Part 3

– Még az előttem megholt lévitának könnyű volt a dolga. Életrevaló felesége volt: az könnyített a sorsán olyaténképen, hogy a kertjében káposztát termesztett, s rengeteg pénzt árult belőle. Nevetni tetszik ugyebár azon a szón, hogy «káposzta?» Pedig ne tessék nevetni; mert az ő káposztái olyanok a káposzták között, mint Góliáth a filisteusok között: elhordták azokat messze földre; még Veszprémbe is. Kérdezze meg csak a püspöktől!

Incze azt mondta, hogy inkább elhiszi.

Sós Márton pedig már benne volt a káposztában, s nem akart belőle kijönni.

– És aztán nem tudja ám senki más ennek a káposztatermesztésnek a titkát, egyedül a tiszteletes asszony. Hiába is próbálgatja azt más. A többi szomszédjának csak karalábéja terem, az is fás. Én tudom, mert nekem főznek belőle. Mensa ambulatorián éldegélek addig, a míg az özvegy kegyéve tart; s a többi.

Azután úgy látszik, mintha más érdekesebb tárgyra akarná átvinni a beszélgetést.

– Nézze csak felebarátom, találja ki, micsoda fából van ez az én botom? De csak vessen hozzá. Mondjon valamit.

Incze találgatta; az igaz, hogy csodálatos egy termény is volt az: erei, csomói, czikkei vannak, bunkó a végén: fiatal szágópálma? aloeszár? fává lett pulykaorr?

– Egyik sem! szólt diadallal a lévita: ez annak a káposztának a virágtorzsája, a mit a tiszteletesné termeszt.

Incze gyöngéden érinté azt a kérdést, hogy elvégre is mi sors vár egy ilyen elárvult papözvegyre, ha a kegyév letelt, s azontúl se fizetés, se káposztás kert?

– «Jó az Isten: ki a mezők liliomait ruházza», mondja bölcs Salamon. Azért csak nem látott még senki özvegy papnét koldulni menni. Többnyire vagy maga férjhez megy, ha még fiatal, vagy ha eladó leánya van, azt veszi el valaki, s aztán annál telepszik le. Gyakorta maga a hivatalbeli successor az, a kit számára rendel az Isten, mondván Mózessel: «nem jó az embernek egyedül élni.»

Incze discrétus czélzást tett, hogy talán itt is találkozunk az isteni gondviselésnek hasonló ujjmutatásával?

A lévita arczvonásai akaratlan mosolyra vonultak e kérdésnél. Sovány arczbőre feszes redőket vetett e mosolynál, melyet hasztalan iparkodott el-el simítani; az áruló derültség erővel visszatért megint. Tetszett is neki a kényes gyanusítás, meg nem is. Hizelgett a férfiui büszkeségnek, de homályosítá a papi méltóságát.

– Nem lehetetlen a dolog. Az özvegy ugyan már kissé idős; de igen jó áldott teremtés, és kitünő jó gazdasszony; a leánya ellenben szép és fiatal, de nagyon akaratos természet és még mindig tudatlan.

– És így nehéz a választás.

– De bölcs Salamonnal tartunk, könnyű. A leány feleségnek, az anyja napamasszonynak és – s a többi.

– E szerint csak Isten áldása kell hozzá.

– De bizony van a dolognak egy bibéje. Egy igen nagy bibéje. Tetszik tudni: én fanatikus nem vagyok. Én semmi más vallásbelit nem gyűlölök. Én soha a pápista diákokkal nem verekedtem, sem őket pullusoknak nem csufoltam, a lutheránusokról sem terjesztettem odiosus anekdotákat, még a zsidókat sem bántottam soha, ráczot pedig testi alakjában nem is láttam, erre mifelénk nem teremnek: valamennyit mind magamhoz hasonló Isten teremtésének tartom.

Incze mindannyiak nevében elismerését fejezte ki e méltányosság fölött.

– De tetszik tudni, a köznép nem olyan. Ez a magáéhoz szít, s rugodózik a más szőrüek ellen. Előttem van antecessorom szomorú példája. Ő katholikus leányt vett nőül. Ez volt a főoka, a miért iderekedt Dudára. Se a hívek, se a consistorium nem tudták ezt neki elnézni. Sohasem jutott promotióhoz. Pedig úgy prédikált, mint szent Pál, s olyan tudós volt, hogy még a leányát is megtanította anglusul, francziául. Még sem tudott Dudánál tovább jutni. Ez az én népem pedig kegyetlenül buzgó a maga hitéhez, s minthogy a lévita felesége nem járt az ő templomába, azzal büntette meg a lévitát, hogy vizet töltött a lukmájába, csermelyét kevert a buzája közé, s a legsoványabb sonkákat válogatta ki a számára. Én pedig három dolgot nem szeretek: a vizet a pálinkában, a csermelyét a kenyérben, s a csontot a húsban.

– Annálfogva meg kellene a balhelyzetet váltani az által, hogy a menyasszony térne által. Incze kitalálta az enigmát.

– Az ám, hebegé a lévita. Ez a bibéje a dolognak! S a kisasszonynál ez már nem volna olyan nehéz, mint az asszonyságnál; mert ő már atyja után félig ugy is nostras. Neki csak fél lábbal kellene átlépnie.

Incze meg volt felőle győződve, hogy azt minden bizonynyal meg is fogja tenni Sós Mártonért, s azután ez a nagy bökkenő is el lesz hárítva az útból.

E meggyőződésében teljesen megerősödött akkor, midőn a mezőn keresztülvágva, végre eljutott barátságos kalauzával együtt abba a kertbe, mely a parochia hűbérét képezte. A mellette elfolyó patakot egy keresztüldöntött bükkfaderék hidalta át.

– Ime, a tiszteletesné káposztái! mondá a lévita, a szerzetest bevezetve «in medias res.»

S azok valóban megnézni való, sőt megtapogatni való tünemények voltak. Másfél láb átmérőjű hatalmas ellipsoidek, hüvelykujjal benyomhatatlan kemény koponyákkal, kalapnagyságú levelekkel. Egy-egy felmagzott növény virágtorzsája, izmos karóhoz kötve olyan volt, mint valami agave virágbokrétája.

– Nézzen ön ide! Micsoda fejek! magyarázá elragadtatással a lévita. Akármi legyek, ha ezek a káposzták nem gondolkoznak. «Cogito; ergo sum.» (Gondolkozom, tehát vagyok.) Azt mondja Kánt. Már pedig a káposztának feje «van»; tehát «gondolkozik.»

Ez olyan nagyszerű élcz volt, hogy Sós Márton megállt és kiegyenesedett maga magát megbámulni. Incze is mosolygott rajta. Pedig azok a nagy zöld fejek, ha gondolkoznak, akkor beszélnek is. S ha beszélnek, azt mondják egymás között: «aha, már itt van. Ő még nem tudja, hogy mi kik vagyunk! de mi már tudjuk, hogy ő kicsoda!»… Hallgassatok! parancsolt rájuk az ölnyi magas virágzó dédős, megrázva maghüvelyeit, a mint a vendég elhaladtában vállával hozzá ért: «csendesen odalenn ti egyéves novitiusok! ti itt maradtok, mi vele megyünk.»

És a mint Incze végighaladt a duplaszegfűkkel és violákkal szegélyezett úton, egy perczig úgy volt, mintha álmodnék. Egy perczig mintha álmodná mindazt, a mi körüle van; de más vidéket, más eget hozzá: – és más érzelmet odabenn.

A lévita felköltötte belőle.

– Ime felebarátom: ez az én kastélyom. Mint Horatius mondja: non ebur, neque aureum mea renidet in domo lacunar. (Sem elefántcsont, sem aranyos mestergerenda nem ragyog én házamban.)

Az igaz, hogy elefántcsont és aranyozás mentül kevesebb volt rajta. Egy deszkakunyhó volt az, épen akkora, hogy egy hárságy elférjen benne. Luxusnak lehet azonban nevezni és méltán, hogy deszkafalai be voltak ragasztva papirral, melynek vonalozott sorai közé iskolai szorgalom irt verébfejű betükkel kegyes zsoltári mondatokat.

– Annyiban hasonlít a szultán palotájához, mondá a lévita, a mennyiben az is tele van irva alkoránbeli phrázisokkal. A lévita szokott élczelni, ha belejön.

Az ágy egyúttal könyvtár is volt: a vánkos alatt állt két vaskos foliáns, meg egy elnyűtt kötet, a minek az egerek a tábláját megették, s minden levele fel volt kunkorodva. Az ágy lábához volt támasztva egy gitár, az ágy fölött függött egy vadászpuska, s az ajtósarkon lógott egy törülköző. A lévita szokott énekelni, lövöldözni és mosdani.

– Ez az én rezidencziám, szólt büszkén és elégülten. A parochiát engedem mind a két szobájával az özvegy használatára; ámbátor az egyiket jogom volna magamnak követelni. Innen legalább a káposztáskert fölött is őrködhetem, s ekként duplex libelli dos est. S a többi.

Valóban még ez a hivatal is együttjár a lévitasággal.

Egyébiránt ez a figyelmes gyöngédség becsületére válik Sós Márton jó szivének, s kedvező elővéleményt ád felőle.

A kertből egy kis méhesen át lehetett az udvarra jutni. A méhkasok üresen álltak most.

– A babonás nép azt szokta tartani, mondá a lévita, hogy a méhtartó gazda halálával a méhei is elvesznek, csupa sympathiából; hanem az csak babonás hit. Tömérdek gyilkos csomorika termett az idén a mezőn, annak a virágától vesztek el a méhek. – Azonban keresnők fel azt a bűnös asszonyi állatot; s a többi.

Incze bámulva tekinte Sós Mártonra.

– Kit?

– No azt a gyerekágyas személyt, a ki a felebarátomat ide hivatta.

– Ismeri ön őt?

– Én-e? Deus avertat! Egyszer és utoljára láttam őt életemben tegnap.

– S miért nevezi őt bűnösnek? Igaz, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk; de nem hordjuk ezt, mint praedicatumot a nevünk előtt.

– Magától hallottam, felelt a lévita komolyan. Furcsán járt az velem nagyon. Hát a mint az új világpolgár, az az hogy polgárnő már örvendett az Isten világának: oda hivat engem magához az anya és mindenkit eltávolítva a szobában, elkezdi nekem elmondani bűnös élete folyását, melyből az volt a tanulság, hogy ő voltaképen egy férjét elhagyott nő: a ki épen nem Susánna-i életet folytatott. Bámultam az őszinteségén. De még nagyobb lett elszörnyedésem, mikor elmondta mindazt, a mi rosszat életében cselekedett, majd elkezdé még azt is bevallani, a mit cselekedni szándékozott és ezután szándékozik. Elmondá előttem, hogy föltette magában, ha fia születik, azt valahol a félreeső falvak egyikében kiteszi valakinek az ablakába s ott elhagyja; mert az úgy is korhely lenne és háládatlan; de miután leánya született, azt megtartja és fölneveli, mert az jobban megmarad az anyjánál, s később még segíthet is rajta, ha szép lesz. Én álmélkodva kérdezém, hogy immár miért kellett nekem megtudnom mindezeket? Felele pedig ő, mondván: uram, adj feloldást nekem az én bűneimből! – A boldogtalan: azt hallva, hogy pap vagyok, katholikus papnak nézett, s meggyónta a legtitkosabb gondolatjait is nekem… s a többi.

Incze összeborzadt s hátralépett a beszélőtől. Előtte szentségtörés volt az, a mit ez most előtte tett: a gyónástitok elárulása; pedig a jámbor levitánál nem volt az egyéb gondatlan indiscretionál, egy általa erkölcsileg mélyen elsülyedtnek látszó, tehát megvetendő személy ellenében, kivel ilyen furcsa qui pro quoba keveredett, a kinek a titkait ő se nem kérdezte, se nem igérte, hogy őrizni fogja. Nem is vette észre, hogy ezen a másik pap megütközik.

– Ha úgy tetszik, lépjünk által az udvarba… s a többi, monda, megnyomván a fakilincset, mely az udvarra nyíló méhes ajtót betéve tartotta.

A SZŰZ EREDETIJE.

A lévita jól ismerte a maga népét.

A paplak udvara tele volt már akkor összecsődült hivekkel. Vén asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyűködéssel; vásott suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre zsivajogni, még az udvaron levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán; a bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt tekintettel támaszkodva fütyköseikre.

Ez az ellenállás.

A mint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest, nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó előtt, messziről kiált:

– Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog! Ezt a házat mi építtettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot az apátság. Itt én parancsolok!

S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi segedelem.

Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatatlan, a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a «non possumus».

Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé.

Hanem a kisérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem birt tovább jutni beszédében a megszólításnál: «Kedves atyámfiai!» menten letorkoltaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor pedig a botját felemelé, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán ő is abbahagyta az erőtetést, mondván Bölcs Salamonnal: «az okosabb hátrál.» A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged. (Feljebb pedig nem appellálhatni már.)

Incze abban a kínos helyzetben érzé magát, hogy küldetésének végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon.

Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke hajzatát félig eltakarta.

Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom; szemeiben szelidség: egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. – És karjai között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva.

Lám: a madonna képmása!

A mint kilépett a zajongó nép közé, épen a leglármásabb asszonynyal találta magát szemközt, a ki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni azt a jött-ment személyt porontyostul együtt.

A leány nem szólt semmit; csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján és nézett szeliden a szemébe.

A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt mondta alantabb hangon:

– Itt van ni: a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az emberre! s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rám néz!

Akkor megszólítá őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hizelgő hangon tudott szólni.

– Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kis gyermekre? Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt; aztán visszajöttünk a sírocskájától, valahány kis gyermeket az utczán talált, mind felvette az ölébe, összecsókolgatá; hogyan mondta akkor: bár csak az Isten adná vissza az enyimet! Milyen boldog az, a kinek az Isten egyet adott! És azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a síró kisdedet, a kivel az rosszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis gyermeket dédelgetni, elringatni, hogy elszenderüljön, s ön most haragszik erre a szegény kis ártatlanra, a kit az Isten ide küldött?

A lányka odatartá karjain a gyermeket a nők elé.

Nincs az a kerekes ágyú, a mivel azokat az asszonyokat el lehetett volna hallgattatni; de a mint a kis gyermeket meglátták, megfordult a haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan.

– Ni, hogy nevet! Ejnye, milyen helyes poronty!

Összebujtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt.

– Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az én kedveskémé a fiókban. Mindjárt elhozom szegénykének. Pólyácskával, vánkoskával együtt. Nem téged, nem! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal mutatóujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.

Egy nyelves asszony még is csak közbekiáltott onnan hátulról.

– Hanem az anyja még is csak gonosz személy; a kinek ura sincsen. Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.

– Édes, jó Csalánné asszonyom! szólt a leány a kofálkodóhoz; mikor egy vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta őt palástjával s azt mondá: «meg van bocsátva neki az, hogy vétett; mert nagyon szeretett!» Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is betakarva tartja.

– Úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes, nyilatkozék erre Kaszásné asszonyom.

– Jól van, jól, nó! szólt közbe tekintélyes arczczal a kurátor. Nincs az ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk «belső embereknek» csak az ellen van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus szertartásu keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.

– Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek mi vagyunk az okai: anyám és én. Önök sokat szenvedtek a miatt, hogy minket a sors idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza voltunk a községnek, a mit minden igyekezetünkkel sem tudtunk elfelejtetni.

(«No, az nem igaz.» Dörmögött közbe a kurátor.)

– De hiszen nem sokáig fog már tartani, folytatá a leány, s ha önök úgy kivánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, mig letel a szomorú kegyelem-esztendő: megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk, a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé, az Isten áldja meg az eddig velünk tett jókért…!

(«No, az sem úgy van ám.»)

– Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyem le a gyermeket, mint keresztanyja, a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vad madár is megfürödhet.

Erre a felhivásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes felé.

Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen odasietett a leány elé, s elébb ott volt előtte, mint az a sokaságot elhagyhatta volna.

Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a délszigetek minden vad népeire; ámde itt a czivilizáczió vadembereivel találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket fetishsel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a felvilágosodás mohikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missionarius fejéről – nem ugyan a skalpot – de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a szellemét mutassa; ha bízik hozzá! – Incze bízott a magáéhoz.

– Rokonaim! Földieim! szólítá meg őket.

A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak!

– Önök teljes igazságukban vannak, kezdé meglepően a szerzetes. Ezen háznak küszöbe oly szent és sérthetetlen, mint a szent Péter templomáé, s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós lelkipásztorai bizonyosan elmondák a nagy megpróbáltatásokat, miken egyházuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra? hogyan foglalták el templomaikat? minő furfanggal küldtek máshitű lelkészeket hiveikre? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet egymáshoz; mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj, mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn azokat idegen ellenség veszélyezteté. A «lapis refugii» a menedék sziklájánál. Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi benczéseink apátura, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyüjtve, a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak: annál nagyobb érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgunyhónak, melyet önkezeik hordtak össze az Urnak tiszteletére.

A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné asszonyom kezdte czirógatni Incze tógáját.

– Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szerzetes. Úgy is lankadóban van az egész világszerte; s azt mondom az irással: vagy meleg légy; vagy hideg légy; mert ha langymeleg vagy, kiköplek szájamból. És én nem jöttem önökhöz ez isteni buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna, jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök utánam énekeljék a zsoltárt: «Öröködbe uram pogányok jöttek.» Egyedül jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve: könyörögve egy ártatlan ujszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból, mely őt az életbe – és abba a másikba is bevezesse.

A nép között helyeslő morgás hallatszott.

A lévita elszontyolodva tapasztalá, hogy az ő nyája, mely saját pásztorát nem akarta kihallgatni, a barát szavait hogy beveszi. Az igaz, nem is baráttól megszokott beszéd volt az. Méltó irigységében azt dörmögé a kurátornak:

– No, hanem iszen ebből a barátból sem lesz ám esztergomi primás soha.

A leány azzal a kis gyermekkel karjain, az extasis gyönyörével hallgatá Incze beszédét. Arcza egészen átszellemült; szemei ragyogtak, keble hevült.

S most odalépett hozzá a szerzetes, egészen eléje.

– Engedjék tehát önök, hogy a kisdedet keresztanyja lehozhassa a patakhoz, a hogy helyesen kivánta. Légy üdvöz, leányom!

A kurátor meg volt illetődve. Egyfelől ama szűz szelidség, ama szenvedő elhatározottság, másfelől az idegen pap alázatos, buzdító szavai, mikből a saját fensőbbség érzete tört keresztül, megbéníták haragját; megfogta a papkisasszony kezét:

– Nem. – Nem viszik a patakhoz keresztelni azt a kis gyermeket. Azt már nem engedem. Ha már meg kell lenni, Isten neki. Tessék besétálni, főtisztelendő úr!

De csak háttal fordult azért a pap felé, mikor kinálta.

S még azután egy ideig kezében tartá a papkisasszony kezét, s megjuhászult dörmögéssel mondá neki: «aztán abból az innen elmenésből sem lesz ám semmi. – Úgy-e bár tiszteletes úr?» – Ez meg félvállról Sós Mártonhoz volt intézve.

A lévita arczán megint megjelent amaz akaratlan mosolygás, pergamen redőivel. Nem tudott ellentmondani, csak lesüté a szemeit nagy szemérmetesen s egyet szippantott az orrával.

Azután engedte a kurátor a papkisasszonyt meg a szerzetest belépni a házba a gyermekkel együtt, s egész elérzékenyülve mondá a körülállóknak:

– Mikor olyan áldott jó két teremtés az anyjával együtt; de csak pápisták ne volnának.

S hogy azután ellágyulását valamely erélyes tettel palástolja, megsuhogtatá a botját feje fölött s nekiförmedt a bámészkodó gyerekeknek:

– Leszálltok onnan az eperfáról, meg a kerítésről mindjárt! s a melyik nem sietett, a nyaka közé hányt a mogyorófával.

Hanem az idegen hitű szertartáshoz be nem ment a hivek közül senki. Odabenn a konyhában aggódva várta a zavaros jelenet kimenetelét az özvegy papné.

Arcza szakasztott mása volt leányáénak, csak a szenvedések nyomai tették azt különbözővé. Ez is, az is a Madonnára emlékeztet; csakhogy az anya már arra az alakra, a ki a Golgotán holt fia lábait ölelte, könyezve.

Az anya kezet csókolt Inczének, ki nem tagadhatá meg, hogy azt ne mondja neki:

– Önnek a leánya egy szent.

– Bir azoknak a bátorságával, monda az özvegy. Én nem mertem volna ezt tenni. Úgy tesz, mint a gyermek a vadállattal: nem fél tőle, mert nem ismeri még; s az nem bántja őt, mert látja, hogy nem fél tőle.

Ez alatt előkerült valahonnan az egyházfi is, a kit addig le sem hagytak szállni a szekérről. Mig az a kereszteléshez szükséges előkészületeket megtette; Incze belépett abba a szobába, hol a gyermek anyja várt reá, bűneit meggyónni.

A kalandornő ez alkalomra szépen kifesté magát fehérre, s aztán elég szinpadi routinnal adta Stuart Máriából a gyónási jelenetet; végül azt az óhajtását fejezé ki, hogy kis szülöttét Fatimének kereszteljék, a mi ugyan elismerten pogány név; de az nem tesz semmit: úgy sem lesz abból semmiféle szent. Incze aztán úgy tett eleget a canonak is, meg az anyai szeszélynek is, hogy a keresztségben hozzáadta még a keresztanya nevét is s lett belőle: «Fatime Serena.» A kalandornő a vezetéknevét is megmondá, az anyakönyvbe beirás végett. Egyébiránt ki tudja minek fogják híni már jövő esztendőre?

Mikor a keresztelés végbement az első szobában, s a kisdedet visszavitték az anyjához a hátulsó szobába, már akkor a kalandornő arcza gyönge pirosra is ki volt festve: ez jelentette az örömöt és anyai boldogságot. Következett egy jelenet: «Mari, egy anya a népből.»

Incze röviden bucsút vett az özvegytől és leányától; sietnie kellett, hogy még ma visszatérhessen a kolostorba: a nap nyugvóra járt már.

Odakint megköszönte a kurátornak és a lévitának a szives fogadást s az egyházfinak azt mondta, hogy csak üljön fel a szekérre és térjen vele vissza: ő maga a gyalogutat választja az erdőn keresztül.

A lévita egészen helyeslé ezt a szándokot.

– Gyalog sokkal közelebb esik Dudához minden világrész, mint szekéren.