra meglett mind a három.

Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből, a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel, lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva. Harminczezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az épen felényi volt. Tizezer pedig oldalvást huzódott, hogy azt két tűz közé szorítsa.

A magyar kormány felhivást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz, fegyverbe szólítva mindenkit, a ki csak férfinak nevezi magát: aggot és fiatalt, urat és szegényt.

E felhivást a kolostorok főnökei is megkapták.

Este érkezett meg a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhivó parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a háromszinű zászlót a vendéglő ablakába.

Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegenajkú nép lakja, a ki nem szeret verekedni, s a ki a terített asztalán és puha ágyán túl nem ismer semmiféle hazát.

Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hirnök. Itt a béke és kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.

A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel zajos vitatkozás hangzott.

Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a «matutinát», mint az ős keresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben. Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.

A szerzetek tagjai menttek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.

A tanóra rendes idejére ismét felgyültek a növendékek a nagy tanterembe. Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arczon.

Áldorfai Incze tanórája nyitá meg a napot.

Az ifju tanár a consistorium terméből jött. Arczvonásai hideg nyugalmat erőltettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető ajkai elárulák a belül háborgó indulatot.

Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.

Magyarország történetéből elmélkedett, s a mit előadott, az sajátszerű összeállítása volt az eseményeknek.

«Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg hazájukat?»

«1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel megütközve, ott harczolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harcz alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve, Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi, és Jakab nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott s akkor nyilaktól átfurva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert esztergomi kanonok, mind vitézen harczolva, hazájukért menekülnek.»

«Ugyanazon évben Uriás apátur, a benczéseket fölfegyverezve, elveri a tatárokat Pannonhalma falai alól.»

«1453-ban János püspök a hős Hunyady János oldalán küzdve, dicső halált szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Stambulba.»

«1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a duló cseh hadak ellen.»

«1456-ban Kapisztrán János ferenczrendi barát hatvanezernyi hadat toborz össze a népből s vezeti azt Hunyady segélyére, Belgrád falait ostromolja, harczol földön és vizen, s a meghódított vár falára kitűzi a keresztet.»

«Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek, földészek. A szent Pál rendi perjel, hét szerzetes társával ment a harczba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhirű hadseregeit.»

«Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! A hol Tomory érsek áll a huszezernyi martyr élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot ragad a pásztorbot helyett s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül Szálkán László, Perényi Ferencz, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy Ferencz, Palinay György püspökök esnek el hős halállal, vérükkel pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!»

… E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Incze s végigtekinte tanítványain. Aztán halkan azt mondá:

… «És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a négyes folyót, és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!»

Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az? Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi angyal leirhatatlan jeladása, mely a kriptákat, a sirokat föltöri?

Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos fogadásra.

Mind, mind, mind el fognak menni.

A hová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!

Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, a mint a fejük fölött megzendülő rivallást meghallák: megérték, mi történt odafenn?

A kegyes apátur felállt helyéből s meghajtá fejét az érczfeszület előtt.

«Alea jacta est, fiat voluntas tua…»

S midőn a felső emeletből robogva jött alá az ifju sereg, tanárát körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek könyje mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.

Így kellett annak jönni.

– Én is velük fogok menni, mondá Áldorfai Incze.

– Te is? rebegé az apátur, s megcsókolá az ifjut, és aztán félre fordult sírni.

Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez! Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!

Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beiratták magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit s nemzeti szinű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem volt.

Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban tisztes ősi kovás puskák: a hány, annyiféle ürmértékű; de mind jó lesz az, ha jó kézbe kerül s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy kegyéből alhadnagygyá neveztetik ki s lesz a csapat vezére. Nem tud hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az ütközetbe.

A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját, vasvilláját s megindul a toborzóhely felé. A népgomoly nő, mint a hógörgeteg.

– Mit miveltél? szól egy falhoz huzódó alak Inczéhez a sötét folyosón, midőn az este szobájába tér, karddal az oldalán. Gideon áll ott.

– Jót, felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét.

A gúnyolódó útját állta és megfogta kezével a zsinórt, melyre Incze kardja volt akasztva.

– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, a mit magadnak alkottál?

– Ember tervez, Isten végez.

– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a könyvre, midőn a trombitát megfujták, hogy kardot kössön?

– Én voltam az. Plutarch tanított rá, és Anonymus, és a Carmen miserabile Rogerii és a többi krónikairók, hogy így tegyek.

– Ki mondta azt: enyim az ifju nemzedék világa, csillaga leszek, melytől fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki s belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifju nemzedék élére, hogy őt a halálba vigye, a hol lemészároltatik, s elvész szentség nélkül, kegyelem nélkül?

– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A csatatéri halál az égbe visz.

– Ezt prédikálja a pópa a muszka harczosoknak. S azok elhiszik neki. A ki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatoriumot is átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál nekünk róla: «Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert a ki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni».

– Igaz; de azt nem tiltá meg az Úr tanitványainak, hogy oda menjenek, a hol fegyver által lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.

– Ah! monda diadalmas gúnynyal Gideon: tehát te nem azért sietsz a vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom: te nem vagy hős, nem vagy hazafi, – hanem szerelmes.

Incze megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.

A folyosón elhaladó társ gúnykaczaja visszhangzott sokáig.

És Incze nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tünt előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.

Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta s térdre omolva imádottjának jelvénye, a madonna-kép előtt: kivonta kardját s annak markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt s a madonna-képhez emelé:

«Oh, égi tiszta alak! Tekints szivembe alá és mondj rám ítéletet. Ha igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátalan érzületnek; ha igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva, keresem a harczmezőt, törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.»

A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye megcsókolta markolatát és nem törött ketté. Jó fringia-aczél volt. És ő úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.

Azon éjjel nem aludt az ifju. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont kard; azt fényesíté, azt csókolgatá; annak mondott hizelgő szavakat, annak fogadott örök hűséget: tied leszek! élve el nem hagylak! ha meghalok: nevemet fogod viselni s dicsekedel vele.

… Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard akkor ketté nem törött!

AZ ÜRES FÉSZEK.