Part 15

S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt bevezeti a választás szinhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú szemközt ülés felett olyan harcz támadt, mint egykor az isaszeghi híd fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.

Az apátur nem engedte azt Inczének, mert ő a nap hőse; Serenának sem engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem engedhették az apáturnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes aggkor.

Végre az apátur hivatalos tekintélyét hívta segélyül.

– Képviselő úr! Itt most én kommandirozok! Én vagyok az elnök, a tábornok. Önök engedelmeskednek!

Ezzel el lett intézve a vitás kérdés s akkor aztán megindult a diadalmas menet: elől a lovas banderium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kivül maradt a mezőn.

Rémséges diadalmenet volt az! Tiz mérföldnyi területből összetódult a nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból üdvlövések dörögtek; a Rákóczy induló harsogott, s a fellobogózott házak ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.

Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakonus – a gyimóti szentképfestő fia, – és felesége, a dudai lévita leánya, a díszhelyet foglalva el s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára: egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire: köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s a ki most a másodhelyet foglalja el e két ember előtt.

Incze komor volt: szíve reszketett.

Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell fizetni; de nem tudja, honnan?

S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arcza nem ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.

A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi okoskodunk, ők sejtenek s a jövendőket megérzik.

E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy álomképet zavart össze az eleven látványnyal.

… Mintha ez a derült égbolt az átlátszó oczeán felszíne volna.

… Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék virágai, a csodás isis és antipathes korall grották volnának.

… Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen élő meduzák, kválok koszorús szörnyei volnának.

… S mintha a tulipánalakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő hintajában a zöldarczú tengeristen, delphinfarkú paripái prüszkölnének oda elől.

… S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral s az ordító, imádkozó, szítkozódó alakok között állna az ő férje, hideg, márvány-arczczal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt felrobban… Egyet dördül…

Ez a dördülés magához téríté.

Az elsütött taraczk üdvlövése volt az. Serena felijedt: mintha soha se hallott volna olyat.

És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot: a koszorúk nem voltak meduzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem csigateknő, s az ősz mosolygó arcz nem tengeristen. Álom volt-e ez?

De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt sugá neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…

AZ UTOLSÓ ÁGYU.

Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni: kérkedünk s sebhelyeinket mutogatjuk.

A háboru lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.

Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.

Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó nap.

A láthatár fölött hosszú biborfelhők huzódnak végig. Alattuk még aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S a mint lemegy a nap, az aranyszgélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a tűzzápor, vagy a véreső?

A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most azoknak, a kik látatlanul akarnak eltünni. A mult napi erős záporok is jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről, merre futnak?

A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra még nyitva volt az út.

Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek. Csak menekülésről volt még szó.

Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével fedezni?

A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.

Az alkonyég vérvilágítása mellett huzódik csendesen a rónán keresztül a végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy töltényszekér.

Ez az utolsó ágyú.

Közbül döczög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy asszony ül a kocsis-ülésben s az hajtja a lovakat.

Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok. Csak lépésben lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is épen úgy hátráltatja az.

Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat üttetni az ostornyéllel, mint hogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind a kettőnek ki van marjulva a szügye.

A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.

A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyan csak megtanult káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig birja már odábbhurczolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég; győzné azt valaki mind kisegíteni!

Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.

– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a szekér terhéből valamit!

Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis hordó van rajta, ponyvával leterítve.

A megdorgált fuvaros már épen készült valami magvas gorombaságot válaszolni női kollégájának, midőn annak arczára tekintve, egyszere valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a szekérre s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.

Azt megszólítá.

– Innocenti!

A lovag felrezzent s a megszólítóra tekintett.

– Gideon!

Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arcza egészen parasztnak volt idomítva s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.

Nem szerették egymást.

Hanem ezek olyan idők voltak, a mikben a közösen elbukott ellenfeleknél a rettentő csapás egyszerre eltörült minden ellenségeskedést. A győztes ellenség diadalorditása mellett hova hangzott volna még a politikai antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara? Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor s együtt sirattuk, a mit közösen elvesztettünk.)

Incze kezét nyujtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott bajtárs, egy szerencsétlen együtt-menekülő volt.

– Mit mívelsz itt? kérdé tőle.

– Maradj kissé hátra, majd elmondom, szólt Gideon, a zsíros kalapot még mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahuzódott.

Akkor azt mondta Inczének:

– Léptess oda a szekérhez!

Incze odalovagolt.

Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókról.

– Ismered, mik ezek?

Négy fehérre festett és egy zőldre festett hordó volt ott.

Incze hüledezve monda:

– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokból. A fehér hordókban ezüst van, a zöldben arany.

– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom s háromszázezer forintot ér.

– Hogy jutottál te ezekhez?

– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érczkészletet szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én voltam az egyik megbízott.

– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra terelted.

– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten herczegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiuk s este, a legnagyobb zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba értünk. Onnan már nem birtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiuknak, az egyik fehér hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az ujon vert huszasokból töltsék meg a borjuikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta. Kiki elpakolt belőle, a mennyit csak birt. Egy közülök volt olyan okos, hogy a zöld hordót is fel kivánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom. Pedig ez volt az én «oroszlánrészem.» De milyen nagy volt aztán a káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy darabban; s az a gazember, a ki ezt így csinálta, még össze is kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle törni egy nagy darabot.

– Az a gazember én voltam, monda Incze.

– No jól van. Most hát légy becsületes ember s segíts odábbvinni.

– Mit?

– Ezt a kincset.

– Hát a tied ez?

– Úgy? Nem hagytad végigmondonom. Hát ezen az éjszakán a pajtások álmosak voltak valamennyien s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk ébren maradjon s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam, hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat s szépen elhajtottam a szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.

– De hát mi szerencse az rád nézve?

– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét, hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a zsákmányomat veled megfelezni.

– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.

– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.

– Ha rajta akarsz maradni, igen.

– S nem vontatod ki a szekeremet a sárból?

– Ha az ország kincse rajta van, nem.

– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? A mi saját jogos tulajdonunk, a mit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te ehhez szégyelsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!

– Annyit tudok, hogy nem az enyim.

– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.

– Különböznek fogalmaink az «enyim, tied» kérdésében. Ez az arany, ezüst a magyar kincstár egy része, mely rád volt bizva, hogy szállítsd ide vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; a ki viszont fejével felel a rábizottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.

– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi conventio szerint, a ki egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos tulajdonosa.

– De ez nem hadi zsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtől, parancsnokodtól hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével s másodszor megint elloptad azt a társaidtól.

Gideon most már dühbe jött.

– Ehj, mit feleselek én itt teveled; idiotismusodból kigyógyíthatlan kapuczinus barát! Majd segítek én magamon!

Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.

Incze keresztüllátott a szándékán; utána rugtatott s keresztülállt a lovával előtte.

– Héj, atyafiak! kiálta Gideon tele torokkal.

– Mit akarsz?

– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányulni, ha te skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az ágyút négy ló is elczepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé vontatónak.

– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyut veszélyeztessem a te aranyadért? Az utolsó ágyut, melylyel menekülő hadtársaim átkelését védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők, kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, a kik mind remegve nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy valamennyit elfogják! s én most te neked adjam oda a fogatot az egyetlen utolsó ágyu elől, melylyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?

– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben kiáltani fogok embereid után. Ide jöjjetek: egy fél millió van a szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak szót: neked-e vagy nekem?

– Ne kisértsd meg a kiáltást; szólt Incze hideg nyugalommal vonva elő pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. Az első szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom nélkül…

– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen hallgatok. Nem kivánom az ágyud elől a lovakat. De hát az a szekér mit vétett?

– Azon sebesülteim vannak és a feleségem.

– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre. Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának egy kürazirt s most azzal utazik.

– Hallgass! rivallt rá Incze haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza. Lakjál jól velük. Minket hagyj útunkra menni. Ha egy szót kiáltasz harczosaim után, az aranyodhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz kapni; s az neked, – bizony mondom, – elég lesz.

Több szót nem vesztegetett rá Incze, sarkantyúba kapta paripáját s előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nem sokára utólérte a szekeret, melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma intéssel helyeslé Incze szavait. A férj, ki Serenát birta, nem tehetett máskép. A férfi, kinek arany és ezüst, s az ágyu és a sebesült bajtárs között kellett választani, nem határozhatott máskép.

Pedig oly szegény volt!

Incze visszatekintett az elhagyott szekérre.

A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyujtófával a szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a ruddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább. Majd nekifogott az aranynyal telt hordónak s baltájával igyekezett a tömör érczből egy darabot kivágni s minthogy nehezen ment a munka, odafeküdt rá és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a fogainak nyoma.

Az éj eltakarta a vidéket.

De az éjszakának nem volt álma.

Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából kivezet.

Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros: Mehadia-kulcs a neve.

Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.

Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyut, azzal az egész folyosót végigseperheti.

Az az egyetlen ágyu ott van. Az utolsó ágyu, mely a döntő ütközetből fennmaradt.

Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba a sziklafalhoz, megtöltve.

Pokrócz-kötegekből felhalmozott torlasz zárja keresztül az utat: a mögött állnak a lövészek. Az ágyu középen. A torlasz tetejébe dugva a zászló.

A torlasz párkányán ül Áldorfai Incze. E magaslatról a Dunáig látni.

Az üldöző ellenség dobverése hangzik a hegyek közül. Oda sem tekint. Hátat fordít felé. Távcsövével azt szemléli, hogy kelnek át a menekülő csapatok a Dunán. Valamennyinek a sorsát ő tartja a kezében.

Az üldöző győztes már itt van a sarkukban. Ő tartja előtte zárva az ajtót.

Rém-emlékű hely ez itten.

E ponton védte magát egykor százötven emberrel negyvenezer ozman ellen Maróth bán hét napig. Itt tartá fel az ozman sereget Veteráninak egyetlen ezrede három hétig. Vérrel vannak ezek a falak festve.

– Ezredes úr! szólítja meg hadsegéde. (Az utolsó napon ezredessé tették.)

– Mi baj?

– Az ellen közelít.

Áldorfai int a tűzmesternek. Az ágyu eldördül, a visszhang sokszorozza a dörgést a hegyfolyosóban. Incze vissza sem tekint.

– Visszafordulnak.

– Gondolom.

És továbbszemléli a távol Dunapartnál történteket. A naszádok járnak-kelnek egyik partról a másikra.

Az üldöző ellenfél most ágyukat állít fel a sziklaút tulsó végén s elkezd a torlasz felé lövöldözni. Incze hátra sem néz. Alulról nem lehet magasra fellőni. A haubiczok mind alant pattognak el.

Az üldöző egy tömör hadoszlopot tol előre a torlasz felé.

Áldorfai nem akar vért ontani többé. Ha közelebb eresztené őket: csontvázak serege lenne belőle. Röppentyűt bocsáttat a magasba. A mint a röppentyű szétrugja csillagait, a sziklafal magaslatairól roppant kőtömegek hengerűlnek alá, s menydörögve gördülnek végig a szűk folyosón. A támadó hadoszlopnak vissza kell vonulni. Itt nem segít se erő, se szám, se vitézség. Itt összemorzsolják a támadót.

Az utolsó ágyu nem beszél sokat. Nem sok vesztegetni való tölténye van. A zászló lankadtan csügg felette. A szoros felett vijjongva kóvályognak a hulla-keselyűk. Lakomára várnak.

Most az útszoros tulsó feléről egy trombitás jő lovagolva s utána egy tiszt a parlamentair zászlóval.

Incze eléje küldi két hadsegédét, azok bekötik kendővel a parlamentair szemeit s úgy vezetik a torlaszig.

– Ki küldte önt?

A közbenjáró megnevezi a dandárnokot.

– Mit kiván tőlem?

– Megadást.

– Visszamehet ön!

– Kedvező feltételek alatt. Kegyelem, bocsánat mindenkinek. Ön rangját megtartva, léphet át a hadseregbe.

– Köszönöm: én nem vagyok katona, hanem tanár.

– Önnek fél millió forint ajánltatik jutalmul.

– Köszönöm: még van két napravaló kenyerem s az nekem elég.

– Nekünk okvetlen el kell foglalnunk e kulcsot. Ha a dandárnok ki nem vívhatja e helyet öntől, őt a hadvezér főbe löveti.

– S ha én el hagyom foglalni ezt a kulcsot, akkor magam lövöm magamat főbe.

– Tízezer ember áll önnel szemközt és negyven ágyu. El kell önnek veszni.

– Vegyétek le a szeméről a köteléket! parancsolá akkor Áldorfai. S aztán azt mondá a parlamentairnek:

– És most nézze ön meg azt az erőt, a mely önökkel szemben áll. Egy ágyunk van és száz emberünk. Ha egy dandár volna mögöttem is, és egy ágyu-park, számíthatnának önök az esélyre, hogy talán az mind megfut önök előtt; de mert csak egy ágyunk van és száz emberünk: tudhatják, hogy ez megáll a helyén.

– Igaz. Monda erre a parlamentair. S nem szólt többet. Visszatért, a merről jött.

Néhány óra mulva újra hangzott a trombitaszó: a küldöncz ismét jött az ellentáborból.

Most már nyilt szemmel bocsáták a torlaszig.

– Meddig akarja ön a Mehádia-kulcsot védelmezni? kérdé Inczétől.

– A míg azok ott mind a túlparton lesznek, monda Incze.

– Beletelik két nap.

– Valószinű.

– A dandárnok két napi fegyverszünetet ajánl önnek.

– Azt elfogadom. Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Most van esti kilencz óra. Holnapután kilenczkor a viszontlátásig.

Két napig lehetett pihenni.

A menekülők az alatt mind áttakarodhattak a török partra.

A második nap alkonyán Áldorfai Incze nagy máglyát halmoztatott össze a torlasz mögött tört szekerekből, továbbvihetlen málharomokból, annak a közepébe garmadoltatta össze a hátrahagyott puskatöltényeket, a lőport. S aztán a máglyát körülrakatta mint egy pyramidot a szuronyos lőfegyverekkel. Nincs már rájuk szükség többé.

A mint az árnyék leszállt a mély völgybe, útnak indítá csendben az utolsó kis csapatot. Maga hátramaradt és várta, míg azok messze elhaladnak.

Akkor kezébe vette óráját s nézte, míg a mutató kilenczre ér.

Abban a perczben felvette az égő kanóczot, az ágyuhoz lépett vele s elsütötte azt. A fegyverszünetnek vége volt. Nem akarta az ellenfélnek engedni azt a dicsőséget, hogy az kezdje meg az ellenségeskedést. Ő idézte fel azt.

Akkor levette a torlaszról a zászlót. Hirhedett zászlóaljának diadalmas jelvénye volt az. A lobogót leszakítá róla s a dereka körül kötötte öv gyanánt.

Azután a kanóczot beledugta a máglya közepébe. Az őrtűz üszkeit ráhányta a gyulékony halmazra. Azzal lovára vetette magát s lassan poroszkált lefelé előrehaladt csapatja után.

A fellobogó máglya messze bevilágította a hegyi utat.

Negyed óra mulva hangzott a hegyrendítő pukkanás. A torlasz felrobbant. Az égretörő lángoszlopban mintha tűztányérok forognának s hulló villámok ezrei czikáznának össze-vissza. Azok a légbevetett ágyu kerekei voltak s a repülő szuronyok.

Azután sötét lett minden.

Reggelre eljutott az utolsó csapat is a Dunapartra.

Inczét ott várta a parton a felesége, s bográcsban puliszkát főzött számára. Tudta, hogy ki van éhezve.

A CSÁB.

Még sokan vagyunk, a kik emlékezünk rá, mit tesz e két szó: «nincs többé!» kik annak minden kínzó változatán keresztülmentünk.

Vagyonunk: «nincs többé!» Tegnap volt, ma már elveszett; házunk rom, birtokunk elkobozva, a bankjegy tárczánkban értéktelen papirrongy.

Hivatásunk «nincs többé!» Tegnap még urak, tekintetes, nagyságos, méltóságos urak voltunk; ma semmik sem vagyunk. Tudományunkra, tehetségünkre, vitézségünkre sehol a világon semmi szükség többé. Ma-született csecsemők vagyunk, a kiket az anyjuk kitett idegen ház küszöbére.

Jövendőnk: «nincs többé!» Az az egész világ elmult, melyben mi éltünk. Csak kövületek vagyunk már, a kik még gondolkoznak.

S mind ennek felteszi a töviskoronáját e nehéz mondat: «hazánk nincs többé.» A benmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülőre egy elsülyedő világrész. Azok az egyre távolodó kék hegyek mintha tengerbe sülyednének alá, a futó szemei elől.

De hát arra emlékezünk-e, hogy mind ezt a sok nehéz «nincs többé» gondját egyetlen «van még» képes volt megenyhíteni?

«Van még egy nő, a ki az «enyim.»

Enyim; szeret; velem van…

A míg ez az enyim, addig nem ejt el sem veszteség, sem csábítás. Addig ha nincs vagyonunk, de van kincsünk; ha nincs hivatalunk, de van ösztönünk minden munkára; ha nincs jövendőnk, de van reményünk mindent visszaszerezni egyszer; – még a hazát is, s addig otthonunk is van.

A hol ketten együtt lehetünk, az az otthon.

Az az egyetlen kis szív egy megmentett sziget egy elsülyedt világból.

Áldorfai Incze attól a naptól fogva megszünt a külvilággal törődni, melyen a török földre átlépett, semmit sem hozva át magával az egy év alatti mesevilágból, mint egy feleséget és egy derekára kötött zászlót.

Őt nem érdekelte többé a magas politika; beszélhettek társai a viddini táborban szép meséket angol interventióról: nem adott rá semmit. Káromkodhattak mások a kiutahiai belebbezés ellen: az sem izgatta fel. Csak egy eszméje volt: a feleség.

Társai, a derék menekült hontalanok, sok kínnal-szült ábrándot temettek még el aztán. Neki egyik sem volt halottja. Ő leszámolt a multtal. Vesztesége volt egy elveszett haza és egy elveszett mennyország: nyeresége volt egy megmaradt feleség.

A nagy veszteség skeptikussá tesz.