Part 16

– Oh, barátom, Incze! még ha meg nem nősültél volna, sem lehetne belőled többé pap. A haza és a menny együtt veszett el. Az elbukott mit keressen még odafenn? Lamentálni menjen-e oda az angyalok és idvezült szentek nyakára? Pöröljön az Istennel, hogy miért hagyta elbukni nemzetét? Keresse az örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy azokat mind ott fogja találni, a kik őt legyőzték, legázolták? Mert hiszen a mennyországhoz a győztes is jogot tart. Azért énekel «Te Deum laudamust.» A háború dogmája halomra dönti az egész keresztyén dogmát. A keresztyén dogma szerint a gyilkos pokolra jut. A háború dogmája szerint a gyilkos «is» a mennybe jut, meg a megölt is. Hogy férnek azok ott meg? Egyedüli észszerű dogmája a mahomedánnak van. Nála «csak» a gyilkos jut a paradicsomba. A legyilkolt hitetlen kutya. Az megy a gyehenna vermébe s nem hordja még a más világon is a boldog győztes után a levágott fejét a markában. A ki hazát vesztett, nem mehet többé az oltár elé.»

Ezt susogta egy este egy ismerős hang Incze fülébe. A fásultság közepett alig jegyezte meg magának az alakot. Talán Stomfai Gideon volt? Hogyan menekült meg? Hozott-e el valamit a félre térített kincsekből? Nem kérdezte tőle. A hontalanok nem ismerik már egymást. Mindenki csak magával törődött.

Egy határozott vágya volt Inczének: elmenni innét messze, olyan messze, hogy az egész földteke legyen közötte és e balcsillagzatokkal megrakott ég között. Ki olyan országba, a hol nem szégyen napszámmal keresni a kenyeret.

Walter Leo ajánlatára büszke volt visszagondolni. Fényes az; de alamizsna. Volt azontul is még a magyar menekülteknek egynél több okuk nem kivánkozni a Szajna-parti világvárosba – lengyelnek.

Hanem a menekült egyúttal fogoly is; foglya az európai diplomatiának. Arra kell mennie, a merre viszik, nem a merre menni akar.

A menekültek egy része még a viddini táborból visszatért haza. A nagyobb rész. A közvitézek serege. A győztes utánuk küldé a bocsánatot. De a kik egy fejjel kilátszottak a tömeg közül, azoknak jó volt azt a fejet megőrizni.

Inczét nem ragadta magával sem ábránd, sem keserű czivódás bajtársak között; a török vendégszeretet piláfját sem szidta; jó volt az, mert megosztotta feleségével.

A belebbezési sanyarú útban ismét összetalálkozott Gideonnal.

Ez most már rongyos volt és piszkos; ócska gubában járt.

Szidta az egész világot. Gyalázat az ilyen élet. Még a bajtársakban sem lehet bízni. Kirabolták, elvették minden pénzét.

– Úgy kell neked! csak a lopottat vették el.

– Hát te mivel vagy külömb ember, azért, hogy féltél lopni? Koldus vagy, mint én. Alamizsnából élsz, mint én. Oda kerültél, a hova én. S nincs másfelé kijárásod, mint nekem.

Incze feleségére tekintett és mosolygott. Serena arczáról visszasugárzott e mosoly.

Gideon keserüen monda:

– Én még tudok egy ajtót, a mely kinyílik mindenkinek. Itt nálam a kulcsa. (Egy pisztolyt vont elő zsebéből.) Velem a sors nem tréfál kedve szerint. – S hogy megmutassa, mennyire nem engedi magával komázni a balsorsot, a pisztoly sárkányát felvonta s a cső végét a fogai közé szorítá. Senkit sem ijesztett meg vele. Talán meg sem volt az töltve.

Incze most már gúnyosan mosolygott:

– Eredj! A ki beszél arról, hogy megöli magát, az nem teszi azt meg.

– S te nem beszélsz róla!

– De nem is teszem, szólt Incze, felesége kezét szorosabban húzva karjai alá.

– Tán vétek az? Te még tán hiszed azt, hogy van lélek, van másvilág? És ha van? Hol van megtiltva az öngyilkosság? Nem erénynek tartották-e azt Hellasz és Róma classicus korszakában? Nem úgy ábrázolják-e a respublikát, mint egy nőt, ki tőre hegyét öngyilkolásra készen tartja, szivének szegezve?

– Már az, hogy az öngyilkosság eszményképe nőnek van ábrázolva, mutatja, hogy az nem férfierény. A társadalom hibája, hogy ez a nőnél még igazolható lehet; de a férfinál soha. Nyomor, szenvedés elől megszökni az élettől, gyávaság. Ha vagyonomat vesztém, megtanulok ezután koplalni; ha bűnt követtem el, kiállom a büntetést; ha becsületem vesztettem el, kezdek egy új életet, s évek során át küzdve, visszaszerzem az emberek becsülését; ha szerelmemben csalódtam, viselem a szív fájdalmait; ha hazám meghalt, megmaradok élő, kiáltó sírkövének; de azt nem mondom soha: «én nem viselem tovább a fájdalmakat; ti többiek, a kik itt maradtok, osztozzatok meg rajtuk.» S ha nincs miért éljek, van feleségem: ő érte élek.

A csábító dæmon kaczagva ment odább; s a távolból rákezdé dalolni hajdani országgyűlések gúnydalát:

«Ifju varju keresztről Csak azt kiabálja: Úr vagyok, lábam nyomát A kereszten találja. A vén varju hallja, A boglyáról azt mondja: Telelj ki csak!»

A gúny vonatkozott Incze helyzetére.

– Én nem hiszem, hogy őt kirabolták volna; monda Incze nejének. Bizonyosan elkártyázta a ferde úton szerzett összeget. Régi szenvedélye volt a játék.

– Én pedig nem hiszem, hogy elvesztette volna a pénzét, szólt Serena. Csak híreszteli azt, s rongyban jár, egész kérkedéssel, hogy ne keressenek rajta semmit.

– Az meglehet; de akkor mi oka lehetett előttünk ezt az öngyilkossági paródiát eljátszani?

– A kisértés.

Incze hosszan gondolkozott ezen a szón.

Azután hetek multak el. A keserves vándorúton bujdosók el voltak zárva a világtól. Kisérgették őket egyik városból a másikba, s tanulhattak az alatt etnographiát.

Egyszer aztán kitálalták nekik az európai diplomatia főztét.

A szabadságharcz kiválóbb alakjai Kiutahiába belebbeztetnek.

A többi választhat magának e három közül:

Vissza akar-e térni szülötte földére (hazának nem nevezik azt már) s alávetni magát az irgalom-nemismerő haditörvényszéknek? Vagy neki indulni a széles világnak s keresni, hogy hol van a földön még egy olyan üres folt, a honnan egy ember hiányzik?

Vagy pedig itt maradni Törökországban s beállni a török hadseregbe redifnek.

Incze és balsorsának több osztályos társa a kivándorlást választották. El innen, ebből a nyavalyás Európából! Valami ötvenen elhatározták, hogy ki fognak menni Amerikába. Ezek többnyire olyan emberek voltak, kiknek családjuk volt, s azt vagy magukkal hozták már ide, vagy maguk után szándékoztak hívni oda, a hova őket veti majd a sors.

Sajátságos lélektani talány, hogy leginkább ezek választák a kivándorlás keserű poharát, míg a török szolgálatba állást, a mi olyan kecsegtetőnek látszott, azok keresték inkább, a kik egyedül álltak a világban. Előkelő nagy nevek adták a példát.

Az akkori szeraszkiérnek kedvencz eszméje volt ez. A harczedzett magyar sereg kiváló tehetségeit beoltani a török hadseregbe. Az áttérők fényes igérettel voltak kecsegtetve.

E csáb Áldorfai Inczét sem kerülte el.

Azon időkben az európai hírlapok valami Jaszmagi nevű emberről beszéltek mindenféle kalandos meséket.

A mesék nem voltak igazak, a Jaszmagi név sem létezett. Török czíme ez az iródiáknak: jaszmagdzsi.

Sztambulban már vörös feszszel a fején kereste fel Inczét Gideon.

Nem volt már rongyos: török egyenruhát viselt; ő is jaszmagdzsi volt a szeraszkiér szolgálatában.

Ez az ember többet tudott, mint Protæus; valahányszor néhány havi távollét után találkozunk vele, mind annyiszor nemcsak más alakot mutat be, de egyszersmind más kedélyt is.

Ezuttal valóságos «ifju török» volt.

Mahomedán, a ki atheista; müzülman, a ki bort iszik; ozmanli, a ki világpolgár. Szelim aleikummal üdvözöl, s félig török, félig franczia nyelven beszél. Ismerőseit effendinek czímezi s a sipkát nem veszi le a fejéről a szobában, hanem a quadrillet kankan figurákkal járja. Török reformokról fecseg s a szultán előtt arczra veti magát. Barátkozik a követségi attachéekkel, s megtanítja őket hasist enni.

Sztambulban az első ember volt az «effendi», a ki Inczére ajtót nyitott.

Incze jellemének egy gyönge oldala volt: nem tudott gyülölni.

Erre az emberre ő annyiszor megharagudott; a pillanatnyi gerjedelemben képes lett volna őt megölni; hanem a mint a harag elpárolgott, el is lett az feledve. Gideon vakmerő modora meglepte őt. Készen volt ellene a védelemre, mert felismerte benne örök ellentétét; de nem birta őt magától távol tartani. Nem birt a vas jellemeknek azzal a mágnes-hatásával, mely el tudja magától taszítani az ellenszenves alakot s ajtót zár előtte, mielőtt megszólalt volna.

A helyzetnek is volt erre befolyása. A számüzöttnek, a hontalannak az idegen földön az ismerős arcz mosolygása jól esik, bárha a hajdani ismeretség alapja viszálkodás volt is.

S még egy prózai indok is járult hozzá, hogy Guidó újra találkozhassék Inczével. S ez indokot Serena képezte.

Serena nem volt a regényhősnők amaz eszményképe, a kik csak magasztos erényekkel tündökölnek; szépségük festői, eszmejárásuk költői, szerelmük mennyország s a férfit istenné teszik általa.

Serenának igen hétköznapi erényei is voltak, a mik a nőt nem teszik széppé; de hasznossá, s a mik a férfit nem mint istent, de mint embert érdeklik.

Serena életrevaló asszony volt, a ki férjére nézve hasznossá is tudta magát tenni. Bátorsága, önfeláldozása, annyi volt, a mennyire férfi soha sem viszi. Ez asszonyi tulajdon.

Nagy csoport menekülő között egyedül ő tudott angolul. Azon időkben még azt az iskolákban nem tanították; ő atyjától tanulta azt.

Annálfogva mindjárt eleinte ő volt a tolmács honfiai és a velük érintkező hatóságok között. S minő tűzről pattant szószóló! Hogy tudott veszekedni az élelmezési biztosokkal! Mikor asszony pörlekedik, a legnagyobb áldozatot hozza. A veszekedés az ő idegeit rongálja, arczát kiveszi széptani formájából; de ha ő nem czivakodnék minden nap egy csoport alávaló, önző, komisz zsebrákkal, azok a férjének a szemét is kilopnák; a férj tud ám neki menni egy ágyúnak, visszafelelgetni egy királynak; de egy kofa, egy pimasz szolga előtt béna lesz és megnémul, s egy ravasz csaló által lehagyja magát vetkőztetni. Az asszony pedig ilyen helyzetekben hősnő!

Serena volt tehát egy nagy csoport emigrans ügyvédje, tolmácsa, pártfogója. Mire Sztambulba jutottak, már törökül is tudott. Lángesze volt mindenhez.

De még egyébhez is értett.

A mint a kénytelen vándorútban itt-amott felütötték a sátorfát: Serena azonnal konyhát rögtönzött, edényt vásárolt, kiment a piaczra, élelmi szereket vett, neki állt sütni, főzni, s pompásan értett hozzá. Az emigransok úgy imádták, mint az egyptomiak az Isis Istent, a ki számukra egy kis jó hazaemlékeztető «szépasszonyfőztét» tudott készíteni. S ez a művészet jövedelemmel is járt. Megfizettek érte. Incze azon vette észre, hogy a felesége pénzt szerez. Serenának pedig ez tréfa volt és gyönyörüség. Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely; (annak a ki érti) trónus az: a melyről a világot kormányozza. Serena a helyett, hogy sápítozni, szerencsétlenkedni segített volna a férfiaknak, főzött nekik, s jó kedvet adott hozzá.

Irigylésre méltó ember ez az Incze!

Hanem az ilyen helyzetben aztán az ember nem lehet nagyon válogatós, hogy kit fogadjon el magánál. Serena Sztambulban is elővette ezt a művészetét, mert azzal bíztatták, hogy sok hónap letelik még addig, a míg a török kormánytól ki jön az engedély a tovább utazhatásra. Felállította addig a magyar konyhát. S a legelső vendége Gideon volt. Aztán jött több is. Az effendi tudta vegyíteni a tréfát a komolylyal új helyzetében. Az áldozat: törökké lenni, ez volt a tréfás oldal; hanem a nyereség: töröknek lenni, ez volt a komoly rész.

Az ebédelő társaság véleménye ide-oda ingadozott; csak Inczéé állt szilárdul. Elitélte azokat, a kik török szolgálatba álltak.

– Csak «te» ne beszélj! Támadt rá az effendi (most Vely bég volt a neve). Ha tudtál pápistából kálvinistává lenni, mi nagy ugrás van innen a mahomedánig? Az ozmánnál nincs Jézus jobban degradálva, mint a kalvinistánál a Boldogságos szűz. A mahomedán fatalismus pedig épen azonos a kálvinista prædestinátióval.

– Nincs nekem semmi bajom a dogmákkal; felelt rá Incze. Az embert saját tettei üdvözítik. De nem akarok olyan országnak fia lenni, a hol a nő rabszolga, s az utczán beburkolt arczczal jár; mert feleségem van.

– Papucshős!

– Igaz. Én feleségemet becsülöm.

Ezt Serena nem hallotta; ő nem űlt az asztalhoz. Csupa férfi társaságot feszélyez az, ha egyetlen nő ül az asztalnál. Neki künn volt a konyhában dolga.

– De midőn itt olyan fényes állást nyerhetnél, a melyben még magasabbra vihetnéd eddigi hiredet.

– Ez sem czélom. Katona voltam, míg hazám volt. Most nem gondolok kardomra többé. Nálam ez csak kötelesség volt, nem mesterség. Nemzetemből számüztem magamat; de azért más nemzetet nem fogadok. Elég nekem a hazám miatti keserv; nem szerzek magamnak még török keserveket is. Arra pedig, hogy honszeretet nélkül álljak be egy ország katonájának, még nagyon kényes vagyok. Tisztelem a metempsychosist; de galandféreg Törökország gyomrában nem leszek.

– S mi lesz belőled, ha innen elmégy?

– Amerika elég nagy, elférek benne.

– S mihez kezdesz ott? Beállsz tanárnak valamelyik amerikai egyetembe, római classicusokat ismertetni, s olvasod a yankee tacskóknak a «Tityre tu patulæ recubans sub tegmine fagi»-t a maguk nyelvén «Tájtiri, tyu petsölei riköbens szjub tidzsmájni fedzsi?»

Nevettek rajta.

– Nem, szólt Incze. Van két izmos vállam s a zsákhordónak Amerikában két dollárt adnak naponkint.

– S hogy jutsz odáig? útiköltséged sincs.

– Beállok egy steamerre katlanfütőnek.

– Ez bolond. Ezzel nem lehet beszélni.

Azzal elkezdett más hurokat pengetni a csábító. Leirta a szeraszkiér nyári palotáját, szerálját, életrendét a Gökk Sü vizei mellett. Ezeregyéjszakai képek azok. Sok gyönge szív felhevült azokon: csak Inczéé nem. Pedig ő rá volt az mind számítva.

Fejét rázta, mikor az effendi búcsút vett tőle.

– Aludjál rá holnapig egyet, mondá neki Vely bég s a konyhában Serenát így üdvözlé:

«Aleikum unallah szép Aszszéki».

Incze nem is szólt erről nejének semmit.

Másnap ismét meglátogatta őt szállásán Vely bég. (Másutt nem volt található.)

Az effendi fontoskodó titkolózással sugá fülébe:

– A szeraszkiér küldött hozzád. Én az ő jaszmakdzsija vagyok.

– Tudom.

– Ma ötkor lakomára hivat magához.

– No hát mondd meg ő excellentiájának, hogy csókolom a kegyes kezeit; de magam is vendégeket hívtam mára hozzám s a feleségem ma olyan pompás gulyáshúst főz zöld paprikával, hogy én azt a szultán lakomájáért sem cserélem el.

Az effendi dühösen hagyta ott Áldorfait s nem látogatta meg többet.

Hanem ez időtől az Amerikába vándorlandó menekültek tapasztalták, hogy útleveleik kiadása oly végtelen húzást halasztást szenved, hogy már ide s tova ki is tavaszodik az idő s ők még mindig itt vannak rekedve. Valami titkos kéz hátráltatja elmenetelüket.

Serena maga lótott futott az ügyükben egyik követségi palotától a másikhoz. Az asszonyok a legveszedelmesebb sollicitátorok a világon.

Végre kikapták az útleveleiket s mehettek Isten hirével.

Inczének maga Vely bég hozta el a kész útlevelet, az illető követségtől láttamozva. Megkimélte őt a fáradságtól.

Ezuttal szivélyes, barátságos hangot szenvelgett. Komolyan, higgadtan beszélt.

– Nagyon sajnálom, hogy elválunk egymástól. Most látom csak át, hogy milyen szükségem volt rád az életben. Hol kapok én még egy olyan embert, mint te voltál, a ki velem bűneim miatt czivakodjék, megdorgáljon? Ezek itten még túl tesznek rajtam. Sokat használhattál volna még itt hazád ügyének is. A dolgok fordulhatnak úgy, hogy ma-holnap kiüthet egy európai háború, a melyben Törökország lehet az archimedesi pont, a honnan a világot kimozdíthatjuk helyéből. Te nem hiszed ezt. Pessimista vagy s én nem akarlak rábeszélni. Azonban, hogy lássad, mennyire komolyan számítok a jövő eseményekre s azokban a te roppant tehetségedre: vedd át ez iratot; ki se bontsd; tedd a zsebedbe. Ez a te kineveztetésed az anatoliai hadsereghez «ferikké», kétlófarkas pasává. Nem fogadtad el. De azért tartsd magadnál az okmányt; talán meggondolod magadat; talán rá kényszerít a sors, vagy saját meggyőződésed, hogy hasznát vedd; ha pedig nem: hát tedd el emlékül, foglaltasd rámába, s mulasd magadat rajta. S már most vegyünk búcsút.

Az effendi olyan őszinte arczczal beszélt, hogy Incze maga nyujtotta neki a kezét búcsúszóra.

– Hanem – ezt a kegyet (bár hasznát nem veszed is talán mégis nem ártana a szeraszkiérnek megköszönnöd. Tudod, csak azért, hogy ne higyje ez a buksi török, hogy hollandusok vagyunk.

– Igazad van. El fogok hozzá menni.

– Ne félj ám tőle. Nem fog biztatni, hogy maradj itt; politikáról pedig épen nem elő sem hozakodik. Megmutogatja a fegyvereit, meg a tulipánjait, kiszívsz vele egy nargilét, megiszod egy csésze kávéját s aztán jójczakát kivánsz neki.

– Akarsz velem jönni?

– Szivesen. De egyet mondok. A szeraszkiér a Bosporuson túl lakik. Éjszaka lesz, mire tőle visszakerülsz: nem jobb volna előbb kedves nődet úti podgyászoddal együtt az Aligatorra elszállítani? Társaid már mind ott vannak: mit csináljon egy asszony itt egyedül ebben a nem igen dicséretes hirű török városnegyedben?

Ez az indítvány még Serena szemeit is beköté. Jó akaróját látta Vely bégben. Tulajdon aggodalmának adott az kifejezést.

Serena is félt tovább egyedül maradni e helyen, miután menekült barátaik mind a tengerre szálltak már. Gideon figyelmes gondoskodása elaltatá gyanuját.

S aztán egészen megnyugodott, mikor az effendi visszatért a hordárokkal, kik málháit a Bosporus partjáig szállíták s még maga keresett nekik egy kaikot, s annak a révészével úgy alkudott meg, hogy elébb az Alligatorra elszállítják az asszonyságot, azután őket kettőjüket a Gükk Sü partjára a szeraszkiér palotájáig; ott várnak, míg a bég visszatér s azt elhozzák ismét a hajóra. Serena meg volt elégedve azzal, hogy Vely bég hat piasztert le tudott alkudni a kaikdzsitól, s megfenyegette, hogy a talpára veret, ha leiszsza magát.

Azzal beleültek a csónakba s mind a hárman átvitették magukat az Alligatorhoz. Serenát csupa ismerős arcz fogadta ott. Jó helye volt. Incze ment Vely béggel a túlpartra.

AZ ALLIGATOR.

Az «Alligator» az Északamerikai Egyesült-Államok hadi korvettje volt.

Már egy hónap óta ott horgonyozott az Aranyszarv öbölnek abban a részében, a meddig idegen hadihajóknak szabad elmenni.

Mintegy negyed angol mértföldnyi távolban tőle ült horgonyain az osztrák brigg «Salamander», békés szomszédságában.

Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket felvegye, a kik az Egyesült-Államok területén ohajtanak letelepedni. Kapitányának az volt az utasítása, hogy a mint a menekültek többsége el fogja határozni, New-Yorkba kivánnak-e menni, vagy San-Franciscoba? a szerint menjen velük az atlanti oceánnak, vagy a csendes tengernek.

Inczének nem kellett sokáig időzni a szeraszkiernél. A kitünő férfiu szives vendégszeretettel fogadta látogatóját; keveset beszélt vele; nem biztatta viszont-találkozással s nagy hamar elbocsátá.

Gideon az előszobában várt reá, s ott még egyszer elbúcsúzva tőle, karjába ölté karját s lekisérte őt a csónakig.

Mikor már Incze a csónakban ült, még egyszer kezeiket nyujták egymásnak. Inczének most már semmi gyanúja sem lehetett Gideonra. Egész őszinte barátilag megszorítá Gideon kezét.

Az nagyot sziszszent a férfias szorítástól.

– Átkozott erős kezed van. De nem az a baj. Hanem ez a gyűrű szorult az ujjaim közé. Ezt is a szeraszkiertől kaptam. Nesze fogadd el tőlem emlékül. Igazi talizmán a köve. S alatta titkos zár van. Az ilyen gyűrű rejtekében szokták magukkal hordani a török főurak azt a gyorsanölő mérget, a mi őket bizonyos zavarokból ki szokta menteni. No ne félj felvonni. Ebben nincs semmi méreg. S ha nem kell tőlem emlékül: dobd a vízbe.

Incze nem tehette, hogy el ne fogadja ez emléket; ámbár ő nem adhatott semmit viszonzásul Gideonnak.

– Pax tecum! Mondá a hajdani szerzetes egykori társának s aztán elsietett a partról.

A török kaikdzsik eveztek csendesen ki a Bosporusba.

Késő este lett, mire az Aranyszarv öböl árbocz erdejéhez eljutottak; Inczében a tündéri látvány, az ezernyi lámpafény az árboczokon, a sötétkék víztükörtől sokszorozva, egy aggályos gondolatot költött. Ha ő most e száz meg száz hajó között nem találná meg azt a gályát, melyen nejét hagyta!

Ő nem is találná meg bizonynyal; de a kaikdzsi itthon van ez erdőben. Ismer ez minden fát s tudja, hogy kinek a lobogója leng rajta? Odaviszik ezek, a hova parancsolva van. Úgy járnak azzal a kis halgyorsaságú ladikkal az árboczos szörnyek között, mint a benszülött az ismerős város utczáin. A vékony átlátszó köd, mely estenden a víz fölött terjeng, nem vezeti őket tán tévútra?

Most behuzzák evezőiket. Helyben vannak. A csáklyákat veszik elő, hogy megfogózzanak a hajó oldalába.

Incze erszényét veszi elő, hogy a kialkudott vitelbért markukba számlálja.

A kormányos visszautasítja a fizetést. Az a másik úr, a ki kialkudta, kis is fizette már a dijat.

Inczét meglepte e nagy barátság és becsületesség. A kaidzsi ezt el is hallgathatta volna.

Azután kiáltásukra lebocsátották a kötélhágcsót az érkezőért. Incze felkapaszkodott azon. A csónakosok tovább haladtak.

Incze a hajó födélzetén kevés embert talált. Hajós legényeket és katonákat. Nem tudta tájékozni magát.

A lünetteről egy tiszt szállt le eléje. Egyenruhájáról felismerheté benne a kapitányt.

Az «Alligator» kapitánya tudott németül is; azt az első találkozásnál felfedezte.

– Mi tetszik? kérdé tőle ez a kapitány.

Incze megmondá neki.

– Én vagyok mr. Áldorfai, honvéd-ezredes a magyar hadseregből.

A kapitány erre a szóra feltaszította homlokáról a sipkát, s elkezdte az üstökét vakarni. Elébb valami érthetetlen szókat dörmögött. Azután vállvonva mondá Inczének.

– Ha ön honvéd-ezredes a magyar hadseregből, akkor ön nekem foglyom.

– Hogyan?

– Ugy, hogy ön most osztrák hajó födelén van; tehát osztrák területen.

– Hát ez nem az Alligator?

– Nem. Ez Ő Felsége hadi gályája: a Salamander.

Áldorfai Incze megtanult valamit, a mit még eddig nem ismert, az ijedtséget, ennél a szónál. Gyáva lett.

– Én nem ide akartam jönni, hebegé erélytelenül.

– Azt elhiszem. Felelt pogány nyugalommal a Salamander kapitánya.

– Engem tévedésből, vagy ármányból hoztak ide.

– Az meglehet; de miután nekem utasításom van, ha magyar menekült jelentkezik hajómon, azt foglylyul letartóztatni: annálfogva nyugodjunk meg a malaproposban. Van önnek fegyvere, a mit átadjon?

– Nincs.

– Akkor sziveskedjék ön ezt az urat követni.

Az az úr volt a porkoláb, a ki Inczének megmutatta azt a kabint, melyben szállásolni fog. Egyébiránt tisztességesen bánt vele; ki sem motozta. A tengerészek humánus emberek. Az ajtót sem zárta rá; hanem egy őrt állított eléje.

Ott azután volt ideje Inczének elmélkedni a renegátok barátságáról s a török révészek becsületességéről.

Az Alligatoron pedig várhattak rá egész éjjel.

Minél tovább haladt az éj, Serena nyugtalansága annál nagyobb fokra hágott: hajnal felé megszánta egyik számüzött társ s vállalkozott rá, hogy kiszáll a partra Inczét keresni. Legegyenesebb út volt volt Vely béget felkeresnie.

Az úgy tett, mint a ki szerfölött meg van lepetve azon hír által, hogy Incze nem érkezett meg az Alligatorra; rögtön ugrott, szaladt tüvé tenni érte egész Sztambult; s nem telt bele egy óra, mikor már vissza is tért a bizonyos eredménynyel.

– Képzeld: azok a semmirekellő részeg kaikdzsik az este a ködös vizen ködös fejjel összetévesztették az Alligatort a Salamanderrel: ennek az ostoba müzülmának inglis, meg frenki, mind egy «gyaur köpek». Odavitték Inczét az osztrák hajóra: bizonyosan le van tartóztatva. Te eredj a hírrel az Alligatorra vissza; én futok a szeraszkiérhez, hogy segítsek az elfogotton. Egy óra alatt ott leszek nálatok.

Szavának is állt: egy óra mulva ott volt az Alligatoron.