Part 14

– Mondjátok meg neki, ti őrtálló virágocskák! mondjátok meg neki, ti örök fűszálak! Mondjátok meg neki ti soha el nem muló kagylók; hogy itt volt leánya, szivétől szakadt gyermeke; boldogan: szeretve, megdicsőülve. Nyugtassátok meg szeliden alvó porszemek, az ő drága hamvait: lehetővé lett a lehetetlen. Üdvösség lett a kárhozatból; a kétségbeesés titkából a boldogság dicsekedése támadt. Halld meg, te drága por a földben, te tiszta szellem az égben: leányodnál nincs boldogabb nő a földön, nincs szeretettebb, nincs büszkébb nő a földön. Halld meg, te csillagsugárrá váló lélek, te virággá váló por, hogy leányod boldogsága, üdvössége oly nagy, hogy azt egy hosszú élet minden szenvedése nem törülhetné el többé. Halld meg: és imádkozz érettem odafenn. A tiszta szent szűz előtt légy szószólója gyermekednek. Ő adta nekem ezt a kincset. Úgy fogom azt megőrzeni, mint az ő oltáráról elhozott szentséget. Megőrzöm ezt a nekem adott kincset lelkemnek minden erejével mindentől, a mi reá homályt vethetne; hogy mikor egyszer tündöklő arcza elé jutunk odafenn, azt mondhassam neki: «mi asszonyunk: ilyen fényes volt, mikor nekem adtad, ilyen fényes most, mikor neked visszaadom!»

Incze felölelte a földről a szent extasisban őrjöngőt, ki ott a fűszálakat csókolgatá, mikre férje rátaposott, s engesztelte őket, hogy ne haragudjanak az ő kedvesére azért.

Ha el nem viszi őt erőszakkal onnan, az a nő megtébolyodik ott.

Mikor aztán gyöngéd kényszerrel eltávolítá őt a sírkertből, a mint annak a kapuján kiléptek, már akkor a túlboldog gyöngédség ragyogott könyein keresztül. Olyan volt kedélyének ez indulatkitörés, mint a tavaszi égnek a zivatar: feléled utána.

A temetőből a hajdani lakóház felé indultak.

Hajh, ez nem olyan mosolygó kép, mint az «Isten szántóföldje». Egy elhagyatott kert szomorúbb látvány, mint egy temető.

A hol egykor a pompás nagy káposztafejek nőttek és gondolkoztak, most embermagas laboda burjánzik; bűzölő növényproletárok, miknek szaga méreg, érintése szenny, ragadós magja utálat, foglalták el a sok éven át mivelt földet, dobzódva a kiirtott aristokraták örökében. Szamárlapu, disznóparéj, kutyatövis, koldusdió, fává nőtt ott: senki sem irtotta most ki. A kúszált folyondár-szövevény között nem lehetett rátalálni az elfojtott levendulabokrokra. Zöld pázsittal csak az út maga volt benőve. Máskor ez volt tisztára gereblyélve mindig.

A kis faházba alig lehetett belépni a bozóttá nőtt maszlagtól. Mintha boszút akart volna állni azért, hogy mindig irtották a fajtáját a kertből, a méhek miatt, a miket virága elbódít.

Szegény Sós Márton rezidentiája még egy fejedelmi pompával szaporodott meg. Teleszőtték a pókok selyem szőnyegekkel. Jó volt ott nekik. Az eresz alatt emberfőnyi darázsfészkek csüggtek.

A takarótalan hárságyon ott hevert még a hajdan vánkosul szolgáló ócska vén könyv: téli hólétől szivárványossá penészedve. Az ágy fölött függött egy tenyérnyi kis rámában egy silhouett. A lévita képmása. Valaha pápai diák korában nyirta azt számára ollóval valami vándor művész. Rá lehetett ismerni róla.

Serena levette azt onnan. (Nyilván senkinek sem kellett.)

– Ezt nekünk kell megőriznünk; ez a mi ereklyénk.

Azután felállt egy feldöntött Dzirdzon kasra s kezével benyult a kis faháznak két gerendája által képzett mélyedésbe. Arcza felderült, mikor megtalálta azt, a mit keresett.

Egy papirba göngyölt csomag volt az, sokszorosan átkötözve galanddal.

– Ez az én örökségem, szólt szeliden mosolyogva Inczének.

– Mi az?

– Fogjad.

– Hogy nem arany, azt a könnyűségéről érzem.

– De többet ér az aranynál. Majd megtudod azt egyszer.

Serena eltette a szerény csomagot oldaláról szíjjon függő kis táskájába. S hagyta Inczének találgatni, hogy mi lehet az, a mit ő érdemesnek tart e helyen felkeresni, örvendeni megkerülésének, s a mit örökségének nevez?

Ha megmondta volna neki Serena, hogy mi «van» benne? hogy kaczagott volna rajta!

S ha megmondta volna neki egy csillagjós, ki jövendőt lát, hogy mi «lesz» belőle? hogy sírt volna rajta!

Semmi… és minden…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze is hordott magával egy rejtélyes bőrtokot; mely a hadjárat alatt mindenütt vele járt, soha le nem került a nyakából. Némelyek azt hitték, hogy egy nagy távcső van benne, a mivel az ellenséget három mértföldnyiről meg lehet látni; mások azt mondták, hogy azok a mesés térképek vannak benne, miket a katonai kormány egyetlen példányban őriztet a budai várban. Nem volt pedig abban sem az egyik, sem a másik; mert abban a dudai község matrikulája volt összegöngyölítve. S ez nemcsak a dudai községre nézve kipótolhatlan kincs, hanem Inczére nézve is. Most hazahozta azt.

A kertből az ismeretes úton a méhesen át szándékozott Incze az udvarra jutni. De tapasztalá, hogy az az ajtó most be van zárva. Az ajtó hasadékán bátran át lehetett az udvarra látni. Az is olyan szomorú hely volt, mint a kert. Telenőtte azt a seprű-libatopp; a gazdasszonyt gyászoló udvarok gaza. A háztetőn a galambok helyét csiripelő verébsereg foglalta el, s a ház oldalán egy pár nagy varangy tesz megújított kisérletet a vakolatvedlett falra felmászni. A sürű laboda között jár alá s fel egy férfi, hosszú bot a kezében. Ez a kurátor. Mindennap eljön délelőtt-délután megnézni a parochiát, hogy csakugyan valósággal üres-e még? kivül mekkorát hullott a vakolat? belül mekkorát nőtt a penész a falon? az egérlyukak hánynyal szaporodtak? a darazsak hány réteg sejtet raktak már az ablak szemöldökfájára? Semmihez hozzá nem nyul. Meghagyta neki a lévita, hogy a míg ő haza nem jön, semmihez a háznál hozzá ne nyuljanak. Nem is tették. A butorok zöldek már a penésztől; a belépőt a régi ruha szaga fogadja, s hosszú pókhálók csüggnek alá a gerendákról, megvastagodva a mindenüvé beható portól.

A kurátor megállt és arrafelé fordult, mikor a kertajtón a dörömbözést meghallá; de nem sietett oda azt kinyitni. Azután azt is elhallgatá, hogy valaki hogy vesződik a zár nyitogatásával. Próbálgathatja azt! Furfangos egy stratagéma az: még a korábbi lévita készítette. Számoló zárnak nevezik. Három vaslemez van kívül is belül is, s azon egy fogas rúd megy keresztül. A ki tudja, hányat kell fordítani jobbra-balra mindegyik lemezen, annak kinyílik a zár; a ki nem tudja, elforgathatja itéletnapig.

A kurátor hátradült a botjára, tenyerébe fogta az állát s hallgatta hidegvérrel, hogy forgatják azt a kinyithatlan lakatot.

Egyszer aztán felnyílt az ajtó. Serena ismerte a zár titkát.

Először azon bámult el a kurátor, hogy tudta azt valaki felnyitni? Azután meg az elszörnyedés hangja tört ki belőle, mikor Inczét és Serenát karöltve az udvarra lépni látta.

– Hüh!…

Ez ráismert Inczére rögtön, daczára megváltozott arczának és egyenruhájának.

– A barát, meg a papkisasszony! dörmögé ijedten Incze jó nap kivánására.

– Elmult az, jó öreg; szólt Incze nyájasan. Most alezredes vagyok, s férje az ön egykori kisasszonyának.

– De hogy lehet az? szólt az, fejét hitetlenül lóggázva.

– Biz öreg, az egész Isten hirével történt; itt hozom a község matrikuláját; abból majd megláthatja. Tudom, keresték azóta.

– Magával vitte a lévita, hogy beleirja, ha valaki ott a táborban elesik közülünk. Hát ő mikor jön haza?

– Otthon van már: az ő atyjánál, a paradicsomban.

– Uram s én Istenem!

Incze átadta a kurátornak az anyakönyvet.

Az kigöngyölíté azt, s a mint az utolsó lapjára nézett, bámulattal csóválta a fejét, s újra meg újra elolvasá s aztán szótagolta az odairottat: «Áldorfai Incze, helvetiai hitvallású evangelicus, őrnagy.»

– Nagy dolgok történnek a világon! Harmadéve itt jött be ugyanezen az ajtón, fehér fekete palástjában s én meg nem akartam beereszteni a paplakba. Csodálatos világ. És most katona! Pedig milyen szépen tudott prédikálni! És Serena kisasszony az ő felesége! És a lévita eskette őket össze. És ez meg meghalt. Csodálatosak az Isten útjai!

Ekkor aztán felnyitotta a kurátor az ajtót, hogy lépjenek be a házba.

Értelmes ember volt: vette észre a fájdalmas hatást, a mit az elhagyottság látása költött Serenánál.

– Biz itt pusztulásra vált minden. Nincs asszony a háznál. Valljuk meg az igazat, férfi sincs a háznál. Közel egy éve már, hogy nincsen lévitánk. Mind vártuk, hogy visszatér a régi. S ime meghalt.

Incze sietett Serenát kivinni ezekből a szomorú szobákból; benn a kisértetes emlékek járták a halott tánczot, a nekik való lidércznyomású bűzben. Az ismerős butorok, miket a zöld penész befogott, magok is halottaknak tüntek már fel. Jobb lesz odakinn a nagy szederfa alatt a régi kőpadon leülni, a malomkő-asztal mellé.

A kurátor megköszönte szépen, hogy az ezredes úr nem restelte a szegény falu anyakönyvét magával hordani s nekik ide elhozni. Bizony nagy híjával voltak. Úr vacsoráját felvenni csak eljárhattak a harmadik faluba sátorosünnepen; ha születés vagy halál volt a faluban, el is hozathatták onnan a papot: de nem volt matrikula, a hova az a megjöttet és elmentet beírja.

S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most.

Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!

Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, a mennyi volt.

Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta vendégeit, az utcza felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek érkeztét kisérte. Azoknak az ismert nagy kerülő uton kellett jönniök; Incze megelőzte őket a kerten át.

A trombitahangra aztán bucsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem engedett neki.

– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!

– Az önnek lelkésznője volt.

– Hm, hm! dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, a míg vendégeit az utczaajtóig kisérte.

Az utczára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a parochiára könyörgés nélkül senkit.

De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Inczéhez, s nagy meggondoltan így szólt:

– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!

– Beszéljen, kurátor úr.

– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette, azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem sincsen.

– Miért jó öreg?

– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona, meg az ágyu, hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul. Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne, azt mondanám valamennyinek: elég volt már, menjetek már haza, béküljünk már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam belőle.

– Én pedig ettem is belőle, szólt hetyke tréfával Incze.

– No no! Ezredes uram. A hányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szivesen elbujnék a töklevél alá, mint Jónás s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét látom mindennek. Egyet mondok: de ne szégyelje el magát miatta. Majd ha egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne; de hátha eljön? a mikor a nagy dicső hazafiaknak azt mondják, a mit már sokszor mondtak, hogy «ill’ a berek! nádak, erek!» ne meneküljön ám sehova máshova; hanem jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük itten szépen. Addig be nem hagyjuk töltetni a lévita helyét. Megvárjuk. Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának, megjavítjuk a dácziáját, kitisztítjuk a parochiát. Hozza ide a feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük, mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.

Incze nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen köny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Van tehát már Inczének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani bukik s ha egyátaljában az «élet» megmarad. Az egyik a párizsi bankárház főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak, tizenöt bankóforinttal és a többivel.

Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?

HOGYAN LESZ A FIÚBÓL ATYÁINAK ATYJA?

Incze azt a feladatot, a mi rá volt bízva, az unalomig könnyűnek találta. Futárai által naponkint értesült a harcztér nagy mozgalmairól: a nagysarlói ütközetről, a losonczi mesterrohamról s aztán Budavár vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó ellenséget kellett kisérnie.

Ez a helyzet őt kínozta.

Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött meg, a mik nem igértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe, akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait döngetik: ő nem lehet ott!

Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt hősöknek, kiket a fővezérek az ország távoleső részeibe egy-egy elszakított hadcsapattal czéltalan sétahadjáratra elküldöztek.

Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden hadmüveletet a Bakonyban s siessen a Balaton partjához.

A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a köröskörül dörgő ágyuk szavát meg ne hallja!

Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymásközötti visszavonásáról, a harczi körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminiszterium, hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú sora a hirhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a kardot a kormány lába elé s azt mondták, hogy nem harczolnak többé.

Előtte volt a példa, a jogczim, az ok: hasonlót tenni.

Nem tehette azt.

Mit mondott ez az asszony? «Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.»

Nem lehet e szavakat elfelejteni.

Incze azt mondta, hogy engedelmeskedik s megy oda, a hova parancsolták, nem fürkészve a kitalálhatlan okot.

Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi félszigetet kell megerősíteni s azt egy második Gibraltárrá átalakítani. E feladat nézett Inczére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény parodiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem tragicomicus hőse.

Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton felé.

Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az orosz czár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagy hatalmat is porba vetni.

Ime, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem ezentúl.

Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, a mely órában akar, mint mások sokan. Külföldre szóló franczia útlevele is van Leótól.

Nem teheti azt.

Hogy mondta ez az asszony? «Mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább vérzeni, mint pirulni!»

Nem tántorodott el. Folytatta útját, a merre küldve volt.

Ismét keresztül kellett e közben vonulni azon a városon, hol egykori otthona, a kolostor állt.

A mint a hegyhátról a völgybe alákanyarodik az út, a szép cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az útfélen taraczkok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.

De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai, ellenben zászlója tömérdek és az mind nemzeti háromszín.

Kitalálta, mi az? Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott országgyülési képviselő leköszönt s helyébe mást választ a nép. Jámbor, szófogadó nép ez, a ki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörüségeit. A kit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára s a kit követének választott egyszer, azt, a míg csak él, újra megválasztja mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.

Inczének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátur lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát az elnököt kiáltani ki képviselőjének.

Incze azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz odafenn.

Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány, azután a hadsereg.

A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyalog hadat hintók és szekerek beláthatlan sora követte. Legelől jött egy nyitott hintó hat fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két kezében nagy selyem lobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott lovas bandérium ügetett.

A hintóban ült az ősz apátur. Egyedül.

Mikor a hintó a hadsor elé ért, Incze tisztelgést parancsolt, s maga is katonásan üdvözlé az apáturt.

Erre a hintó megállt, az apátur leszállt s Inczéhez közelített.

Akkor Incze is leszállt a lováról s a közeledő elé sietett.

Az agg egyházfő levette fövegét s úgy lépett eléje.

És így szólt hozzá:

– Atyánk!

Incze elámult: lelke elzsibbadt e szónál.

Az ősz folytatá:

– Légy általam üdvözülve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyülési képviselőjének. Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, a hogy mi szeretünk téged.

A többit elfojtotta a köny.

S ez valóban nagy szeretet volt.

Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az elveszett fiút, nem az apostatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú homlokát koszorúzta fel vele.

Incze ingani érzé a földet a lábai alatt.

A harcz zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.

Mi történik vele?

A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés, melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen lepje meg?

Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, a mit a nép most vállára ruház? Nem Isten szava-e a nép szava?

S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.

Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.

Nem kinálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei a harczmezőn: víhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert ütközetnél.

Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegből.

– Éljen a honfi, ki értünk harczolt!

Az erdők visszhangozák a felzendülő rivallást.

Ekkor egy másik hang kiáltott fel.

– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!

Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni.

A nép észrevette, hogy Áldorfai Inczének neje is ott van, s minthogy a nő nem volt rábirható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte őt szekerestül együtt s úgy hozta őt vállain egész odáig, a hol férje állt.

Ez határozott.

Inczének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell felelnie?

– Polgárok! Honfitársaim! szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. A honfiui megtisztelés, mit elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem ezeknek.

Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe többé; mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek s messziről nézné az itthagyott húsbálványt: nos, mit tudsz nálam nélkül?

E perczben Serena arczára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a lelkét.

– Igen. Esküdtem Istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, a míg egy dob pörög, a míg egy fegyver dördül. E kard oldalomon védelmezi hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatásától, oltárától, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít. Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb bucsújárat processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de szivemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem viselhetem. Míg katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás tereméből. Nem is való vagyok oda. A mi tán erényem a harczmezőn, hibám volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek, ismeretekkel, tanulmánynyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a percz szülte lelkesedés. Jó ott, a hová vezérem küld, rossz ott, a hová ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát s nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom: válaszszatok nálamnál jobbat közületek!…

Incze egész beszéde alatt folyvást Serena arczát nézte. Ragyogott az! Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szivéből beszélt a férj.

Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban, feszült figyelemmel várta, mi fog történni most?

Az elnök, az ősz apátur szólt a néphez.

– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül – másodszor is Áldorfai Incze alezredest…!

Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Incze azon vette észre magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az «éljen»-nel; a lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a választók süvegeiket lobogtatják s zászlóikat lengetik; mindenkit magával ragad a hevély.

Serena elsápadt.

Mikor nagysokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátur ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Inczének:

– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És a míg élsz, s a mikor Magyarországon képviselő testület lesz, mindig téged fog megválasztani és senkit mást. Ha elébbvaló dolgod van a harczmezőn, széked üresen fog állani az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s leszállhatsz lovadról, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még egyszer mondanom: «atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!»

A vihar elkapta a falevelet.

A nép vállára emelte Áldorfai Inczét s a hatlovas hintóig le sem tette onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de meneszteték.

Hasztalan lett volna megkisértenie minden beszédet. Akár mit mondott volna, azt kiáltották volna rá: «éljen!» s vitték volna magukkal.

S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vétetni, hogy férje mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.