Part 17

A magyar menekültek között már akkor nagy volt az izgalom. Körülfogták a hajós kapitányt s iparkodtak vele megértetni a dolgot. Hanem akkor a yankee egyszerre elkezdett nem érteni németül. Egyáltalában nem értett németül. Azt sem tudta, hogy mi az a «Schiff» meg az a «gefangen»? Csak a fejét rázta. Az elkeseredett hazafiak aztán összerakták, a mi keveset tudtak angolul: az egyik egy szót, a másik a másikat; azokból egy vállalkozó szellem egész mondatokat tákolt össze s aztán igyekezett a kapitánynyal elhitetni, hogy az angolul van, a mit ő most elmond neki. Talán megértette: mert annyit mondott hogy «fatal accident!» s még jobban rázta a fejét, azután felment a lünettere, s elkezdett alá fel sétálni s a «Hail Columbiát» fütyörészte.

Serena tudott volna vele beszélni angolul; de előtte nem merték a bajtársak a helyzetet felfedezni, míg Vely bég elő nem jön.

Ez, a mint a hajóra érkezett, szóba sem állt senkivel; hanem azt kivánta, hogy egyedül közölhesse Áldorfai nejével, a miről tudomást szerzett.

Serena az aggódó hitves nyugtalanságával fogadta őt. Ez leküzdé benne az ellenszenvet, melyet az ember ellen soha meg nem szünt érezni.

– Mit tud ön férjem felől?

– Ő a múlt éjjel a ködben az Alligator helyett a Salamanderre tévedt s ott az osztrák hajóskapitány letartóztatta.

– Hogy tehette azt, hiszen neki amerikai útlevele van?

– Csakhogy Amerika messze van, s az útlevél még nem ád polgárjogot. A hajófödélzet pedig annak az országnak a területe, a kié a hajó. Az osztrák kapitány egészen a maga jogával él.

– Mi fog történni most?

– Hogy mi fog történni? azt őszintén megmondom, egész öntől függ. Ön választhat tetszése szerint. Az egyik lehetőség az, hogy ön most eljön velem a szeraszkiérhez, s annak kinyilatkoztatja, hogy férje elfogadta a török hadseregnél a ferikké kineveztetését. Az az ő zsebében van. Arra a szeraszkier oda fogja küldeni a hadsegédét a Salamander kapitányához s ön egy óra mulva látni fogja nem Áldorfai Inczét, hanem Oglán beyt: az anatoliai dandár ferikjét.

Serena arczát a büszkeség és szemérem pirja önté el e szókra.

– Én nem fogok a szeraszkierhez menni, sietett a rövid válaszszal.

– Akkor még két másik eshetőség van; szólt Vely bég kegyetlen humorral. Az egyik az, hogy Áldorfai Incze honvéd-ezredes ott marad a Salamanderen, mint elfogott menekülő. Hogy az ilyenekkel hogy bánnak mai nap? azt ön olvashatta a hírlapokban. A hajón is van haditörvényszék, haza sem kell őt szállítani s ön talán hallotta már, hogy a hajó árboczának a haránt póznája micsoda czélokra is szolgál még? Meg is láthatja legközelebb.

Serena összeborzadt e gondolattól.

– És mi a harmadik eshetőség? kérdé izgatottan.

Vely bég a vállát vonogatta s a fogait szivta huzódozva.

– Az, a mit ön legkevésbbé fog szeretni. Mikor elváltunk, Incze egy talizmángyűrüt látott meg ujjamon. Megtetszett neki s én odaadtam azt emlékül. Az ilyen gyűrü fejében viselik a török országnagyok azt a gyorsan ölő mérget, mely őket a selyemzsinórtól meg szokta szabadítani. E titkát a gyűrünek Incze is tudja.

Serena a szenvedély váratlan kitörésével fordult egyszerre Vely bégnek.

– Gyalázatos áruló! Ez az ön műve volt. Ön vitette megvesztegetett zsoldosaival férjemet szándékosan az osztrák hajóra. Távozzék előlem! Ne közelítsen felém többet. Siessen innen! Két perczet adok önnek az elfutásra. Ha addig innen nem menekül, kikiáltom a kétségbeesett bajtársak közé, hogy ön mit tett, s akkor Isten irgalmazzon önnek!

Vely bég elsápadt e szókra. Nem várt több biztatást, futott a csónakjához, senkivel szóba sem állt s csak midőn jó messze eleveztek már a hadi hajótól, kiáltott vissza az utána néző hölgynek:

– Asszonyom! Három közül az egyiket választani kell! Mash-allah!

A nő pedig azt mondta: «még van egy negyedik is,» s elszánt léptekkel felsietett a hajóskapitányhoz a lünettere.

Ez már tud aztán a yankeevel beszélni!

A menekült bajtársak odalenn nem értették, mit beszél angolul a kapitányhoz; de szemei, arcza, mozdulatai érthetővé tették azt.

Ah az egészen más, mikor egy asszony beszél el valamit! Hogy magyaráz annak minden arczvonása! Milyen igazság hangzik annak minden szavából!

– Nézzétek, most azt beszéli neki, mint szerették ők egymást! hogy nincs senkije a férjén kívül! Most azt mondja el, milyen hős, milyen nemes, milyen bátor volt az ő férje! Hogy küzdött a népek szabadságáért! Most felvilágosítja az ármányról, melylyel kelepczébe ejték. Most beszél neki a szabad államok magas kötelességeiről, a csillagos lobogó becsületéről! Nézétek, hogy melegszik a yankee! Hogy emeli az ökleit. Már mindjárt meghódítja! Ez az asszony felfordítja a világbékét! Most megszorítja a kapitány kezét s jobbjával az égre mutat fel!

Az Alligator kapitánya halk parancsszóval szólt alá:

– Zászló-apród! Lobogót… fő-árboczra… fel!

Azután a hangcsövön lekiáltott a hajó mélyébe:

– Füts gépet!

A nő térdre esett s megcsókolta a kezét.

A menekvők nem értették ezt a nyelvet, mégis mindent megértettek.

… Inczének ez alatt elég ideje volt elmélkedni a sors tréfái felett.

Hogy iparkodik valaki, a ki játszik az emberekkel, gáncsot vetni a futónak, hogy elejtse! Hogy kényszeríti azt, a ki állva akar maradni, az elbukásra! Mit tegyen most? Ő is tudja jól, hogy van számára háromféle választás. Az egyik a fogságban elvárni a balsorsot; melynek vége az előrementek példájából ismeretes. A másik: elővenni zsebéből a török kormány kinevezési oklevelét s hivatkozni török polgári jogára s hivatalos állására az ozman hadseregnél. Akkor aztán szavának is állni, és lenni annak, a mivé felavatta magát. – A harmadik – az a gyűrü. Felnyitotta a pecsétnyomó követ. Az a kis zöldet játszó szürke por: a «halálban válogatók» pora benne van.

Egész éjjel nem hunyta le szemeit. Cabinja szűk ablakán keresztűl az ég csodáira bámult s azokkal tanakodott. A sötétség rossz tanácsadó. Tagjai reszkettek, mintha lázban volna a kisértet jelenlététől. «Tedd meg! Ne tétovázz!» mondá az egyik; «ha a sors taszít, te ugorjál!» – «Tedd meg. Daczolj!» suttogá a másik; «ha ver az a hatalmas úr, te rúgj ki!» – Aztán feljött a hold. – Ez már jobb barát. Az arany fényözön végig feküdt a Bosporuson. E fénynél elővette Incze a török kinevezési okmányt. Az irás érthetetlen volt rá nézve, a betűk idegenek, hanem azért megtalálta benne a saját nevét: az czifrább talik irással volt bele rajzolva. – Megnedvesíté az ujja hegyét s az egész nevet tisztára ledörzsölte a pergamenről. Most már eldobhatja az egészet. – Az egyik ajtót már bezárta maga előtt. Arra nem hivatkozhatik már, hogy a török hadsereg tisztje.

Csak két választása volt már. – Hajh! ha az a nő nem volna, milyen könnyen készen lenne vele! Öt percz alatt be volna végezve az egész pör az ember és az ő teremtője között.

Mikor a nap feljött, a másik kisértet is el volt űzve. Tudta, hogy mit tegyen!

Korán reggel meglátogatta a hajós kapitány.

Nem volt az szivtelen ember. A tengerészekben mindig több kedély van, mint más katonában. A tenger felebaráti szeretetet prédikál!

– Lássa uram, én nem akarom önt bezárva tartani. Ez a hajón nagyon egészségtelen. Itt rossz levegő van. (Maga nyitotta fel a kabin ablakát.) Hanem ha ön becsületszavát adja, hogy nem fog a vizbe ugrani, akár menekülési kisérletből, akár öngyilkossági szándékból: akkor megengedem önnek, hogy szabadon járhasson a hátulsó födélzeten. S most jöjjön ön velem reggelizni.

Incze szavát adta.

– Sem a szökést, sem az öngyilkosságot nem fogom megkisérteni.

S hogy szavának őszinteségét bebizonyítsa, levonta ujjáról a talizmángyűrüt.

– Nézze ön. E gyűrüben olyan mérget birok, mely öt percz alatt utólérhetetlen embert csinál belőlem. Nem fogom azt használni.

S azzal a nyitott ablakon át a tengerbe hajította Vely bég ajándékát. Most már a második kisértet is elmult; most már nem volt semmi választása, mint férfi lélekkel bevárni, hogy mit hoz a sors? s nem lépni a rémek elől hátra.

– Nichts für Ungut! biztatá a kapitány. Meglehet, hogy a követségtől azt az utasítást kapom, hogy bocsássam önt szabadon: akkor – kezet szorítunk, s vitetem önt, a hová mondja. Lehet, hogy azt az utasítást kapom, hogy akasztassam fel önt, ha például in contumaciam el van már itélve. Akkor – kezet szorítunk s én felhuzatom önt ide a haránt-árboczra. Ez a mi sorsunk! Hanem addig is menjünk reggelizni.

Incze látott már a katonaéletben siralomházba tett szegény bünösöket jó étvágygyal falatozva ülni utolsó reggelijük mellett s meg akarta mutatni, hogy ő sem rosszabb náluknál. A kapitány saját cabinejába vitte őt falatozni.

Még azután olyan jó volt, hogy egy kis szórakozásról is gondoskodott foglya számára. A kapitány nagy kedvelője volt a távcsöveknek. Egész gyüjteménye volt telescopiumokból és perspectivákból. Incze pedig észrevetette, hogy ért az optikai készülékekhez. Ezzel nagyon megnyerte a tetszését a kapitánynak. Incze egészen értett a bonyolult gépek kezeléséhez s ugy beszélt azokról, mint egy tengerész. A kapitány egyik hires refractorát a másik után bocsátá rendelkezésére s nagy volt az öröme, ha Incze a távcsövön át megtalálta azt a kiváló tárgyat a világváros tömkelegéből, vagy a Bosporus árboczerdejéből, a mit feladott neki.

Egyszer aztán Incze megtalált egy olyan tárgyat is, a mit nem bizott rá a kapitány: az Alligatort.

A távcső olyan közel hozta az arczokat, hogy a néző azt hitte, hallania kell, a mit azok ott a hajón beszélnek.

– Úgy-e pompás üveg? kérdezé a kapitány.

– Az ám. (Épen akkor érkezett meg a hájófödélre Vely bég.)

– Százötvenszerte nagyít. Valódi Dollond-féle készítmény. Jól a szeméhez igazította ön? Ne segítsek rajta?

– Köszönöm. Igen jól látok.

– Ugyebár? olyan jól lát rajta az ember, hogy az arczokat megismerhetné, ha volna közöttük ismerőse.

– Valóban. Incze már azt is látta, hogy Vely bég elsiet, mintha űzné valaki. És azután látta azt a jelenetet, a mi Serena és a kapitány között végbement.

– Ez átkozott egy cső! tréfálózék nyers tengerész humorral a kapitány. Ha az ember feleségének téte a téte-je volna valakivel egy mérföldnyi távolban: jelen lehetne rajta, mint szemmellátó tanu.

Incze segített az élczen nevetni.

Egyszer azután megint látott valamit. Az Alligator kéménye füstölni kezd. Azután a csillagos lobogót kezdik kibontani s felhúzzák a közép árboczra. Abban a perczben, melyben a lobogó az árbocz hegyére ér: ezt a tényt egy ágyudördülés jelenti.

Ezt azután meglátja és meghallja a látcső nélkűl is mindenki.

– Mi az ördög az? mond a Salamander kapitánya, az Alligator füstöl és a középárboczra húzza föl a lobogót. Mit akar ezzel mondani?

Az Alligator még világosabban igyekezett gondolatait kifejezni.

A mint horgonyait felszedte, megindult a Salamander felé teljes gőzerővel s mikor puskalövésnyi közelbe ért hozzá, akkor hosszoldalát fordítva felé, horgonyt vetett mellette.

Akkor egy csónak zökkent el tőle, melyben egy hajóhadnagy ült. A csónak farán a parlamentaire zászló.

– Legyen ön szives cabinejába térni, szólt a kapitány Inczéhez. S maga sietett a hajójára érkező hadnagy elé.

Az bemutatta magát s átadta parancsnoka üzenetét.

– Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva, a ki amerikai útlevél oltalma alatt áll.

– Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem utasításom van az osztrák kormánytól, minden ilyent, a ki hajómra száll, letartóztatni.

– Nekünk pedig utasításunk van, minden ilyent, a ki hajónkon megjelent, s ott mint utas beiratta magát, mint amerikai polgárt, megvédelmezni.

– Ezt végezze el a két kormány egymás között.

– Jól van. Hanem ha az el nem végzi: akkor elvégezzük mi egymás között. Egy óra elég a követséghez menni, egy óra annak elhatározni magát, egy óra onnan visszatérni. Három óra elég rá, hogy az alatt ön is befűtethesse a gépet. Ha három óra alatt nem lesz mister Innocent Áldorfai az Alligator fedélzetén: mi megkezdjük az ágyuzást.

– Nichts für Ungut, mondá rá a Salamander kapitánya s bucsút vett az Alligator hadnagyától.

Azután szépen rendben megtette az intézkedést. Legelébb is a hadsegédét elküldé a tudósítással a követséghez; azután elkezdte a katlant fűttetni; azután kiadta a parancsot: le a függ-ágyakkal! a tüzéreket az ágyukhoz rendelé, a matrózokat a horgonyt felvontató koronghoz; akkor aztán felhúzatta a lobogót a közép árboczra. Az ágyúdördülés jelt adott.

Ez alatt másfél óra mult el. Itt volt az ebéd ideje. A kapitány beszólt Inczéhez.

– Uram: kész az ebéd. Még másfél óránk van azt elkölteni.

Az ebéd azonban fél órát sem vett igénybe. Még egy hosszú óra maradt hátra.

A kapitány arról is gondoskodott, hogy ezt a hosszú órát vendégével kellemesen eltöltesse. Válogatott szép tengeri kagyló-gyűjteménye volt. Incze ahoz is értett.

A kapitány egész kedvvel magyarázta neki a malakologia legujabb felfedezését.

– Néze ön ezt az Euplecteia Aspergillumot. Ez is egy puhány háza. Olyan, mintha selyem szálakból volna szőve. De e selyem szálak kőből vannak; a tűzben égethetlenek, mint az asbest. Az egész egy kürt alakú cső; a szélesebb nyilást egy szabályos rácsozat zárja be. S ezt a remekművet egy puhány készíti. Egy kocsonya-testü állat. S ez az állat úszik ezzel a szövött hajóval a vizek alatt. Megvilágítja maga körül a tengert ölnyi messzeségre. Megtámadóját visszaveri villany-ütésekkel, a miktől az elkábul. Valódi tengerész. S milyen öntudatos állat a mellett! Nézzen ön ide. Egy helyütt a házát kilyukasztotta valami. Bizonyosan egy tengeri pók, a mely aztán meglakolt érte. De a finom selyem hajó mégis csak lyukat kapott. Akkor mit csinált a bölcs Euplecteia? Elővette a selymét, befoldozta szépen a szövetén ejtett lyukat; mint a hogy az asszonyok be szokták tópolni a lyukas harisnyát. – Apropos: «asszonyok!» van önnek talán felesége? – Ah! S az ott van az Alligatoron? Nagyon szép. Még fél óránk van várakozni. Fél óra mulva vagy meglátja ön a feleségét, vagy irhat hozzá bucsúlevelet. Nem szokott ön ebéd után aludni? Még fél órája van rá…

Azonban nem volt rá félórája.

A hajóőr jelenté, hogy a csónak jön visszafelé a hadsegéddel.

Itt még sincs idő már egy ebédutáni álmocskát elbólintani.

A csónak megérkezett. Inczét az alatt két fegyveres őr közé állították.

A hadsegéd felkapaszkodott a tetőre. A kapitány feltette háromszögű kalapját. A hozott levelet átvette, felszakítá és elolvasta.

Azután megnézte az óráját nagy hidegvérrel. Még tiz percz az idő.

Akkor odafordult Áldorfai Inczéhez s azt mondá neki – angolul: (ő tudta miért?) «Mister Innocent Aldorfai, citisen of the United Staates of North-Amerika, you may go, in alle Teufels Namen, where you will!» – Azzal odament hozzá s megszorította a kezét: «Nichts für Ungut.»

Még öt percz volt hátra a kiszabott időből, mikor Incze az Alligator födélzetére lépett. A kapitány a födélzeten állt s kezében tartá az óráját. Incze odasietett hozzá, háláját kifejezni.

Az amerikai tengerész némán inte kezével elutasítólag s oda mutatott Serenára.

Köszönje szabadulását annak.

… Óh az asszonyok, – a kik szeretnek, – országokat képesek megmozdítani, – mikor kétségbe esnek…

… A kivándorlók egyszerre rázendíték a «Hail Columbiát.»

AZ ÁTÜLTETETT NÖVÉNYEK.

De már most hová?

A török kormány minden menekültnek ötszáz piasztert adott uti költségül. Ez volt az utolsó örökségük az «ó világtól.»

Az «új világ» kormánya pedig ingyen szállítá el őket.

Hálaérzettel emlékezzünk meg mind a kettőről. Ez is jól esett.

Mielőtt a magas tengerre szállt volna ki a hajó, mr. Sparkins az Alligator kapitánya felhívta a menekülteket, hogy határozzák el: az Új világ melyik részében akarják magukat partra tétetni? vagy kétfelé akarnak-e válni és külömböző helyeken letelepedni?

A kivándorlók az Alligator födelén számszerint negyvenen voltak.

Elébb a második kérdésre nézve határoztak. Egyhangulag mondák ki, hogy mindnyájan együtt akarnak maradni, s a mit a többség határoz, azt mindnyájan elfogadják. Azt a kérdést azonban, hogy hol települjenek le? elébb mr. Sparkinssal kivánták tanácskozás alá venni.

Valamennyi között egyedül Áldorfai felesége volt képes angolul érthetően társalogni: őt bízták meg a szövetség tagjai az értekezlettel.

Mr. Sparkins valódi amerikai jellem volt. Lehetett nála jó szivet találni, csakhogy azt nagyon keresni kellett, el volt jól dugva. A keresőnek elébb sok vexir-lakatot ki kellett nyitogatni, míg hozzá juthatott. Ajándékozni az amerikai nem szokott; hanem a munkakeresőt utasítani, hogy hol kap munkát? azt megteszi. Alamizsnát nem ad, de enged kenyeret keresni; nem pártfogol, de segít. Rokonszenvével nem biztat, de a rászorulót oltalmazza. Elvisz oda, a hova kivánod; hanem aztán ott hágy!

Mr. Sparkins igen rövid, lapidaris stylusban szokott beszélni.

– Önnek a honfitársait már ismerem, mondá Serenának. New-Yorkban, vagy más nagy városban nem lesz jó nekik letelepedni. Sok pénzök nincs. S pénzt csinálni (mint nálunk mondják) nem tudnak. Üzlethez nem értenek. Kézműipart nem tanultak. Tudományukkal nálunk nem kereshetnek semmit. Földmivesnek talán jók lesznek. Vehetnek olcsó földeket Texasban, Jovában. Tanácslom, hogy hajózható folyam mellett. Ha ehez kezdenek, együtt maradjanak. Ott az ember mindent maga végez: cselédet nem kap; a rabszolga drága; önöktől el is szökik könnyen. Nem értenek a rabszolgatartáshoz. Sanyaru életmód lesz, a ki nem szokott hozzá. A másik választás: Kaliforniába menni, aranyat ásni. Tömérdeken mennek most oda. Három éve, hogy az első aranyat felfedezték a Sacramento partján s azóta nyolczvanezer ember vándorolt be s San Franciscot magát hetvenezer lakja. Amerikai, ír, német, creol és chinai. Még magyar is fér el ottan. A földalatti kincs nagysága a mesével határos; de valóság. Vannak egyes aranyásók, kik egy év alatt nábobokká lettek az ásó és csákány segélyével. Kemény és piszkos munka, de szerencsével jár. Ez a társaság, melynek ön is tagja, jól fogja ott magát érezni. Kalifornia hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az álomnak, a mi volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet épen a világgal meghasonlott embereknek való. A kik erőszakolni akarják a sorsot. Én önöknek a San Joaquim partjait ajánlom.

Serena sóhajtva válaszolt.

– Sajnos, hogy sorsosaim túlnyomó többsége szinte oda vágyik. Az aranyföldről hallott regék mind elmámorosíták fejeiket. De mi legyen az én férjem ott, a hol mindenkit az arany éhsége kerget a föld alá? Ő, a ki az aranyat elszórta magától, mikor azt ajándékba kinálták neki, ő, a ki az útfélen hagyta az aranyat, mikor az öt mázsás darabban feküdt előtte; az aranyat, a mi az ellenségé volt, s most ugyanaz az ember menjen földet vágni, kutatni az iszapban, homokszemnyi arany atomokért és érezni azt az éhséget, a mi az arany után támad? kapzsivá, irigylelküvé lenni? Ez nem az ő lelkének való.

– Tudom. Ismerem az urat. Ő lelkész volt elébb. No hát itt is lehet az megint. A papot jól megfizetik. Ott is születnek, halnak, házasodnak és gyónnak az emberek.

– Uram! szólt megütközve Serena, s öt ujja hegyét keblére tevé, mintha azt mutatná: «hát én?»

– Az semmi baj, szólt zavartalanul mr. Sparkins. Azért lehet nős. Ki nézi azt Kaliforniában? Kezdhet új vallást. Olyan katholikus vallást, a hol a papok házasodnak. Megy az Kaliforniában.

Serena nevetni kezdett; mr. Sparkins pedig vállat vont: ő komolyan beszélt.

– No hát ha ez nem tetszik, próbáljunk mást. Önnek férje derék katona volt s úgy tudom, hogy a Bakonyt kitisztította egyszer az osztrákoktól. Kaliforniának is van hadserege. Ott vállalhat colonelli állomást. Az is szép hivatal, sok dolog van a kóbor indiánokkal. Csakhogy a veresbőrüek hamar megskalpozzák az embert.

– Nem! nem! Skalpoztatni nem engedem a férjemet!

– Tehát se tonsura, se skalp! Mihez kezdjünk hát? – Ön mistress, úgy tudom, hogy ért a főzéshez és a bujdosás alatt már próbálta boarding houst tartani. Ezt San Franciscoban is megkisértheti. Jó lesz korcsmát nyitni. Csakhogy ott megint lesz valami dolga a férjének, a mi önnek nem fog tetszeni. Az aranyásók népe igen garázda had. A korcsmárosnak minden este ki kell boxolni egy pár bittangot a csapszékből. A boxolást megtanulhatja itt a kormányosomtól; hanem ahoz hozzá kell önnek szoknia, hogy a férjét sokszor fogja feldagadt orral és kék szemmel látni.

De már ez ellen mind a két kézzel hadonázva tiltakozott Serena.

– Ne-ne-nem! A férjemnek az orrát nem hagyom betörni, sem a szemét kiütni.

– Jól van. Hát már most találjon ki ön valamit. Van önnek valami eszméje?

– Van. Én elhoztam magammal hazulról az örökségemet, a mi után szegény anyám tartotta el a családját; most én akarom ezzel az enyimet eltartani.

S ezzel az oldaltáskájából elővette azt a titokteljes csomagot, a mit a dudai lévita farezidencziájából elhozott s kibontá azt nagy figyelemmel. A kapitány oda tartotta az orrát. A kibontott papir dobozokban mikroskopikus kincsek voltak. Az egyikben barna gömbölyű gyöngyök, a másikban feketék.

– Mik ezek?

– Az egyik káposztamag, a másik hagymamag: kitünő fajtájuak!

A komoly amerikai erre a szóra olyan hahotára fakadt, hogy meg lehetett számlálni a fogait a szájában. Aztán megint elhallgatott és komoly lett, mintha nem is ő lett volna az, a ki szokása ellenére kaczagott.

– Azon nevettem, magyarázá ki magát: hogy a mire férfi soha rá nem jönne, azt hogy kitalálja egy asszony! Pedig olyan közel fekszik az emberhez a dolog, hogy csak a tenyerét kell megfordítania érte. Persze, hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan drága ott, mint a hagyma, meg a káposzta. Chinából hajóteher számra szállítják oda, mégis két dollár egy font hagyma, s egy tonna savanyított káposztáért két három font aranyat adnak. Hanem egy dologra figyelmeztetem önt mistress. Más ember is jött ám már arra a gondolatra, hogy mennyivel szebb mesterség volna Kaliforniában: az aranyat a földszinéről szedni fel, mint a föld alul s próbálták a kertészkedést. De mindig rosszul sikerült. A hagyma, a mint elvetették, igaz, hogy akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint egy strucz-tojás; de belül pudvás volt és megrohadt. A káposzta pedig soha sem engedte magát két éves növénynyé nevelni: az első évben olyan szárba hajtott, mint egy agave, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.

Serena önbizalommal mosolygott.

– Azt bizza ön rám. Ahhoz én jobban értek.

– Igaz. A tengerész ne adjon tanácsokat a tapasztalt kertésznek. Tehát maradjanak önök a kertészségnél, mistress.

A kivándorlók azt határozták, hogy mindnyájan Kaliforniában fognak letelepedni.

Sparkins kapitány még az nap egy csomagot ajándékozott Serenának. Szőlővesszők voltak benne, miket Törökországban vásárolt össze. Tegyen velük próbát az aranymezőn.

– Azonban a szőlőnek is van egy tévedése az uj világban. Ott soha sincs tél, s a nyári három hónapban nem esik eső: a föld pedig nagyon kövér. Azért a szőlő eddig ott nem találta fel magát. Egyre virágzott, bogyókat hozott; de azok soha meg nem értek. A mi bogyókat az esztendő elején hozott, azok lesültek; a miket később hozott, azok lerohadtak; szüretelésre soha sem került a dolog. Ön talán ennek is kitalálja a nyitját.

Serena nagyon megköszönte a szives figyelmet.

Pedig még több szivességet is tett vele mr. Sparkins s azt is úgy tette, hogy még csak meg sem lehetett neki köszönni.

Sorra járta a kivándorlókat s azt mondá nekik, hogy a legelső, a mire szükségük lesz, az, hogy angolul tudjanak. A nélkül meg nem élnek. Itt van mistress Áldorfai, a ki a nyelvet jól érti; szólítsák fel őt, hogy naponkint három négy órát adjon a nyelvtanból. Kinálhatnak neki érte két dollárt óránkint; negyvenen vannak hozzá; csekélység esik egyre.

Létre is jött a terv.

S így szerzett mr. Sparkins Serenának naponkint nyolcz dollár keresetet útközben a hajó födelén, hogy legyen neki majd miből kertet vásárolni, ha San Franciscoban partra teszi.

Kilenczven napig tartott az út Kaliforniába.

Serena nagyon sokat szenvedett az úton. Az évszak kedvezőtlen volt. A passat-szelek folytonos zajgásban tarták az oceánt. A férfit is megpróbálta ez út.