Part 2

«Azt akarom. Hadd legyek csúf. Legalább, ha tanár leszek, félni fognak a pofámtól a kölykek. Hejh, kapjam őket egyszer a kezembe; több botot elnyüvök rajtuk, mint Orbilius Pupillus, a római gyereknyúzó grammatikus. Hadd marczangoljam össze az arczomat, kérlek. Ha pap lesz belőlem, nem kell az ördöggel ijesztgetnem a híveimet, magam is megijeszthetem. Többet szenvedek, mint Jób. Hiszen Jóbnak, mikor bélpoklos volt, szabad volt undok testét a szemétdombon cseréppel vakarni.»

«Nyugodjál meg, testvér.»

A beteg féldeliriumban beszélt.

«Ejh, én nem vagyok neked testvér; csak ős anyánk volt közös: Éva asszony. Az én apám nem volt Ádám, – hanem Szammáel: Éva asszony balkézi házassága. Attól eredt Káin. Csak olyan atyafiság ez. Eredj fel a könyvtárba, keresd fel nekem a gnosticusok közül azt, a melyik Káin és Abel legendáját kommentálja. Saturninus, Tatianus vagy Carpocrates közül az egyik. Majd megmutatom abból neked, hogy az első két testvér is leányokon veszett össze: egy szép leányon, meg egy rút leányon. A szép Aklimát mind a kettő szerette, s a rút Lebuda egyiknek sem kellett. Ezért azután Abel urat, a te nagyapádat, agyoncsapta az én nagyapám, Káin. És azután hordozta egy állatbőrben a hátára kötve magával erdőn-hegyen át, mig egyszer meglátta, hogy a cserebülyök hogy hantolnak el egy döglött vakandokot, s azoktól megtanulta az első temetkezést. És ez mind leányok miatt történt: az áldozat füstje csak emblema.»

«Ránk nem szállott az ő örökségük.»

«Ki tudja? Borgia Caesar bibornok volt, s megfojtotta a szép Aklimáért annak a férjét.»

«A ki keresi a kisértetet, megleli azt, ha bibort visel is.»

«Vigyázz Innocenti! Tudod, hogy a kisértő körüljár, sicut leo rugiens, quaerens, quem devoret?»

«Küzdünk ellene szent Antallal.»

«Könnyű volt Antalnak szentnek maradni. Hol kisértették? A pusztában. Kik kisértették? Álmok, phantasmagoriák. Álmodott csábleányok, álmodott aranyhalmazok, álmodott étkek. Könnyű volt el nem csábulni. Csak fel kellett ébredni az álomból. Csak az ördög volt a kisértő. De jőjjön csak Antal oda, a hol eleven ember a kisértő, a hol élő asszonyarcz nevet a bűnös élvezetvágytól, a hol igazi pénzzel kinál a sunnyogó saintsimonismus, s a hol nem hazudik a pincerna és refectorium, azután ott maradjon meg ascetának!»

«Tekints magad körül, s látni fogod a kit idéztél. Férfiakat, kik vizet isznak a vendégeik számára megrakott gazdag asztalnál, s kincseiket Istennek s emberiségnek áldozva, ők maguk szőrcsuhában járnak.»

«Mondd: örök kényszerzubbonyban. Szabadítsd ki kérlek a kezemet, hadd legyek hozzájuk hasonló. Engedd megrontanom a testemet, ha meg akarod menteni a lelkemet. Talán ha rút fogok lenni, egészen más életnézeteim lesznek. Megnyugvó, zárkozott ember leszek. Az a tudat, hogy a pofám fertelmes, elfojtja bennem a kínzó vágyakat. Tudni fogom, hogy a kik rám néznek, utálnak, s nem fogok náluk szeretetet keresni. Hallgass rám. Engem ne keressen a kisértő, a ki fenyeget, hogy megesz; olyan kedvemben találhat, hogy megeszem őtet én! Én nekem rossz gondolataim vannak. Felóniát főzök magamban. Arra gondolok, hogy ha én ép testtel, arczczal kelek föl most, csak addig maradok veletek, míg hasznát veszem. Ti tápláltok, ruháztok, megtömtök tudománynyal. Mikor készen leszek, odadobom lábaitokhoz a palástot és skapulárét, s megyek örülni az életnek. Ez a szándékom. Nos, kiszabadítod-e a kezemet?»

«Imádkozni fogok Istenhez, hogy gyógyítsa meg testedet és lelkedet.»

«Útjában fog állni imádságodnak minden gondolatom. A hol járok, a hol kelek, mindenütt lázadást szítok fogadalmaink ellen. Nem tűröm az engedelmeskedést, nem a szegénységet, nem a vágyak megölését. Férfinak tudom magamat, ifjunak és szépnek. Ha egy deli nőarczot meglátok, ha egy délczeg férfival találkozom, ez a látás, mint a ragályos incubatio lappang véremben, s alkalmat vár, hogy kitörjön. Mikor egyik oltárképünkön azt a szép Magdolna arczot látom, eléje térdelek, s lelkemben azokat a titkokat kutatom, a mikért e könnyek fakadtak, s hogy miért nem lehet azokat letörölni? Ez az a daemon, a melyiket nem űz ki az «exsufflatio». Mikor a kőrisfák virágait meglepi a spanyol légy, hogy a bűztől nem lehet a park azon osztályához közelíteni, én akkor egyedül sétálgatok ott magamban, s e langymeleg émelyítő szagot tele tüdővel szívom be. Ti bölcsek azt mondjátok, ez a szagműszer allotriophagiája; de én tudom, hogy ez a philtra. Ah, minő zúgás, csengés ez itt a fülemben. Úgy nevezik, hogy «apácza-zengés».

A beteg megkísérté veszteg maradni. De nem soká tartott az neki. Újra felsikoltott egész dühvel, a himlőkórosok sajátszerüen elcsukló hangján rikácsolva:

«Bocsásd szabadon kezeimet, hadd tépjem velük ezt az elátkozott arczot. A minap egy szép szőke leány azt mondta a másiknak, mikor a templomból kijött: nézd minő szép ifju! és rám mutatott; társnéja nevetett és azt mondá: hagyd el: hiszen pap. Engedd, hadd csináljak magamból szörnyeteget. Száműzzetek innen! Én elrontok másokat is. Systema van az őrjöngésemben. Tudod-e, hogy az emberi tagok és mozdulataik egy teljes alphabetet képeznek? Ezt én találtam ki. Tanuld meg tőlem te is, hogy azután tudhasd, mit tesznek azok ketten-hárman és többen is, kik a legünnepélyesebb tények alatt mintegy véletlenül homlokaikat, szemeiket, mellüket érintik ujjaikkal? Tanuld meg tőlem: A: a fül, auris. B: az áll, barba. C: a nyak, cervix. D: a középujj, digitus. E: a mozduló száj, edo. F: a homlok, frons. G: a térd, genu. I: a lágyék, ingven. K: a fő, caput. L: az ajk, labies. M: a kéz, manus. N: az orr, nasus. O: a szem, oculus. P: a mell, pectus. R: a nevető ajk, risus. S: a szemöld, supercilium. T: a lábszár, tibia. U: a köröm, ungvis. V: a has, venter. Majd aztán ügyelj a mozdulatainkra, s abból megtudod, hogy mikor némán, csendesen ülni látszunk, s csak kezeink mozdulnak néha, miről beszélünk? Óh, minő gyehenna ég a fejemen belül, s ti nem engeditek, hogy az öklömmel üthessem azt, míg szétszakad!»

Incze megujitá a hűtő borékot a lázkóros homlokán és gyuladt fekélyektől égő arczain, s beadta neki a csillapító gyógyszert; mire az sok hánykódás után elaludt végre, és mély álomba sülyedt.

Ezalatt Incze kilopózott, és szobájából elhozta az ágya fölött függő szűz Mária-képet, s odaakasztá a falra, a beteggel szemközt, hogy a mint az fölébred, első tekintete e minden földi szenvedélytől tiszta művészi alkotású képre essék. Talán ez enyhíteni fogja lázas agyának tüzét.

Mikor a nap első sugarai átpiroslottak a szömörczefák lombjain, gömbölyű karikákat vetve a kóroda belső falára, a beteg fölébredt, s halk, rekedt hangon könyörgött ápolójának:

«Emeld föl szemeimről a takarót.»

Incze sietett kivánatát teljesíteni, s jóságteljes hangon kérdezé tőle: hogyan van?

«Csendesebben», suttogá a beteg.

Incze ismerte már a kór lefolyását sok tapasztalás után.

«Túl vagy a veszélyes válságon. A másodláz is lefolyt. Sokat szenvedtél alatta.»

«Panaszkodtam?»

«Láttam.»

Egy pohárból mandulatejet adott a betegnek innia.

«Ma már szemeidet fel lehet takarni, s holnap kezeid is felszabadulnak.»

«Ejh, vidd innen ezt az italt: nem állhatom ki.»

– Mit kivánsz?

– Adj bort.

Incze hozott neki vizes bort. Ez jót tesz a kimerült idegeknek.

Attól újra elaludt a beteg: érzékeny szemei nem vették észre a Mária-képet.

Azután egész nap aludt. Incze egész nap mellette ült, s borogatta orczáit langyvizes kendőkkel. E korszakban legragályosabb a kór lymphája; benne van az a beteg lehelletében, érintésében, a szövetben, melylyel takarózik, s a szoba levegőjében. Incze nem engedte magát fölváltatni.

Következő reggelen már egészen megszünt a láz; Gedőről levették a kényszerzubbonyt. Sarcasticus kedve visszatért. Észrevette a Mária-képet ágyával szemközt.

A mint Incze odalépett kórágyához, így szólt hozzá: (Kedve volt már szurkálódni.)

– Én ismertem a te apádat. Szentképfestő volt Gyimóton. Nem tanította neki a mesterségét senki: magától jött rá. Egész nap mázolt, szegény, buzavirágszin palástos Megváltókat és rózsaszin köpenyes Miasszonyainkat. Zöld kantust csak szent Cicellének adott. Remekül ki tudta rakni aranynyal a fejeik körül a glóriát, az aureolát, s ezüsttel a hét tőrt, mely a Boldogasszony szivét átszúrja. Az egész vidéket ő látta el szentképekkel. Olcsón adta. Alig kereste meg vele a napszámot. Azért adta olyan olcsón, hogy a zsidó piktorokat elszoktassa a szentképfestéstől. Minden képe egyforma volt. Azt hiszem, hogy álmában is tudta volna már azokat festeni, vagy sötétben, bekötött szemmel. Félig-meddig belső ember volt már: a papok is ismerték mindenütt. Minden vásáron, minden búcsun ott volt a szentképes ládájával. Nekem is ajándékozott egy sárkányölő Szentgyörgyöt, mikor nála voltam: tetszett neki, hogy úgy dicsérem a képeit. El is csakliztam azt a városban nyolcz garasért. Te is segítettél neki mázolni vakácziók alatt; de neked azt mondta a megboldogult: hagyd el fiam, ne állj te az én mesterségembe, tanulj inkább diákul beszélni ezekkel a képekkel, a miket én festek; az könnyebb munka, s jobban táplálja az embert. Állj be papnak: lesz belőled perjel, apátúr, talán püspök is. Jó konyhát, jó pinczét tarthatsz s nem bajod, ha a buzát megeszi a drótféreg: a tiedet nem eszi meg. Négy lovon jársz. Még majd a szegény atyádfiain is tudsz segíteni néha napján. Mikor azután kedvet kaptál a papsághoz, akkor, mint jó szófogadó gyermeknek, jutalmul festette az öreg ezt a szentszűz képedet. Az öreg igazán remekelt rajta, felülmulta saját magát. A többi képei vásári mázolatok voltak, ez művészi ihlett alkotás. A szinvegyülete Tintoretto ecsetjére emlékeztet. Pedig a többi képei nem emlékeztetnek másra, mint Kóbi Iczig pamacsára, a ki boltczímereket pingál. A többi csak festett vászon: ez egy eleven kép. Van benne valami csodálatos földi báj, elvegyülve földfeletti magasztossággal. Ennek a képnek az eszménye nem született a te öreged agyában. Ez egy élő nő másolatja. Vigyázz magadra Innocenti! Minden este, reggel e kép előtt térdepelsz: ha egyszer rátalálsz az eredetijére nehéz lesz a térdednek elszokni a meghajlástól.»

Incze szentségtörésnek vette e czélzást, s a gúnyolódó előtt eltakará a függönynyel imádata szent tárgyát. Úgy fájt neki e profán beszéd, mint mikor az ártatlan gyermek azt a rágalmat hallja szülői felől, hogy azok földi szerelemmel szerették egymást. Kedélye visszataszítja ezt a gondolatot.

A veszély elmultával azután megszünt Gedőt ápolni, felváltotta őt más.

Gedő felgyógyult; arcza nem éktelenült el; egy hét mulva csekély maradványai látszottak még rajta a kórnak: akkor visszatérhetett társai közé.

Sokat köszönhetett nekik, leginkább Inczének; de nem volt szokása a hálálkodás. Nem is volt nézetei szerint, mit megköszönni. A megmentett életet? vagy a megtartott sima arczot? az ép szemeket? De hát mire jó neki az élet, az ifjudad arcz, az ép szemek?

Ezt kérdezte ő számtalanszor ama kínos éjszakákon Inczétől, kisérve daemoni kifakadásoktól, a gondviselés ellen emelt vádaktól.

Mikor azután felgyógyultan találkozott Inczével: épen a tanteremben volt az, azon időköz alatt, melyet a kolostori napirend így jelöl meg: 12 túl XII-ig. (Ez a különbözet a toronyóra és a belső óra ütése között.) – Így szólt hozzá:

– Emlékezel-e még azokra a szavaimra, a miket ama keserves éjszakán intéztem hozzád? Akkor hallgattál, nem feleltél semmit: beteg voltam; kimélni akartál. Emlékezel-e rájuk?

Incze nyugodtan felelt neki:

– Ha hagymázban mondtad azon szavaidat, akkor, mint gyógyító ápolód, a kórtünetek jelenségei közé számítom kifakadásaid, ha pedig józan észszel, meggondolva mondtad, akkor mint lelkész, gyónásnak veszem azokat; titkul tartom, s megadom rájuk a feloldást.

Ámde Gideon daczosan felemelte veres foltoktól még mindig égő arczát, a helyett, hogy fejét alázatosan lesütötte volna.

«Nem úgy! Se nem mint orvos, se nem mint pap állsz velem szemközt: hanem mint peres fél; kérdeztelek, adós maradtál, felelj meg: mire jó hát ez az élet, a mely a mienk? felelj most, midőn mindannyian üdvözöltök, hogy életben maradtam.»

Incze egy perczig lecsüggeszté fejét, erős szemöldeit összevonva, mik homloka izmait kérdőjelek redőibe vonták, azután nyugodtan kiegyenesedett, s mondá:

– Választ adok. Mi az élet «itt» és bárhol «e földön» nekem és neked? A hit, remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban, hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat együtt… S a mi tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére fordítom, s ez a munka – az élet… S e munka nincsen öröm nélkül: e munkának sikere a gyönyör. A ki munkájában nem találja fel az örömöt, az nem élő; az csak kenyérevő halott. S ez életnek örömei magasztosak. Enyim a természet világa. A fák növésében, a csillagok hullásában tanulom ismerni az Isten hatalmát, s a természet alkotó erejét, a növények az én barátaim, s a bennök rejlő gyógyerőt megvallják nekem. A négy elem minden meteorjai hozzám beszélnek, s a porszem és a vízcsepp csodákat mutogat nekem. Enyim a tudományok világa, melynek magasain minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülem, bámulatos új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni, rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket szomj, éh és sovár szív megóhajt. S a mit gyüjtök, az nem holt kincs, száz- meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék világa. A lelki fénynek egy kis központja leszek, melytől a többi lelkek meggyuladnak. S rajtam áll, hogy az ivadék, melynek szelleme rám volt bízva, okos, mívelt, boldog, igazságszerető, hűséges és erényes legyen. Ha megvénülök, egy nagy család vesz körül, fiak, unokák, dédunokák, az az erkölcs, az a tudomány él tovább, melyet én szereztem nekik: apáiktól csak testüket kapják, de lelkük kincseit én tőlem. Enyim az emberi kedélyek világa. Én osztom nekik az áldást örömeikhez, én osztom a vigaszt szomorúságaikban; én fogadom őket a bölcsőiknél, én kisérem a sírig; én segítem felállni az elbukottakat, én térítem meg a vétkezőt; én állok az egész nép előtt, mint vezér, s vezetem fel őt a porból a mennyországba. S a menny világa is az enyém. Enyim a hitnél fogva. Enyim az előttem haladott vértanúk, hitbajnokok érdemeinél fogva, kiket követnem könnyű és édes munka nekem, s kiknek boldogságát elérhetnem erősebb vágy nekem a szív minden szenvedélyeinél. Enyim önlelkemnek világa! S ott béke van és nyugalom… E béke, e nyugalom malasztját adja meg neked is a Mindenható: én édes testvérem, hogy tudjad, mi «itt» az élet?

Az egész diaconus sereg elragadtatva a beszélő ifjú ihlete által, lelkesülve kiálta fel chorusban: Amen.

Csak Gideon nem monda rá ament. Himlőhelyes arczán valami dæmoni mosolygás vonaglott. Szemei még véresek voltak a lefolyt betegségtől; oly bántó volt nézésében.

Odahajolt Inczéhez, s azt sugá neki halkan:

– Ez így lesz mindaddig, a míg Madonna-képed eredetijét egyszer feltalálod.

Incze szánó arczkifejezéssel fordult el tőle.

A második tizenkét óraütés is hangzott, s utána a jeladó harangszó.

Mind elhallgattak egyszerre. Imádkoztak.

A DUDAI LÉVITA.

Egy őszi napon valami parasztszekér állt meg a kolostor előtt. A fuvarosgazda levelet hozott az apátur számára.

Valami messzeeső faluból kértek egyházi segítséget. Keresztelni kellett egy újszülöttet.

Az egész falu protestans, az újszülött anyja pedig római hitű, a gyermek gyönge, útra nem vihető, a szertartás sürgetős; a feladat a kolostoré: tagjai közül valakit kiküldeni, a ki azt végrehajtsa.

A rendes lelkész távol volt: az apátur Incze testvért szólítá fel, hogy keljen útra a kivánt szertartást elvégezni.

Incze készen volt hirtelen; ő és az egyházfi felültek a szekérre. Az egyházfinak jobb dolga volt: ő a kocsis mellé került s az magának jó ülésről gondoskodott, míg Incze számára csak egy kéve zsupp volt odadobva a saraglyába ülésnek; hanem hiszen (mint Gideon testvér mondá) az első apostolok, mikor keresztelni jártak, még ilyen alkalmatossággal sem voltak ellátva.

Négy óráig tart az út oda; ha ugyan útnak szabad nevezni egy szakadatlan kővágányt, a minek az a czélja, hogy egy szekéren ülő embernek minden porczikáját kipróbálja, hogy jól oda van-e a másikhoz kapcsolva.

Dudának hítták azt a falut, a hová Inczének kegyes küldetéssel kellett mennie.

Ott feküdt valahol a Bakonyban az Isten háta mögött. De annál szebb volt a lakosaitól, hogy ők még a háta mögött is tisztelték az Istent, még pedig hogy erősen tisztelték, az azzal bizonyítható be, hogy mindannyian kálvinisták voltak, a kik maguk kenyerén dicsérik az Urat.

Templomot is építettek maguknak, már olyant, a milyen tőlük tellett, biz annak tornya nem volt; mellette állt a harangláb, s maga csak azért nem harangozott a pap, mert először is a csengetyű régen el volt repedve, másodszor pedig, s ez a fődolog: nem is szokott ő náluk pap lenni, hanem csak lévita, a ki egy személyben képvisel papot, kántort, tanítót; prédikál, imádkozik, keresztel, temet; ábéczét tanít, s a híveknek beénekel meg kiénekel. Akad azért erre a helyre is mindig ember, s a dudaiak meg vannak az állapotjukkal elégedve, s nincs az a földi kincs, vagy égi malaszt, a miért hitüket elhagynák.

Pedig bizony nagyon szegény emberek. Népdal is van róluk: «Dudaiak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek.» Igen is, szenet égetnek, ez az ő földi hivatásuk. Nem is tagadhatnák el, ha akarnák sem, mert a szénpor annyira bevette magát epidermisük minden porusába, hogy szinükre nézve æthiopi fajnak tekinthetők.

Kis helységük el van dugva mély hegyvölgy közé, tekervényes, zökkenős út vezet odáig, melyen még akkor is kerékmarasztó sár van, mikor másutt országos aszályról panaszkodnak. Ereken, patakokon kell járni hid nélkül; terebélyes vén fák keresztül nyujtogatják az úton vastag gyökereiket, s a meztelen sziklafalról csepeg alá a viz.

A hegyeket rengeteg erdők borítják. Itt terem a falu népének a kenyere: a fa, a mit előbb szénné kell égetni; mert ha faalakban akarná a városba beküldeni, többe kerülne neki a fuvar, mint a mit a fa érne.

Egy mély üst fenekén fekszik a kis helység, melyben már délután négy órakor nyáron is este van. Köd és füst közül feketéllenek elő a szalmás háztetők, rendetlen hosszú utczát képezve egy kanyargó hegyi patak mentén, mely elébb jól felmossa az odavezető utat.

A mint a fakó szekér, mely Inczét idáig hozta, az úton átcsergedező patakhoz ért, a hol a lovak szokás szerint megálltak a vizbe belekóstolni, a patakon túl egy férfialak látszott az érkezőre várni, a kinek nem kellett bemutatás, hogy első tekintetre meg lehessen benne ismerni a falu lévitáját.

Hosszú sovány alak, előrehajlott nyakkal, melyet egy fekete nyakkendő oly szorosan tart bepólyázva, mintha büntetésből volna rácsavarva, úgy hogy mikor a fejét félrefordítja, az álla egyet vonaglik belé. Arczát nézve, lehet az ember nagyon fiatal is, lehet kicsinyt vén is. Simára van borotválva, de elég ránczos; s bár nagyon komoly mindig, de azért még is bohókás. Haja hosszúra van eresztve, s fekete kabátja állig begombolva, a mi nem csekély vezeklés nyári időben. Minden ékszere egy lószőrből kötött gyürű balkeze kis ujján; azt nyilván maga készítette; jobb kezében egy görcsös pálcza, melynek fejére egy kutya van faragva: ez is saját művészi alkotása.

A parton álló alak elébb egyet köszörült a torkán, azután rekedten, torokbaszorult hangon megszólítá Inczét, balkezével belekapaszkodva a lőcsbe:

– Jó napot, felebarátom. Itt várék, mondván szent Dáviddal: aki utasokkal eszik, áldozik. Nem hallgatom el ugyanis, hogy az út, mely falunkba viszen, oly sáros és zökkenős, hogy sokkal jobbnak találnám, ha felebarátom leszállana itten, s én aztán elvezetném itt a szép mezőn keresztül a kerteken át a parochiáig, a szép zöld pázsiton. De meg azután – khm, rhm (ez a torokköszörülést jelenti), hogy az igazat megvalljam: – igazmondás légyen szájamnak ejtése, tartván Ezekiással; nem igen szeretném, hogy egy más hitű szerzetes menne végig szekéren az egész falun, s a parochián szállna le; mivelhogy olyan az én népem szent Dávidként, mint Básánnak bikái; ennélfogva jobbnak látnám, ha e szép virágos pázsiton keresztül s a többi.

Azzal szokta a mondását bevégezni rendesen, hogy «s a többi,» mikor már sejtette, hogy úgy is érti a hallgató.

Incze mind a való indokot, mind a helyettesítettet elégnek találta arra, hogy a szekérből leszálljon, a mi négy órai zötyögtetés után valódi pihenés volt ránézve, s szivélyesen sietett kollegáját üdvözölni.

– A dudai lelkész urat tisztelhetem? kérdezé.

– Nem lelkész, csak lévita: igazítá ki az elfogadó. Nevem Sós Márton, semmi egyéb. Ha úgy tetszik.

Azzal maga mellett bocsátva vendégét, azon igyekezett, hogy azt a keskeny gyalogút használatában megtartsa, az ő csizmáinak kevesebbet ártván a harmatos fűben gyalogolás.

– Engem egy véletlenül itt született katholikus kisded megkeresztelésére híttak ide, mondá Incze.

– Az bizony aképen történt, magyarázá a lévita, hogy valami kóbor asszonyszemély itt bujdokálván, az elkerülhetetlen sors e faluban érte utól, a hol is senki őt be nem fogadván, utoljára is a parochiára menekült, s ott a tiszteletes asszony által befogadtatott és ápolás alá vétetett. Úgy tudom, hogy leányzó az, aki született, s mivel hogy az anyja katholika: ezért máshova kellett folyamodnom, mert félő, hogy a gyermek meghal.

– Pedig ez a véletlen nagy kellemetlenség lehet önre nézve, mondá Incze. Önnek igen hitbuzgó népe van.

(Ezt onnan tudhatta Incze, mert kocsisa az egész úton nem volt rábirható, hogy valami kérdésére feleletet adjon; ha pedig szemközt találkozó ismerős kérdezé, há megy, mit visz? annak azt felelte daczosan: ördög vagyok, papot viszek.)

Sós Mártont nem vitte rá igazmondó lelke, hogy egy el nem követett jó tettel dicsekedjék.

– Nem az én cselekedetem az, hanem a tiszteletes asszonyé, meg a leányáé.

– S az nem az ön családja?

A lévita meggondoltan lógatta a fejét, s sokáig gondolkozott rajta, hogy mit feleljen.

– Az az elődöm özvegye. Én még új ember vagyok itten.

S hogy még jobban elhárítson magáról minden érdemet és felelősséget, egészen tisztába hozta a helyzetet.

– Az özvegy most a kegyelem-esztendőt tölti itten. Nálunk az a szokás, hogy a lelkész özvegye férje halála után még egy évig a parochiában marad, mint Mózes mondja: Ne üzd ki a kecskét gödölyéjével együtt! s azon évben az egész fizetést ő kapta.

– S mennyire megy ez a fizetés Dudán?

– Biz az sok. Tizenöt forint készpénzben, tizenkét öl fa, kilencz szapú kétszeres, hat zsák karórépa, hat zsák csöves kukoricza, fél mázsa só, egy birka, egy tehéntartás, fél láncz kertiföld, négy sertésre makkoltatás, azután minden pártól egy sonka; ha szilva terem, minden üsttől egy itcze vutka lukmának, aztán minden gyerektől, a ki iskolába jár, egy tyúk meg tizenkét tojás; minden szekeresgazdától egy fuvar, azután minden temetésért egy huszas énekkel, egy tizes ének nélkül. – S a többi.

A lévita mindezt nagyon komolyan adta elő.

Incze közel volt hozzá, hogy elnevesse magát e furcsa fizetési sorozaton, mely soknak az igaz, hogy «sok», csakhogy együttvéve «kevés».

– De hát meg lehet ebből élni?

– Bizony nem olyan bőven, mint a kalocsai érsekségből; hanem hát erre is akad ember. Nálunk is vannak jó parochiák; de azokba csak olyan ember jut, a ki első eminens volt, vagy akinek esperes az apja, vagy legalább az ipa; az olyan ember pedig, mint magam, a kinek csiszlik volt az apja, s a ki mindig első volt a classisban – hátulrul: – mert mint szent Márk evangelista mondja: az utolsók lesznek egykor az elsők; – annak idejut ki Dudára s a többi.

A jámbor lévitában jó adag maradt meg a «bennlakói» mórióskodásból, keverve az öngúny cynismusával.

Incze érzé, hogy tőle gyöngédtelenség volna ezt a kérdést tovább űzni-fűzni s abbahagyta azt. De nem úgy Sós Márton. Ő benne megvolt a cynikusok dicsvágya: a nyomorúsággal kérkedni, s most már egészen be akarta avatni a helyzetbe kollegáját.