Part 19

Egy évig ezután teljes elvonultságban élt a Sacramento-parti remete. Eltávozott honfitársai nem tértek többé oda vissza. Elég volt nekik az aranyból. Utazni sem volt többé semmi vágya. Valami nyomasztó előérzet úgy készteté untalan otthon maradni. Megérte, hogy ha az ember sokáig él, apródonkint minden a másé lesz; csak a feleség marad az «enyim».

Már a gyemek nem az. Annak hivatása, hogy a magáé legyen. Az elrepül, mihelyt szárnya megnő. Csak a feleség az, a kinek a keze a közös vándorbotot el nem ereszti.

Lajoska hat éves volt már. Lángeszű gyermek. Szépen fejlődött.

1860-ban készültek hetedik születése napját megülni. Erre a napra Incze kedves meglepetést készített fiacskájának. Egy kis hétmarkos fekete ponyt vett a számára. Mint fog majd annak örülni! Serenának csak a ló színe ellen volt kifogása. Miért nem vett neki fehér lovacskát?

Incze bistosítá, hogy fehér pony nincsen a világon.

Dehogy nincsen.

Van a jó Istennek olyan fehér lovacskája is, a melyik a kis gyermekeket elhordogatja. A környékben kiütött a vörheny s a szép gyermek hetedik születése ünnepén ott feküdt a ravatalon.

Ez rettentő csapás volt mind a két szülőre nézve.

S ez ellen a tőr ellen nincs a szíven pánczél.

Nincs nagy ember, nincs philosoph – az ilyen kis koporsó mellett.

Ott a kis kertben készítettek számára kriptát. Annak az elejét ültették tele virággal: azt a kertet ápolták együtt.

Megkisérték egymást vigasztalni s csak fájdalmaikat cserélték ki egymással.

Mindennap temetés volt a háznál. Egy-egy darabka papirt ha megleltek, melyen a kedves irott ákombákjai voltak, azon megint újra kezdődőtt a temetés. Mikor a virágok nyíltak, a miket ő ültetett, mikor a gyümölcs érett, a mit ő szeretett, virágnyílás, gyümölcshullás mind csak az ő temetési ünnepe volt.

Ez a seb nem tudott begyógyulni.

Az új év is eljött. A lelki szenvedés nagyon meglátszott az asszony arczán.

A házi orvos azt tanácsolta, hogy égaljat kell változtatni. El kell távolítani az asszonyt gyermeke sírjától.

Szóba sem lehetett azt előtte hozni. Készebb volt utána halni.

Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni a Ó-világban.

Egy tavaszelői napon Incze táviratot kap Magyarországról.

Egykori főnöke, az apátur küldé azt *ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a magyar országgyülés össze van híva Budapestre; s a *i választóközönség hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen honfitársai hivásának eleget tenni!

Ez fölrázta Inczét elfásultságából.

Hivják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.

Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: «maradj ülve! Ne halld meg a jó emberek hivását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem érted te már a hazádfiait, a kik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor háború van, előveszik a bölcseségüket s mikor béke van, megtalálják a bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.»

De még egyszer eldöntötte Incze végzetét az asszony.

Orvosa komolyan figyelmezteté, hogy ha feleségét valami európai fürdőbe el nem viszi a tavaszszal, majd az ősz elviszi azt máshová.

Csak azután, hogy Incze elhatározá magában neje végett visszatérni Európába, mutatta meg Serenának az apátur levelét, mely a sürgönyt követte. Le volt abban irva a nagy nemzeti lelkesedés és a népies pompa, mely mellett a választás alkotmányos ténye végbement, igen szépen.

Serena a nélkül is fenhangolt idegein valami sejtelmes borzadály futott végig, mikor e levelet elolvasá. Önkénytelen visszatért emlékébe amaz éber álom, az az érzéktévedés, midőn ama nagy diadal napján a díszkapukat korallgrottáknak látta maga ellőtt s az ölébe hulló koszorúkat a tenger csoda-puhányainak. E visió végigfutott lelkén ismét.

Visszaadá a meghívó levelet férjének.

– Nekünk el kell mennünk – haza.

Igaz, hisz ott is van egy sírhalom, mely az övé: – az is «otthon.»

Tudta, hogy férje akarja ezt; s nem mondott ellent.

Pedig sok mondanivalója lett volna; de elhallgatta mind.

Ő készteté legjobban férjét, hogy igyekezzék minél elébb kertét, házát eladni. S hogy nem gondolt az ide visszatérésre többet, azt bizonyítá azzal, hogy gyermeke koporsóját kihozatá a sírboltból, egy másik ércz-koporsóba záratta, hogy magával vihesse Európába s ott temethesse el. Talán majd a dudai sírhalom szomszédjába.

Az utazás nem járt már annyi hosszadalmassággal, mint idejövetelükkor. A Pacific vonal egy részén már lehetett utazni s a hiányzó részeken gyors szárazföldi közlekedés volt egész New-Yorkig. Onnét pedig gyors gőzösön csak tizennégy napi járó út Southamptonig.

Az idő is nagyon kedvezett az útnak. Gyönyörű enyhe tavasz volt a föld más oldalán az isothermaek alatt, míg itt Európában szakadatlanul tombolt egész tavaszszal a hideg, száraz éjszakkeleti szél.

Különösen a tengeri úton derült, csendes idő volt. Serenát egyszer sem lepte meg a tengeri betegség; még inkább erősíté idegeit a tengeri lég, s szemlátomást üdülni látszott.

Incze igazat adott magában az orvosnak. Jó volt őt arról a helyről eltávolítani, a hol minden tárgy egy beszélő emlék volt rá nézve. Serena kedélye kezdett földerülni. Valamelyik utasnak, a ki a világ minden élczlapjait gyüjté, egy magyarországi humoristikus lapja is volt a gyüjteményében s azt megmutatta Serenának. S Serena tudott már nevetni is a derék Bolond Miska politikai élczeim. – Talán még örülni is megtanul valaha.

Az egész útat a legkedvezőbb szerencsével végezték be. Már ott voltak a végén. Albion partjai fehérlettek a láthatáron. Reggel már Southampton kikötőjében lesznek. A Water Nymph kitünő hajó.

Este sokáig fenn voltak a fedélzeten az utazók s gyönyörködtek a látványban, a mint a félhold alá sülyed az oceánba. Azután jó éjt kivántak egymásnak s mentek aludni. A hölgyek a női cabinokba tértek, a férfiak a közös hálóterembe.

Incze megcsókolta Serena ajkát és homlokát az elváláskor. Azután eszébe jutott valami, utána sietett, visszahivta, hogy még a két szemét is megcsókolja. «Jó éjszakát kedves! jó éjszakát!»

Éjfél után volt az idő, midőn egyszerre irtóztató rázkódás s rá következő kábító recsegés, ropogás veré föl az alvókat.

Kiugrottak ágyaikból. Rohant, a ki birt a födélzetre. Borzasztó látvány volt előttük. Egy roppant nagy három árboczos hajó nekiment éjjel a gőzösüknek: egyenesen neki az orrával a Water Nymph oldalának s teljes gőzerővel keresztül hajtott rajta. Öt másodpercz alatt a Water Nymph keresztül volt törve, s a három árboczos feneke alá gázolva, elmerítve a hullámokba.

Ez történt a Barton Cliff előtt, két mérföldnyire Whyte sziget nyugoti hegyétől.

Minden élő és nem élő, a mi a Water Nymphen volt, a víz alá merült.

Mikor Incze magához tért: a három árboczos födélzetén pillantá meg ezt a nemszeretem-világot.

Első szava az volt ápolójához:

– Hol van nőm?

Az vállat vont s azt felelte:

– A kik a női hálószobában voltak, azok mind elvesztek.

Ő is.

TARTALOM.

I. KÖTET.

Tavasz 1 Egy magyar kolostor 9 Egy beteg testvér 12 A dudai lévita 22 A szűz eredetije 33 Golgota 44 A föltámadás 59 Az üres fészek 69 Az első halott 73 Az első siker 79 A vizió 88 A futás 98 A válság órái 110 A lévita 120 Mézes hetek 125 A guerilla 130 Egy kis tévedés 145 A jutalom 158 Viszonttalálkozás 170 Hogyan lesz a fiuból atyáinak atyja? 186 Az utolsó ágyú 195 A csáb 206 Az Alligátor 218 Az átültetett növények 230 Mindent egyszerre 249

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |könyörgött ápo lójának: |könyörgött ápolójának:

56 |Őnlelkét feddé |Önlelkét feddé

72 |ntán mentek |után mentek

96 |minig közelből |mindig közelből

132 |kastály udvarára |kastély udvarára

135 |jól fegyerezve |jól fegyverezve

179 |minha gyöngyökkel |mintha gyöngyökkel

182 |kvül is belül |kívül is belül

208 |balcsíllagzatokkal megrakott |balcsillagzatokkal megrakott

221 |Alligatorra víssza |Alligatorra vissza

241 |elő.fizetője |előfizetője

241 |hirdetménybevétele- |hirdetménybevétele.

243 |Szerena tudta |Serena tudta

244 |csontlisztgyárnak- mely |csontlisztgyárnak, mely

249 |nincsen a vilagon |nincsen a világon]

End of Project Gutenberg's Enyim, ?tied, övé (1. rész), by Mór Jókai