Part 18

A tengeri betegség minden kínjait, rémületeit, halálfélelmét átszenvedte a nő. Néha hetekig nem volt képes éjente aludni. Hanem azért mikor az az óra jött, melyen a salonban meg kellett jelennie, hogy az angol nyelvtant tanuló barátainak magyarázza, le tudta küzdeni idegeinek minden kínzó szenvedését; felkelt az ágyából: erőt vett magán: férjével átvezetteté magát. Eltagadta minden baját. Visszafojtá betegsége rohamait. Eltemette arra az időre kíntól zaklatott lelkét a kitárt könyvbe, s a mig vége nem volt az előadásnak, addig nem engedte meg a fejének, hogy szédüljön; addig kényszeriteni tudta a szemeit, hogy lássanak: csak a halántékain lüktető erek árulták el, hogy mit szenved most. És hasztalan akarta őt férje visszatartani, hasztalan unszolták bajtársai, hogy röviditse meg a tanórát és feküdjék le pihenni. Nem engedte magát lebeszélni. Ez neki felvállalt hivatala. Ezt betöltenie kötelesség. S talán igazat mondott, a midőn azt állítá, hogy a mikor hivatásában van, mikor előadást tart, akkor kínjai csillapulnak: elfeledkezik róluk.

Más nők önkivületben fetrengtek ez iszonyu bajban, ő pedig négy órát tanított naponkint, mikor lázrohamában egy kis szünetet érzett.

Incze azt mondá: «ha te meghalsz, én utánad halok!»

*

A hosszú út czélja végre el lett érve. Ott voltak az Új világban.

A kaliforniai élet még akkor (ezelőtt huszonnégy esztendővel) nem volt az, a minőnek azt most Bret Hart geniális leirása után ismeri a világ.

Akkor kivándorlott honfitársaim többnyire visszatértek már a hazába, s kedélyes társalgás közben sokat elbeszélgetnek arról, milyen volt a magyar emigráns élete San Franciscoban, mely már akkor háromszor végig leégett s ugyan annyiszor ujra épült, de még mindig csak olyan törékeny anyagból, mintha azok épitenék, a kik nem akarnak itt megvénülni.

Mindannyian emlékeznek arra a kis veres téglaházra, mely az aranymosások vizvezetője mellett egy kis fensikon épült. Ez volt Áldorfaiék tanyája, körülvéve négy acre nagyságu kerttel.

Serena hasznára fordítá mr. Sparkins tanácsát. Nem választott kertnek való talajt, mint a többi kertgazdászok a San Joaquim partján elterülő buja ős erejü mezőkön; hanem megvett egy nagy darab sovány homok-területet, mely fölött az említett vizvezető huzódott el. E vizvezető, az akkori aranyásás rendszere mellett televény márga iszapot hordott magával. Ezt használta fel Serena a homok-talaj termékenyitésére s a siker már az első évben bámulatos lőn. Zöldségeit piaczra sem hagyták kerülni; helyébe jöttek értök a sanfranciscói vendéglősök. Ő maga látott minden után, a mi a konyhakertészet körébe tartozik, két fogadott szabad néger cselédjével. Incze pedig dolgozott, mint egy napszámos: azaz mint három! Gyönyörüsége telt ebben a munkában. A kertészkedés tudomány! Sok titka van annak, a minek kitalálása emberi vívmány a természet ellen. A természet bujósdit játszik; de megengedi fogni magát. Rá jött ő a szőlőmeghonosítás titkára is. A talajtól, a metszéstől, a neveléstől függ minden siker. Ő ápolta neje ültetményeit, s egész napokat el tudott azzal tölteni, hogy a káposzta rászákat hintegette be dohány-hamuval, azok ellen az apró nyálkás csigák ellen, a mik azoknak legnagyobb ellenségeik s nem jutott eszébe, hogy mi volt ő valaha? minő más világot járt be egykor? – nem a könyv, – nem a kard.

S azok az óriási nagy káposztafejek, a mik tán gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak, mikor közöttük végig haladt: «látjátok! hogy eljött velünk a föld tulsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk s mi vagyunk az ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt ide kötve ehez a földhöz…»

Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsa-óriás.

– Csitt odalenn! Földhöz ragadt laposfejü nép! Asszony volt, a ki idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.

S az asszony dalolva jár a kert fris hajtásu bokrai között, gyapotot, kávé-bogyót és vaniliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok között énekli a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját.

A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát.

Itt cserebogár sincsen.

Incze boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott benne.

Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint s elbeszélték mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek, vagy panaszkodtak. Egy pár közülök a fémjelzést gyakorolta s vagyont szerzett belőle; volt, a ki a kártya-asztalnál csinált szerencsét. Megtörtént némely gróf uron, hogy szatócs-boltot nyitott s igen jól ment neki s nem tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával csoda-kurákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is elhordták a panaceáját.

Incze csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt a népvándorlás vizözönében. Az aranyéhes kalandorok évről-évre mélyebben ásták magukat a földbe le: az ő fái évről-évre magasabban nőttek fel a földből.

Politikáról beszélni pedig épen nem volt szabad nála.

Kis szobájának ajtajára ez volt felirva krétával:

Esernyőt, sárczipőt és politikát kinn kell hagyni!

Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad volt.

Incze honfitársai soha sem mondanak le a reményről. Lesz még Európában valami, ha a válságos «öt év» lejár; majd ha a franczia köztársaság ujra elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a hire a deczember másodikai államcsinynek, s összeomlott minden kártyavár.

Ettől fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgy sem tették.

Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az arany földön. Incze gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső szüretet. A mint kiforrt a bor, Incze meghívta az áldomásra honfitársait.

Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a szabadban.

Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került asztalra, melyet magyar kertész az új világ szőlőt nem ismert földén termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az ó és új világ minden gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; a mitől annyiszor lelkesültünk – a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)

Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban, áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel, theával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah a bor, az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt; demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.

Az új bort, az első bort nem lehetett a nélkül meginni, hogy minden felemelt pohár előtt egy toaszt ne robbanjon el kengyelfutónak.

Incze honfitársai loyalis emberek.

Az első áldomás szólt annak az új hazának, a ki a számüzötteknek menhelyet és ilyen jó bort adott.

Ittak rá ünnepélyes komolysággal.

A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, a kik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a jó kivánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az Isten szaporítsa meg az ő házuk táját!

Inczének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy titkot?

Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt.

Ekkor aztán Incze emelé föl poharát üdvsugárzó arczczal.

Elmondá, hogy a jó kivánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja hozni virágait. Koczintsunk poharat az első magyar egészségeért, a ki ez uj haza földén látja meg először az eget.

Incze szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena arczára, míg két könycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.

Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, a mely össze nem törött. «Az első magyar polgárért, a ki az új hazában fog születni!»

S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia, minden logikának a földről eltünnie, ha erre a toasztra rögtön nyomba az a másik nem következett volna, hogy «adja Isten ennek a születendő új polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!»

Ez a toaszt pedig már a magas politikába vág. De hát a ki bort ád a vendégeinek: ne kivánjon tőlük lehetetlent.

S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!

Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy toaszttal.

Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.

Rászánta magát, s poharat emelt Napoleon császárért.

Ezt aztán egyszerre tizen hítták ki párbajra.

Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát, melyet még a többiek nem láttak s felolvasá nekik belőle a világrendítő tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napoleon létrehozta az angol-franczia egyességet az orosz elleni intervenczióra. Az európai háború meg van indítva.

Hajh milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle bor nélkül is; hát még bor mellett!

Incze kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.

Eddig bele sem nézett a hirlapokba; e naptól kezdve minden nap eljárt a kávéházba hirlapot olvasni s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap odahaza. Nem ízlett a munka.

A szép káposztákat ehette a hernyó, meg a csiga. A nagy lapos fejek, a mik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: «nem lát meg minket a mi gazdánk.»

Serena tudta azt jól, hogy Incze miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha kitalálta, betöltse.

Már akkor San Franciscoban nagyszerű hirlapok voltak, a mik a newyorki világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a «California Star», melynek huszezer előfizetője volt és fél millió dollárnyi hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a «Golden Globe,» a melyiket harminczezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer dollárra vitte még a hirdetményeivel.

Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával.

Az eredmény nem maradt el.

Egy unalmas téli napon, (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Incze levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az úti költséget, ha vállalkozik elmenni harczi tudósítónak az európai keleti csatatérre.

Visszamenni Európába!

Ott lenni a csatatéren!

Szemközt azzal az ellenséggel, a ki hazájából kiűzte! Látni annak a romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, a mik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!

Oh minő csábító szózat!…

… Nem lesz belőle semmi…

Incze zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle s az nap nem ment el a kávéházba hirlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.

Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.

Ez ötszáz dollárt igért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz csatatérre «our special correspondent»-nek.

Incze összegyürte a levelet s eldugta a zsebébe. Az nap minden kosarat elrontott, a mihez hozzá fogott.

Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben? ha kérdezi tőle.

Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a levelekben, a mik Inczének annyi ránczot csinálnak a homlokán?

Hát hiszen Incze nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgy is tudhatta, mi van azokban? hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy férjét csábítsák el.)

– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép dij!

– Hogyan? szólt Incze felförmedve; hogy én most tégedet ilyen állapotban hajóra ültesselek, neki menjek veled ennek a hosszú tengeri utnak? koczkáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden ezüstjét s California minden aranyát nekem igérnék érte?

Hiszen az igaz, hogy ezüstnek aranynak nincs elég csábító ereje. De hát a távolról jövő hireknek? mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld utolsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hirét? mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsülyesztett orosz hajóhadról? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók alakulnak Stambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem mozdul-e az ő lába alatt is a föld?

Áldorfai Incze minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt s kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.

Az ó világ harcza egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A lapszerkesztők ostromolták Inczét a megbízással, mely egyenesen számára látszott teremve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, a ki egyformán tud karddal, pisztolylyal, tollal és rajzónnal bánni; s a kinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, a hol a forróját főzik, s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban dijaznak, mint egy minisztert.

Ha most a feleség nem volna!

– Fogadd el, monda neki Serena. Tehetünk úgy, hogy én itt maradok s te elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott? Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most már a száraz földön át is utazhatni New-Yorkig; s onnan husz nap alatt Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen, az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk s neked ismét vissza kell jönnöd: az Isten megtart számodra addig, s a viszontlátáskor nem találsz egyedül!

Oh mi édes bíztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, a mióta a krimi csatatér vérvirágai nyilnak. Tettek után vágyik. Ő maga bíztatta, hogy menjen. Ő maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről, férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait betöltve lássa.

Áldorfai Incze rá hagyta magát venni az európai utra. Serena még csak egy keserü könynyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet hagyott el benne Incze, mint egy feleséget.

Ez volt a legnagyobb áldozat, a mit valaha nő hozott egy férfinak, a kit szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, a kit szeret. És épen oly időben, a mikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, a hol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt, hogy elküldje magától férjét két ezer mértföldnyi távolba, mikor annak arczáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!

Ki tudja milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak utjában egy halavány asszonyi arcz!

Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, a miért Incze visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán Incze is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet fel újra. Serena is hitte azt, a mit annyian, hogy a keleti háboru mulhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert tengerre csalt ez a fata morgana!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E történet irója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót mindannyiszor megcsalni, a mikor tőle nagyszerű csaták leirását várja. Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni várostrom!

De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?

Az egész nagy háboru egy nehéz álom volt, a mi megálmodatlan is maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a birminghami csontlisztgyárnak, mely három év mulva a háboru után kibérelte a sebastopoli csatamezőt s az ott összeszedett csontokból spodiumot és fénymázt gyártott.

Nem irunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háboru a szinfalak között marad.

A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Incze. Ezuttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nostalgiából.

Mikor Incze a Mississippi gőzössel megérkezett a sanfranciscói kikötőbe, a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői és családja.

Igen is: már családja volt! Nő és gyermek. Minden posta-hajóval kapott levelet Serenától, a miben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott s képzelme maga elé álmodá a gyermeket, a kit még nem látott, s az anyját, kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött. Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az apja megcsókolja! s picziny ajkai azt mondják neki: «pá.» S milyen szép lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta s milyen életvidám most. Beszélhetnek hozzá a többiek! kérdezősködhetnek a párisi congressus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, a mit ezek a picziny ajkak nem beszélnek.

Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egy lovas fogatja vár reá, a volt kertészfiu néger pofája kocsis kalap alól vigyorog reá. Serena jól gazdasszonykodott számára az alatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozó szobának, abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőllő-lugasra rá nem ismer. Az öntözést bivalyhajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, a miben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára s próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tiz hónap alatt, a míg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalább is három esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s bolondul érte, ha az piczi kezeivel boszuból bajuszát, szakállát megtépi. Ez által aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel pofonlegyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh micsoda öröm, micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik azt, hogy a büntetést megkapják.

Beletelt két hét, a míg Inczével annyira lehetett menni, hogy arra a kérdésre, mit csinál Palmerston? azt ne felelje, hogy már jönnek a szemfogai! S mikor Napoleon herczegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék e szóval: «igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!»

Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna vele beszélni. A krimi «our special correspondent» kitünő szolgálatokat tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krimi levelek. Incze gyors és hiteles tudósításokat küldött; leirásai élethívek voltak; saját szemlélet után irt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne volt a csatákban és ostromokban, s a mit látott, az ragyogó tollal volt megirva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen munkatársuk rendes dij mellett. Incze megköszönte az ajánlatot s egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni s az európai káposztát nem melegíti fel többet.

Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, a miből ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.

Az ismerős szerkesztők nem sokára ajánlatokat tettek Inczének, a mik annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok. Nagy expedítiók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan vidékeire; együtt a természetbuvárlat, a vadászkaland, a harcz élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.

– Nem bánom, monda. Megyek a hova akarjátok. Felülök gályára, tutajra, öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napoleon biztatására nem ülök föl többet.

Néhány év mulva, mint hirhedett utazó vívott ki magának helyet a világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban s tudománya s bátorsága értékesítve volt olyan téren, a hol azt méltányolni tudják.

Valahányszor egy ilyen hosszú expeditióból ismét visszakerült kis lakába a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg számára. Az első visszatéréskor kis fia már eléje futott, kit pólyában hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: «apa»; most már beszélt, kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménczkedett a fiu; kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a Cordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai nyelven beszélt. S a míg egyszer az apja a cotopaxi tűzhányó kraterének titkait búvárkodta át, az alatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a világon: megtanult olvasni. A gyermek minden visszontlátáskor nagyobb és okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.

Incze lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve. Birt egy nőt, a kinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű hölgy után csapongva, kinek neve: a «föld.» Ezt meghódítá új meg új alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségnek, ki mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.

Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajudások kora az ó világban.

Az olasz-franczia-osztrák háború hírére Inczének valamennyi még ott maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.

De Incze nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomatiában, sem hazafiaiban. «Humbug az mind, a mit Európában kezdenek.»

Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar legióhoz, nem ment el se «our special correspondentnek», se a «mi tábornokunknak.»

S milyen nagy elégtétel volt pessimismusának, mikor a nyár közepén meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villamhírt, hogy a béke megköttetett Villafrancában s a magyar legió bele sem jött az actióba. A diplomatia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a kacskaringós sujtást fel nem varrják; a míg az elkészült, addig vége lett a háborúnak.

– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a politikusok.

Incze most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a boszut, harczi ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, a mik egyik hemisphaeriumról a másikra átfutni kényszerítik.

Pedig bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt.

Ha ez a mosolygó arcz nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! – a hogy a többi.

Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte, hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett felcsúfolva fenhéjázó reményeiben.

Azt mondá: «elég» dicsőség volt nekem, hogy a szőllőt, hagymát és káposztát meghonosítottam az Új-világban.

(Ez ugyan jobbadán az «asszony» érdeme.)

– Meg hogy fiam van.

(Az is.)

MINDENT EGYSZERRE.