Part 4

Aztán még annyira vitte a barátságot a szerzetes iránt, hogy uti kisérőnek ráerőtette a saját botját, azt az ő büszkeségét: a minek fája valóságos hazai káposztatorzsa s a faragott kutya rajta tulajdon műremeke. Inczének el kellett azt fogadnia. Jó lesz az a kolostor ritkaság-gyüjteményébe: ilyen bizonyosan nincs még ottan.

Aztán ismét elkisérte a szerzetest a káposztás kerten keresztül egész az erdei útig.

Mikor Incze végighaladt ama nagy zöld fejek között, a mik gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak: «aha! már viszi a botot!» s hogy förmedt rájuk a virágzó torzsa-óriás: «csitt laposfejüek! a bot viszi őtet.»

Az özvegy és leánya is elkisérték őt a patak széleig. Ott volt egy bokor széleslevelü balzamita. Incze öntudatlanul leszakított egy illatos levelet róla. Serena azt mondta, hogy ezt «Boldogasszony virágának» nevezik, Incze eltette a viráglevelet keblébe.

Itt aztán elváltak: ő sietett fel a hegyi útnak, az özvegy és leánya visszatértek a paplakba, a lévita beült rezidencziájába, mely egy dologban hasonlít a szultán palotájához, s levéve guitarreját a falról, elkezdé keserves hangon énekelni az ismeretes dalt: «Jöjj az ablakodra kedves. Minden nyugszik már. Csak egy pár boldog szerelmes, ide s tova jár.»

Incze messze járt már a hegyoldalra felkapaszkodó úton, s még onnan is hallá a búbánatos dalt a kertek közül: «Alusznak minden állatok, Nyugszik föld és ég; Csak a vidám indulatok Vannak ébren még.» Végre egy lövés dördült el. Ez üdvlövés volt a lévita puskájából az eltávozó után küldve.

És akkor, a mint Incze visszatekintett az esthomály ködeitől fátyolozott völgyre, ismét úgy jött neki, mintha álmodnék s álmában más tájat, más vidéket látna s azt mondaná a lévitának, midőn ajándékbotjára támaszkodik: «a botodat már elvettem, majd elveszem még a guitarreodat is, a puskádat is, meg a fagunyhódat is, és ki tudja még mit, a mit magadénak tartasz, te szegény ember.»

Te szegény ember, a ki mégis olyan gazdag vagy!

Tied vagy magadé!…

Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A tele hold oda sütött a fehér mészsziklára s a szerzetes árnyékát éles körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.

S az árnyék beszélt hozzá:

… Rátaláltál. Ez az. «Az enyim.» Az oltárkép eredetije. A szűz. Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szent kép elé letérdelsz, mindig előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit, a nélkül, hogy a földit is ne imádd vele…

… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.

… Az a «más» az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna, félszeg, nevetséges alak; te egy délczeg dalia. Az egy homályos eszű korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy biblia: abból is hamisan idéz; meg a mi ráragadt az iskolában, ott is az utolsó padon; a kinek minden élcze a vén diákos pennalismus; te pedig egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai vályogházon s a káposztás kerten kivül sohasem fog egyebet birni; te egy hatalmi pályának bizonyos diadalra hivott versenyzője; egy fényes névnek önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, praelatus, felsőház tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…

… És mégis mennyivel több az a «másik», mint te vagy: ő birhatja azt, a mit te soha!

«Apage Satanas!»

De az árnyékot nem birta elűzni magától.

A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kisértőnek arra, hogy az embert megtalálja.

Incze védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.

– Nem igaz! nem boldogabb az, a kinek szabad minden gyönyör. Én a szellem gyönyöreit birom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó, soha nem hervadó. Az övé rövid, mulékony, hosszú bánattal viselős. Én is szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek boldog és tehetem boldoggá azt, a kit szeretek. Lehetek ember; de nem lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe lépett velem. Még az a másik nem birja őt. S ha birni fogja is valaha az csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek fogadalmam ellen: ezt canonaink rendelik így; a keresztelő pap s a keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkisér az örök üdvösségbe.

Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltünt, az árnyékot elnyelték a fák homályai s elriaszták a fénylő szentjános-bogárkák a fák alatt: mire hazaért Incze a kolostorba, kedélye fel volt tisztulva, arcza nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a madonnakép előtt.

De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével találkozni.

És imakönyvét elzárva tartá, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt a zöld levelet.

Pedig hiszen – mit találna rajta? hisz azt minden ember tudja, hogy ennek a levélnek a neve «Boldogasszony virága».

GOLGOTA.

Két menedéke van az ascetának a kisértés ellen: a templom és a könyvtár. A tudós védnői nemcsak a szentek, hanem a muzsák is. Az imának sikerét erősíti a tanulmány.

Inczét még azon őszszel segédtanári állomásra emelték, a rá nézve oly kedves szakmában: a történettanban. A szorgalom, melyet hivatásában kifejtett, több volt, mint szenvedély: az már küzdelem volt.

Most már külön szobában egyedül lakott, magának élhetett. Nappala hivataláé volt; éjjele a magáé. A nappal üres óráit, a heti szünnapokat a könyvtárban tölté, annak kincshalmazai közül keresve elő a tanulmányaihoz szükséges kútforrásokat. Éjjel azután dolgozott. A reggeli harangszó gyakran asztalától szólítá el. Egy roppant műbe kezdett bele, melynek elkészüléséhez évek sora szükséges és pihenéstelen rabszolga-szorgalom. A közben tanított és tanult. Mint tanár nem érte be azzal, a mi puszta kötelessége volt: tanítványait magánórákon képezte tovább.

Gideon és a «halászok» ezért azt sugdosták róla, hogy e magán tanórákat azért tartja, mert szereti a pénzt: azokért fizetnek a gazdagabb tanítványok. Ámde ő a szegényeket is épen úgy tanította külön leczkéken.

A mellett két nehéz tantárgyból maga is vizsgát tett le, kitünő eredménynyel.

Azon évben a herczegprimás pályaversenyre hítta fel az összes magyar római hitű tanító-szerzeteket. A feladat volt: leirása azon csodatéteknek, miket a Boldogságos Szűz eszközölt Magyarországon, história, krónikák, hagyományok és műemlékek nyomán. Jutalma: száz darab Szűzmáriás körmöczi arany. A pályadijt Incze műve nyerte el a birálók egyhangu itélete szerint; a mi nagy büszkeségére vált kolostorának és egész rendének; neki pedig ezt az irigység sugallta czimet szerezte tárgyainál: «Polycrates». (A szerencse kedvencze.)

Mikor e jutalom elnyerése után Gideon találkozott vele, ezzel a szóval gratulált neki:

– Egy fogadalmad már meg van törve: a szegénység.

Száz arany nagy kincs egy szerzetesnél. Mit is csinálhat vele? Könyveket vesz, vagy festményeket. Egyéb fényüzés, szerzemény, rá nézve nem létezik. Vagy heverni hagyja szekrényében, hogy ha egyszer meghal, valami szegény rokonát boldoggá tegye vele.

Telt nap nap után. A háborító álomlátásoktól elszoktatta a szivet a munkában átvirrasztott éj; s az oltárkép oltalmat nyujtott saját képmása, az élő ábrándkép ellen. Gyakran kihullott a toll a dolgozó kezéből, hogy térdre esve választott védszentje előtt, zokogva boruljon ágyára, és kérjen tőle erőt az égtől nem földi kinok elviselhetésére.

Testkinzó virrasztás, józanság, szellemi erőfeszítés, égi malaszt és a jellemerő, melyet szent esküvés edzett, erős várat képeztek körüle, melyen a kisértő nem törhet keresztül; s ha a csábarczú rém mégis belopózott, ott kész védőrséget talált a hideg philosophiában. Ez a világi rend. Az élet prózája meggyógyítja az ábrándok betegségeit.

De hátha egyszer mégis halál a vége az ilyen betegségnek?

Mégis sokszor kiverték az ábrándok szivéből a tanulmányt, az egybefüggő gondolatot, az öntudatos imát, s magukkal ragadták. Sokszor ott virradt meg a kolostor udvarára néző ablakánál s elbámult merengve a négy óriási fenyőfán, mely az udvar közepén egymásra borul. Ime, e négy fenyőt ide ültették fogolyként, bezárva négy magas fal közé, hol csak kimérve jut napfény és szabad lég s ime, e négy fenyőszál addig emelkedett, míg túlnőtt a kolostor tetőzetén, fölfelé tört utat magának, s koronájával szabadítá ki magát börtönéből.

… Absit omen!

Incze rákényszeríté magára azt a hitet, hogy nem is gondol többé ama szelid, martyrtekintetű gyermekre, ki mint egy szent lépett eléje a felbőszült tömeg közé, s lecsillapítá azt az ihlet varázsával. El tudta őt már feledni.

A kisértés nem jön eléje többé. Hiszen semmi helyzet sem képzelhető, melyben ők valaha még egymással találkozzanak.

S még egy új fordulat történt, mely az eszméknek más irányt, a gondolatoknak szokatlan táplálékot adott: a mozgalmas idő.

1848 volt az év.

Új eszmékkel vajudó korszak, melynek hegyei ezuttal oroszlánokat szültek.

S e világrengés a kolostorok falai közt is érezhető volt.

Valami volt a levegőben…

Valami névtelen ragály…

Még most őrködik ellene harangszó, orgonahang és tömjénillat.

A tudósok úgy híják azt, hogy «nostalgia».

Mi parasztok úgy híjuk azt, hogy «honszeretet».

Jobb, ne beszéljünk még róla! Majd ráérünk gyógyítani (vagy belehalni), ha egyszer epidemice talál föllépni a vidéken.

… A kolostorban egyházi ünnepély volt. Nyolcz ifju lépett előre subdiaconusból diaconusi állásba: azok között Gideon.

Az apátur e nap örömére az egész ifjuságnak engedélyt adott mulatságot rendezni az akali erdőben; csak Incze maradt honn. Rá nézve nem volt többé semmi társas mulatság.

E nap délutánján ismét ugyanazon szekér állt meg a kolostor előtt, mely egyszer már Inczét Dudára vitte, s ugyanazon fuvaros hozott levelet az apátur számára.

Az apátur Incze jelenlétében bontá fel a levelet, s elolvasva annak tartalmát, így szólt:

– Az özvegy papné haldoklik: a halotti szentségeket óhajtja felvenni.

Incze úgy érzé, mintha egy tenger szakadna fejére. Ha őt fogják ismét odaküldeni! Ha ismét meg kell őt látnia! A szenvedőt, a kétszeresen árvát!

Az apátur folytatá a levél tartalmát.

– A haldokló azt óhajtja, hogy a plébános menjen el hozzá a végső vigaszt megadni, vagy annak távollétében egyike a tanároknak.

Incze a tengerből érzé magát felmerülni.

A lelkész épen jelen volt.

Az apátur megbizta őt e küldetéssel: az rögtön felkészült s útra kelt.

Incze fölsietett magányos szobájába s oltárképe előtt térdre borulva, imádkozott a haldokló nő lelki üdveért s hálát adott az Úrnak, hogy e másodszori kisértetbeviteltől őt ily bölcsen megóvta.

A hálaadás korán volt.

Alig telt bele egy óra, hogy a lelkész eltávozott, midőn hirtelen viharos fergeteg támadt, mely jeges záporral verte végig a vidéket.

Két óra mulva visszatért a szekér a lelkészszel.

A kegyes férfiu összeázva, sárosan jött fel a kolostorba. Lehetetlen volt megtennie azt az utat. A felhőszakadás omló zuhatagokkal tölté meg a völgyvágányokat: a kis Gelencze patak, mely Dudáig felkanyarog, most egy gátját tört tenger; egész élőfák úsznak benne, töveikből kifacsarva, s házmagas sziklákat hengerget maga előtt, malmokat törve pozdorjává, miket útjában talál. A fuvaros nem vállalkozott a tovább menetelre s visszahozta a papot. Neki nincs több nyaka egynél, lova sincs több csak kettő, azokat vesztébe nem hajtja.

Pedig egy haldoklót várakoztatni nem lehet.

A lelkész is bizonyítá, hogy azon az úton, még ha vége lesz is a zivatarnak, mai nap abba a zughelységbe menni nem lehet.

– Pedig menni kell, monda az apátur. Van annak még egy másik útja is, gyalog, a hegyháton keresztül. Ez uttal már ismerős Innocentius, járta azt. Vegye ön vándorbotját és induljon el.

E fáradságos feladattal nem lehetett a plébánost megbizni: beteges volt; a többiek künn rekedtek a mezei ünnepélyen.

Incze meghajtá fejét. Egy szót sem szólt ellene. Hiszen a harmadik fogadalom «az engedelmesség».

Ah, nem a zivatar odakünn rémíté őt el: nem a küzdelmes út; nem az éj sötétje; hanem az a zivatar odabenn, azok a rémek, az a sötétség önlelke kietlenében.

Lehet, hogy halálra betegszik, lehet, hogy elvesz az úton, elsodorhatja a hegyi ár, lesujthatják a vihardöntötte fák, a villám: de egy lelkésznek nem szabad arra gondolni, mikor egy veszendő lélek örök üdvéről van szó.

Nem várt tovább. Nem hítt magával kisérőnek senkit, kezébe vette amaz emlékezetes botot és megindult a szakadó zápor közepett a hegyek felé.

Alkonyat volt, mikor elindult s éjfél lett, mire a hegygerinczre felért. A zápor folyvást verte odáig, öltönyéről csorgott a víz, a csúszós iszapban fáradságos volt a haladás, a hegyoldalok zengtek a mennydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az, mely alatt nyögött!

Mikor ismét felért ahoz a magas sziklafalhoz: a zivatar elállt, a felhőtábor tova húzódott, s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld-piros aranyat czikázik.

Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát.

S az újra kisérteni kezdé.

– Most már senkie sem lesz a szűznek, az árvának: mindenkitől el lesz hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre. Gyászruhája is lerongyollik s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle? Cselédnek ki fogad egy leányt, kinek finom keze van? Becsületét ki tiszteli egy leánynak, a ki szép? El kell vesznie majd vagy testileg vagy lelkileg. És te neked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem vagy te élő; csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden világod, a földön és az égben és munkáid, miket az utókor számára készítesz, és szolgálataid a hazának, az emberiségnek, és leendő hirneved, dicsőséged mind nem ér fel – egy igazi férfi szabad kézszorításával…

Hirtelen egy durva hang riasztá fel tusakodásából.

– Megállj!

Egy czifra szűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt. Azoknak a búvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbról a meredek sziklafal mellette, balról a zúgó bükkfák sudarai, mik a mélységből fölmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag.

– Ha Isten velem, ki ellenem?

– Van-e pénzed? kérdé a rabló.

– Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.

– Mehetsz a pokolba, koldus barát. «Deo gratias»: barátpénz.

S elhagyta őt menni maga előtt.

Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy Inczének meg kellett volna mondania; mert «hazudni lehetetlen»: igenis, itt a keblemben száz darab Szűz Máriás arany.

De hát minek vitte ő magával azt a pénzt?

Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, a honnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni.

Az most szomorú látvány volt.

A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végigsöpörte az egész kis lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak gáliczzöldje, a saláta-ültetvények sárga táblái, a kalarábtól lilaszin koczkák, keresztül-kasul szeldelve a virágzó levendula égszinkék sövényeivel a kassai rózsa arany czirádáival, közben mint elszórt csillagok a himzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mind ez le van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal. Oda a hirhedett káposztafejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak: «itt jön a mi emberünk megint»!

De valaki mégis várt Inczére a régi ismerősök közül: a lévita.

Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére visszaczipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyü elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papnéhoz a rendes úton nem fog jöhetni pap. S a ki a hegyi úton fog jönni, az nem lesz más, mint Incze. A többi monachusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon valamennyien. Ennek az egynek ő rá is kiterjedt az igézése. Elég volt annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember, férfi, vagy leány.

– Úgy vártuk önt már, felebarátom. Ezzel fogadá az érkezőt.

Kik? Többen? A haldokló nő mást hivatott, nem őtet.

A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Inczének. Ott letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor! Mindjárt kihordatná a határra.)

A kakasok akkor kezdtek még szólni, a faluban csendesség volt.

Incze a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyitva talált ott. Virrasztottak. Seréna ott ült anyja ágya mellett.

A mint Inczét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott arczán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba, melyen egy pillanatra keresztül tört.

Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel.

– Anyám, a lelkész úr itt van, szólt reszkető hangon, átölelve a beteg vállait.

A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve. A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának s valami idegen világ sugároznék ki belőlük: az elmuló élet utolsó fénysugára.

Azután kezét a lelkész felé terjesztve, hangosan kiáltá.

– Ah! önt küldék ide? Én mást vártam.

– Édes leányom, szólt Incze szeliden. Egyforma gyarló szolgái vagyunk Istennek mindannyian. A vigasz, mit adni képesek vagyunk, a szentség, mivel adományozva vagyunk: egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől.

A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell lenni.

Incze odahajtá fejét a haldoklóhoz közel.

– Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?

– Nagy teher az: suttogá a nő; egész életemnek egyetlen hibája. Igaz voltam egész életemben. Tudva rosszat nem tettem senkivel, jót akartam mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez: megtartottam bőjtöt és vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, a miben erényemet kerestem, hogy oly buzgó voltam, a milyennek nem kellett volna lennem.

– Erősítsd meg szivedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod. Isten bocsánata minden vétekre kiterjed: de szemközt jő azokra, mik jó szándékból eredtek.

– Az én vétkemnek nincs neve.

– Névtelen bűn?

– Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.

– A lélek halhatatlan.

– Az övé már halott. Én öltem meg azt.

– Hogyan? Mi módon?

– Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S a mi több annál: engedtem e hűségem miatt egy szeretett férjet is egész életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni. Nem panaszkodom. Meg volt jutalmam érte a földön. Mi üldözöttek, számüzöttek, kis gunyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk… és együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És bűnbocsánatlan kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden bűnös számára van kegyelem Istennél: egyedül az én számomra nincsen…

Incze sejtelme látnoki erőt kölcsönze neki. Szive elszorult.

– Isten a kimondatlan szót is meghallja, monda vigasztaló hangon, s a megbánás útban találja bocsánatát.

A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt feje fölé emelve.

– Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet; mert elveszti a szentelt malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén. Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen vissza. Küldjön egy ősz férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sirom feneke nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sirom feneke a pokol! (A nő felemelkedék fektéből irtózva.)

– Légy nyugodt, leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben, szólt Incze a haldoklót visszafektetve ágyára.

– Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom, hörgé a nő, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kinozz másokat azzal, a mi neked fáj. Szenvedd ki a halált – szótlan, s szenvedj az örökkévalóságig – mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom! Leányomat! Azt a tiszta, ártatlan teremtést, a ki olyan még, mint a kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába!

A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő lelkét, meggyónatlanul is?

– Ne híja őt be! rikácsolá a haldokló. Ha meghalok, se bocsássa őt ravatalomhoz; mert én felülök fektemből koporsómban, mikor a szentelt vizet reám hintik, s szemeimet irtózatosan elforgatva, fogom ordítani fenhangon: leányom: mi mindketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt sirni, ne könyezzen ő fölöttem; mert minden könycseppjére megfordulok a sirban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet elkiáltja!

Incze felnyitá az ajtót, Seréna ott állt reszketve.

– Jöjj be leányom, szólt hozzá szeliden. Anyád a jobb világ küszöbén van: térdepelj le ágya elé s imádkozzál, a hogy eléd mondom.

A leány letérdelt és anyja kezét két kezébe fogta.

– Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szivünkben lakó kisértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, a mi elérhetetlen, kitépjünk szivünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcseséged előtt lehetetlen. Hallgass meg és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk élni úgy, hogy halálunkkal te hozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Állítsd a te őrző angyalodat közénk és rossz gondolataink közé. Váltsd fel a mi homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél kivánatosabbat a mi sziveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és halálunk óráján, Atyánk. Amen.

A leány utána mondott mindent áhitattal. Aztán holthalványan rogyott oda anyja kezére. Minő imádság volt ez!

Az anya szemei rajta függtek s az a sugár, mely belőlök ragyogott, maga az üdv volt már. Nyugalom ült arczán. Egyik kezével leánya kezét tartá, másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azután lehunyta szemeit. Elkezdett mosolyogni, meg volt halva.

Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban. Megcsókolta azt és nem sírt.

Régóta készen volt e végre. S aztán jó vég volt ez. A lévita özvegyének kegyéve épen lejárt. Az utolsó napon úgy is menni kellett már valahová. Legjobb a temetőbe. Az Úr, ki a mezők liliomát ruházza – az özvegy papnénak is ad házat, a hol megnyughassék.

Serena nem sír soha. Tudja, hogy az «más embernek» rosszul esik. Tudja, hogy akkor, a midőn az elhagyott árva sír, egy boldogult lélekre nézve félbeszakad az örök üdvösség: s arra az időre el kell hagynia eget és paradicsomot s visszaszállnia a fájdalmas földre.

A temetésnek még az nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy rendelte. Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni.

Minden előre el volt már készítve: a sír megásva, hozzá a sírkő, diófakoporsó, halotti gyász. A lévita felfedezé Inczének, hogy Serena kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha tartott meg annyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból.

… De hát engedi őt elmenni Sós Márton?

… Nem akar itt maradni!

Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sírt zöld pázsittal, s a sírkő mellé egy szomorú nyirfát ültetett. Egy könye nem hullt a közben.

Mikor a szertartástól visszamentek a paplakba, megköszöné Inczének jóságos buzgalmát, s kérte, hogy fogadja el tőle a szertartás díjául azt a koronás tallért.

Ez bizonyosan utolsó pénze volt.

Incze elvette a tallért.

Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Incze száz darab Szűzmáriás aranya ott hevert már akkor Serena utitáskája fenekén. Incze az alatt, míg a leány künnjárt, belecsempészte a papirba csomagolt aranyhengerkét. Számára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha megtalálja, honnan került oda?

Mikor aztán a nap lement, a leánynak is menni kellett az üres házból. Nem azért, mert a kegyév letelt: Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a világ végeig, de azért, mert anyja nem volt többé abban a házban.

Valamerre menni kellett.

Hová?

Nagy a világ!