Part 13

– És most hallgassa meg ön azt, a mit én csábításnak neveztem. Nincs elszökésről szó. Hanem a mely perczben önnek kedvesét félre akarják tenni az útból, pedig akarják, dicső pályafutását átterelni valami zátonyra, – katonák értenek ehhez – nagyon, ön azt mondja férjének: nem engedsz magaddal játszani, megköszönöd nekik a szolgálatot, s ha útjokban vagy, félreállsz előlük s visszavonulsz, a hogy ezt önérzettel biró katonák mindenütt és minden időben szokták tenni. És akkor itt hagyok önnek egy betöltetlen útlevelet, láttamozva a franczia követség által. Ezt töltse ki ön, s vigye ki férjét magával Párisba. A többi aztán az én gondom lesz. Most már nem háladatosságból beszélek. Önérdekemből szólok. Nekem Párisban üzleti házam van, mely most igen jó üzleteket csinálhatna, ha volna olyan emberem, a kiben teljesen megnyughatom. Ezt nehéz találni. Vagyonos üzlettárs nem szövetkezik velem, mert az most a saját kezére is könnyen dolgozhatik, s nincs oka velem megosztani a nyereményt, mit esze és szerencséje ad neki. Szegény embert pedig a sok pénz konfundálja. A ki a becsületesség mintaképe volt, a míg kevés pénz volt rábizva, a mint egyszerre nagy összegek kerülnek a kezére, elszédül, elbukik; gonosztevő lesz. A sok pénz méreg annak, a ki azt meg nem szokta. Ritkaság, mint a gyémánt, az ilyen ember, mint az ön kedvese. Ez először is visszautasít egy olyan nagy tömeg pénzt, a mi egyszerre úrrá tehetné s a mit kinálva tuszkolnak rá. Nem tartja azt megérdemeltnek. Másodszor visszadob egy gyémántot, s azt mondja: «Mit szólna feleségem, ha azt meglátná rajtam?» És harmadszor, mikor ezt a feleséget a véletlen karjai közé hozá: a világ urának képzeli magát. Ilyen embert keresek én régóta, meg egy ilyen asszonyt hozzá. Ez nem fog az én pénzemnek csatornát nyitni a Mabilleba. Erre rábizhatom a párisi házam igazgatását. Egyszerű feladat az. Nem kell hozzá egyéb, mint becsületesség és pontosság. A vállalkozás az én feladatom, az ügyvezetés az alárendelt hivatalnokoké. Üzlettársam semmi más, mint egy ember, a kire üzleti titkaimat és pénztáram kulcsait rábizhatom. S ezért van negyvenezer frank évi fizetése és tíz százalék a tiszta nyereségből. Elvégeztem. – Mit szól ön ezekre uram?

– Feleségemhez beszélt ön. Feleljen reá ő.

Serena hosszasan szemébe nézett Inczének, mintha engedelmet akarna tőle kérni, hogy az ő gondolatait elmondhassa. Mert hisz ők együtt szoktak gondolkozni, s ha tartományok feküsznek is kettőjök között, lelkeik mindig együtt járnak.

Azután hozzáfogott a nehéz felelethez.

– A csáb erős, a kisértés nehéz, elismerem. Semmit azokból, a miket ön elmondott, megczáfolni nem tudok. Minden úgy van és úgy lehet meg, a hogy ön mondá. És mi mégis maradunk azok, a kik vagyunk. Hivei egy úrnak, ki nem jutalmaz, hivei a sirig, a börtönig, a kétségbeesésig. Ez az úr: a mi zászlónk. Ez a zászló adott bennünket egymásnak. Ez üldöző harcz, e vérrel hintett föld, e jajkiáltással teljes éj kötött bennünket össze. E nélkül soha egymásé nem lehettünk volna. És nincs az a bűnbocsátó hatalom a földön, mely fölmentsen bennünket, a miért szeretni mertük egymást; egyedül e zászló árnyékában lett az erénynyé, kötelességgé, a mi minden más helyzetben bűn volna és szentségtörés. Ez a kard férjem oldalán, mikor a hazát védelmezi ellenség ellen – védi a mi mennyországunkat is a poklok és az irigy emberek ellen. E kard nélkül férjem nem más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatalától, oltárától: egy földi teremtés szerelme miatt. Az ő babérkoszoruja az én menyasszonyi myrtuskoszorummal van egybefonva; ha elhull az egyik, elhull a másik. Minden, a mi nekem drága: férjem szerelme, női becsületem, anyám végszavainak titka, Isten bűnbocsánata, itt van e tépett zászló árnyékában s azért mi ketten e véres mezőt, e folytonos vihart, e halálkereső életet el nem hagyhatjuk, míg csak egy dob pörög, míg csak egy fegyver dördül. És mivel mindazon rémségek igazak és bekövetkezendők, a miket ön, uram, jó barátom, elmondott; ez nem arra fog engem indítani, hogy férjemet elvigyem e rossz helyéről, hanem arra, hogy én is odamenjek ezentul, és soha egy órára se távozzam el tőle, míg a veszély tart. A nők leleményesek. Hátha a legnagyobb bajban én tudom őt megszabadítani? S ha nem tudom, együtt veszhetek el vele – s ez is öröm lesz. – Hová vezet e harcz? Istenség titka az! De mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem, ha odamegyek? A közvitéz, mikor a mocsár partján száraz kenyerét eszi estebédre, s azt a vizet iszsza hozzá, melyben sebét kimosta elébb, nem kérdezi: «mi lesz belőlem, ha bénán kerülök haza koldusnak, leégett falumba?» hanem a mint meghallja a riadót, elfeledi kapott sebét, fegyverét ragadja s megy zászlója után; – hát a vezérek, kiknek nevét a dicsőség koszoruzta meg, azok kérdezzék: «mi lesz mi belőlünk, ha eltalálunk bukni?» Mi lesz mi belőlünk? Vértanuk lesznek belőlünk! Nem tudtátok-e ezt, mikor a legelső trombitaszóra felkötöttétek a kardot? Ezzel a kulcscsal csak az előrenyíló ajtót lehet kinyitni, a hátatok mögött becsukottakat soha többé. Ha féltek elveszni, merjetek győzni! Én nő vagyok és hitvestárs. Én inkább akarom férjemet megsiratni, mint miatta pirulni. Inkább akarom, hogy üldözzenek, mint hogy kikerüljenek. – És én hiszek zászlónk győzelmében. Ez a hitem egyenrangú a feltámadás, az üdvözülés, az örök élet hitével. – De készen vagyok az elveszésre is, annak minden rémalakjában. Jöhet ránk a szájhősök rémuralma, azokat megvetem s ha bohóczkodásuk hatalma a vérben fog is gázolni, nem félek tőlük. Vihetnek a nyaktilóhoz. Én is tudom odáig a «Szózatot» énekelni, mint a gironde asszonyai a marseillaiset. S ha hosszú élve-eltemetés vár arra, a kit szeretek: viselni fogom érte a gyászruhát addig, míg sirjából visszatér. – Azon családhoz tartozom, melynek asszonyai egy egész életen át tudtak szenvedni azokért, a kiket szerettek – és boldogok voltak.

Áldorfai Incze nem tudott szólni a könyektől, magához karolta kedvesét.

Szive beszélt annak ajkairól. Mind, mind azt mondta el, a mit ő kigondolt.

– Leteszek róla, hogy önöket megtérítsem. Hisz itt a nő az elsőrendű vétkes! – Javíthatlanok. – Egy nő, a kinek semmi kivánsága nincs.

– Oh van, oh van! rebegé Serena, s ismét csak férjére nézett. Szemei elárulák, hogy igen nagy az, a mit óhajt. Tőled kell azt kérnem; de te egyedül azt meg nem adhatod.

– Szóljon, mi lehet az? sürgeté a bankár. Azt hitte, hogy mégis olyas valami lesz az, a mit ő is segíthet elérni.

– Mi lehet az? kérdé bámulva Incze. A mit úgy óhajtasz, s a mit én megigérhetek, de meg nem adhatok.

– Azt a kis falut szeretném újra látni, a hol anyám sirja van. Oda szeretnék hozzá menni te veled. Elmondani neki: itt vagyunk, egymásé lettünk. Isten megengedte, Isten parancsolta nekünk, hogy egymást szeressük. Nyugodjál már most békével és légy üdvözülve.

– Oh, én szerelmem, elviszlek oda! sietett kedvesét biztosítani Incze, s kezeit csókolá örömében. – S ne hidd, hogy igérek valamit, a mit meg nem adhatok. Az imént hallád, hogy egy futó hadoszlopot akarnak rám bízni, azért is, hogy a hír mezejéről eltávolítsanak. Én tudtam ezt, s eddig elutasítám magamtól e megbizást. E hadoszlop feladata lesz a Bakonyt az ellenféltől kitisztítani. Most már elfogadom e feladatot, mely engem a dicsőség útjától megfoszt, de téged anyád hamvaihoz elvezet.

Most aztán üdvözült volt a nő.

– … Hagyjuk őket magukra, szólt Brandlerné.

– … Milyen koldus vagyok én ez emberekhez képest! monda Walter Leo.

VISZONTTALÁLKOZÁS.

Áldorfai Incze elfogadta a főparancsnokságtól neki ajánlott küldetést: a mint a Duna jobb partját elhagyja az ellenfél, egy különvált hadcsapattal a Bakonyba nyomulni előre s onnan az ellenfél megszálló csapatait kizavarni.

A míg fegyvertársai a felszabadított Pest örömmámorától ittasulni siettek, vagy a nagysarlói babérokat tépték, addig neki feladata lett egy névtelen ellenféllel dicsőségtelen harczokat vívni. Historiographot sem adtak mellé.

Hanem azért, hogy e megbízást oly engedelmesen elvállalta, jutalmul kinevezték alezredesnek s kitüntetésül megkapta a nemzeti érdemrendet, az ezüst koszorut piros szalagon.

Hiszen a rábízott feladat harczias része nem volt a terhesebb. Előre látható volt, hogy hadoszlopának puszta megjelenésére rögtön felkerekednek a Bakonyban portyázó ellencsapatok, s nem várják be, hogy Noszlopy és Mednyánszky szabad csapatai közé hármas kereszttűzbe szoruljanak: Horvátországig meg sem állnak. De a mi nehéz volt Áldorfai Inczének: az, hogy a Bakonyon keresztül az út a *-i zárda mellett vezet el. A mellett végig kell haladnia, akárhonnan támadjon is. A dudai út pedig épen e kolostor előtt visz el.

Hogyan menjen el e kapu előtt, melyen belül egykor otthona volt: fogadott világa, a mibe szent eskü zárta körül?

Éjszaka, nesztelenül vonuljon-e át előtte, mint orv, mint szökevény, a ki fél, hogy meglátják onnan belülről?

Vagy teljes katonai pompával, dobpörgés, trombitaharsogás között vonuljon végig ablakai előtt, tomboló paripáján ülve s büszkén tekintve alá a kapuban levett kalappal álló ősz atyákra?

Vagy egyenesen betérjen hozzájuk, joviális víg kedvvel, daliás merészséggel, mintha mindennek úgy kellett volna történnie; felverje a folyosók csöndjét sarkantyús léptekkel s asszonyruhasuhogással és bemutassa nekik, a kit magáévá tett: «Ime ez a feleségem!» A nagy idők tréfája ez!

Úgy szerette volna kitalálni, valjon gondol-e erre Serena is? s valjon mi az ő óhajtása? Hisz ők mindig együtt szoktak gondolkozni.

Nem szóltak egymásnak e tárgyról egész addig, a míg *-ig nem jutottak. Harcz csakugyan nem volt sehol. Közeledésük hire kisöpörte a tért.

Mikor *-re bevonult a hadcsapat, Incze a vendéglőben szállásolta el magát.

Az egész úton azt a kopott foltos attilát és köpenyt viselte, mely a téli hadjáratban kiszolgált. Itt azt mondá Serenának:

– Add elő új egyenruhámat.

Mikor alezredesnek kinevezték, akkor készíttette e díszöltönyt, széles arany paszománynyal gallérján, kézhajtókáin.

Most vette azt fel először. Olyan délczeg volt benne! Szép sötét szakáll köríté arczát. Felkondorult bajusza emelé daliás tekintetét.

– Tűzd ide fel az érdemrendet.

Serena maga mindig csinos volt. Viselete egyszerű, de tiszta. Nőknél a tisztaság olyan, mint az éltető lég: nem tudnak a nélkül lélekzetet venni. A szenny a nőiség rovására megy.

– Nyújtsd karodat, monda Incze: látogatóba megyünk.

– Oda? kérdé Serena.

– Igen. A kolostorba. Helyesled-e ezt?

Serena megölelte e szóért férjét.

– Lelkem legforróbb óhajtását találtad ki ismét. Ez a teher nyomta lelkemet örökké. Köszönöm, hogy megszabadítsz tőle.

S megindultak karöltve a kolostor felé.

Vártak rájuk.

Nehéz szivdobogással közelítettek a kapu felé.

Ott a nyitott csarnok alatt álltak a kolostor atyái: középett az agg apátúr.

Incze fölemelte kardját, hogy ne csörömpöljön a kövezeten.

Az ősz apát hajadonfővel volt, még kis bársonysipkája sem takarta fejét. Eléjük lépett.

És azután két kezét Incze felé nyújtva, rebegé meghatottan:

– Üdvöz légy, fiam!

S aztán Serenának nyujtá kezét, de szótlanul. Ennek nem tudott nevet adni.

Serena lehajolt a hozzá nyujtott kézhez s tiszteletteljesen megcsókolta azt.

Ekkor aztán kitalálta a nevét.

– Üdvöz légy, leányom.

Nőnek, feleségnek, asszonynak nem nevezhette őt; leányomnak igen. Amazt tagadja VII. Gergely bullája, emezt diktálja a szeretet vallása.

A szemrehányásnak egy sugara sem volt szelíd tekintetében.

– Legyetek e ház vendégei, kedveseim, monda nekik s felvezette őket a márvány lépcsőkön a számukra elkészített szobákba.

Külön ajtaja volt mindkét szobának a folyosóra s egymásba nem nyiltak azok.

A guardian elhozatta a fogadóból uti podgyászukat, külön a férjét, külön a nőét. S aztán magukra hagyták őket.

Nem volt sok beszéd köztük. Mindenki magában iparkodott kitalálni a vele találkozók gondolatait s magában felelni meg azokra.

Mind a két szobának az ablakai arra az udvarra néznek, melyből ama négy óriási fenyő nőtt túl a kolostor tetőzetén. Mennyi háborgó eszméje volt Inczének e czembrák sötét lombjai közé eltemetve! A nő előtt mind ez elrejtett eszmék felelevenültek, olvasott belőlük.

Nem volt e helyen sok beszéd; a talányfejtő ész magyarázta a hieroglyphokat.

Az atyák észrevették az ismeretes ezüst feszületet Serena nyakán, melyet az előtt Incze viselt. E helyet cserélt ereklye hieroglyphjében egy egész élettörténet volt megirva.

A hosszú mély vágás a férj homlokán; az érdemrend mellén; a főtiszti aranyhajtókák mind megannyi hosszú regéket mondtak el a tegnap és a ma között történt eseményekből.

A mit nem értett még valaki, azt megmagyarázta a nő tekintete. E bánat saját boldogsága fölött; e szemérem a hű ragaszkodásban; e bizalma a félelemtől üldözöttnek összefüggővé tette a nagy rejtélyt.

Fél óra múlva látogatást tettek együtt az apáturnál, ki akkor a perjellel és a guardiánnal együtt felhívta Serenát, hogy tekintse meg a kolostor helyiségeit.

Legelőször elvezették őt a kertbe. Megmutatták neki a hosszú sétányt, hol Incze annyiszor tanulva sétált, kis külön kertjét és benne a szegfűveket, a miket Incze ápolt egykor. Most is nyílnak. Serena remegett azokból egyet is leszakasztani. Nem az övéi többé!

Azután elvitték a tanterembe. Itt áll a kathedra, melyről «hajdan» Innocentius szónokolt. A kézikönyv most is ott van rajta, ugyan arra a lapra nyitva, a hol ő utolsó lelkesítő előadását félbeszakítá: a mohácsi vésznél. Erről a lépcsőről szállt le, hogy oda törjön fel, a hol most áll.

Azután felnyitották előtte azt a szobát, melyben Innocentius lakott egykor.

Incze saját szivének hevűléséből érzé, miket kell most átgondolnia a nőnek, ki karján csüggve lép be e szobába?

– Itt az iróasztal, melyen nagy művét befejezetlen töredékül hagyta. A pók beszőtte a tintatartót. Itt függ a fogason fehér öltönye, a fekete scapuláréval. A sár, mely fehér szegélyeit lepi, nem tisztátalanság nyoma; hanem emlék egy zivataros éjben egy haldoklóhoz tett utazásra. Itt vannak az apró faragványok, a mikkel üres óráiban bibelődött. Itt fűvészkönyve, rajzalbuma amott. És ott ama fülkében áll imazsámolya. Rajta az imakönyv. A felnyitott lapon egy száraz balzamita levél. S itt a függönytől takartan ime a Boldogasszony képe, kihez naponkint imádkozott. A függönyt félrehúzták róla.

Itt Serena nem birt tovább érzelmeinek súlya alatt állva maradni. Le kellett roskadnia térdre azon imazsámolyra, és összekulcsolt kezeit ama könyvre terjesztve, homlokát lehajtani rá és zokogni hosszan, keservesen. És aztán mikor kisírta magát, könyört esengő könyes arczát felemelé ama mosolygó képhez.

Nem lehetett-e megérteni, miről imádkozik?

– Bocsáss meg nekem, hogy felszentelt lovagodat, én, nyomorult halandó lélek, elraboltam tőled!

Az apát szelíd mosolylyal tekinte hol a képre, hol a térdeplőre.

E mosolynak ez volt az értelme:

– Mennyire hasonlít hozzá! Maradjon az örökké!

Incze küzdött magával. Büszkesége öntudata fennállva tartá; de utóbb lelke egészen elveszett e nő könyes tekintetében. Elfeledé, hogy katona; elfeledé, hogy mi történt a bányavárosi leégett házban? Térde meghajolt s ő is odarogyott neje mellé s megcsókolá azt az otthagyott imakönyvet.

Mennyi szó volt ebben a csókban!

S mikor ott térdepeltek egymás mellett, az ősz apát fejeikre tevé kezeit szótlanul.

De e szótlanságban e mély értelem volt:

– Én titeket feloldalak… Téged, fiam, esküd nem köt hozzám többé; de áldásom kötni fog hozzád örökké.

– Amen, rebegék az atyák, a midőn a térdeplők fölkeltek az imazsámolyról.

Serena elpirult arczát összekulcsolt kezei mögé rejtve fordult férje felé.

E néma tekintet ezt mondá:

– És mindezt én értem hagytad el! Egy mennyországot cseréltél el egy asszonyért!

És a férj megérté e néma gondolatot, mert keblére ölelte a nőt, ott a kegyes atyák és a boldogságos szent szűz szine előtt, s arczát nemes hévtől ragyogóan emelte ég felé. S e tekintetben ez a felelet volt:

– Isten hallja meg gondolatomat: én nyertem vele!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak egy napot tölthetett Serena a kolostorban.

Ez az egy nap is elég volt neki, hogy át birja érzeni az áldozat nagyságát, melyet Incze szerelmének hozott; hogy megértse a küzdelmet, melyen át odáig vergődött, a hol szerelmét meg kellett vallania.

A kolostor atyái még most is úgy szerették Inczét, mint mikor még az ő fiuk volt. A hitből kitérés, a fogadalom megtörése nem birta elfojtani szivükben a hajdani kegyeletet. A hős név, mit magának kivívott, sérthetlenné avatta őt.

Szerették. Elnézték tettét. Megbocsátottak neki.

Minden szó, minden tekintet ezt árulá el.

De Serena többet kivánt még. Neki nem volt elég a szeretet, bocsánat, elnézés. Ő igazolni akarta férjét! Fölmentést kivánt számára.

Másnap reggel, mikor a vének ismét összejöttek vendégeikkel, Serena így szólt az apáthoz és a vénekhez:

– Atyáim! kik menedéket adtatok férjemnek egykor: adjatok azt nekem most. Hadd hagyjam itt lelkem terheit nálatok. Meg akarom gyónni bűnömet, mely szentségtörővé tett és rablójává a szent helyeknek. Halljátok meg azt mindannyian és oldjatok fel, vagy itéljetek el engem. Csupán engem, mert a bűn az enyém. Ő csupán áldozat.

És akkor elmondta a vének előtt a történteket, szerényen, igazán, nem szépítve, nem nagyítva semmit. Incze legelső megjelenését a protestáns paplakban; a másodszorit haldokló anyja ágyánál; a találkozást a manswörthi harczban, a hosszú táborút küzdelmeit, keserveit, czéljait, egész addig a réméjszakáig, melyet a bizonyos halállal fejük fölött végig éltek a kárpáti romlakban, midőn a pap, ki őket összeesketé, egy percz múlva a tűzoszlopban ment föl az Úr elé, számot adni azért, a mit tett az ő nevében. És aztán a csodaszerű megmenekülést. A föld keblén keresztül; a síron keresztül egy új életre. Ők azt hitték, hogy útjok az égbe vezet, s csak a föld másik oldalára vezetett az.

A vének meghatottan álltak a nő előtt, kit az ihlet és a szavak igazsága papnői magaslatra emelt.

– Isten akarta ezt így… rebegék egymás után.

A nő fel volt oldva.

A férfinak: ah annak számára nincs feloldás. A ki merész kézzel választotta magának az életet, majd megkapja az életnek a viharait is. Neki át kell menni a vészek tisztító tűzén. S ha volt ereje az örömök legfenségesebbjeit a sors kezéből kicsikarni: kell erejének lenni majd a nagy csapások elviselésére is. Férfi számára nincs indulgentia, nincs absolutio. Az ő bírája a balsors.

Az út tovább vezetett a Bakony mélyébe; az előhaladott csapat mindenütt csak hűlt helyét találta már az ellenfélnek. Úgy látszott, hogy az egyszerre elhagyta a ránézve veszedelmes tért, az erdőt, hol a támadó minden rejteket, hegyszakadékot, mély utat ismer, míg a védő egy nagy tömkelegben találja magát ugyanott.

Incze századosaira bízta a csapatok vezényletét, kijelölve a helyet, a hol ismét csatlakozni fognak. Egy lövész csapat feladata volt a dudai hegyszorost felhajtani. Ezt maga vezette.

A hegyháton keresztül még mindig csak gyalog lehetett járni.

Még nem tölt le egy év, hogy Incze és Serena együtt jöttek végig ezen az úton. Akkor a kétségbeesés sötétségével lelkükben. Most mint boldog pár térnek vissza rajta. Milyen hosszú volt akkor ez az út! milyen rövid most!

Minden útba eső emlék megszólítja őket.

– Emlékszel-e még e mohos kőre? itt leültünk pihenni. Mit mondtál akkor?

– Emlékszel-e erre a forrásra itt az odvas kő alatt? Ittunk belőle s azt találtuk, hogy keserű; pedig hiszen édes.

– Emlékszel-e erre a pagonyra, a hol annyi fűzéres piros bogyó volt akkor? Azt mondtad, hogy meg ne kóstoljam, mert mérges. Nézd: pedig a gyöngyvirág magja volt az; most tele van gyöngyvirággal a haraszt.

És aztán odafutott a nő s teleszedte az ölét azokkal az ártatlan méz-illatú fehér virágokkal, a mik oly méreggyümölcscsé válnak őszre. Úgy illett azokból egy bokréta a honvéd kalpag rózsája mellé!

Majd eljutottak ahhoz a meredek sziklafalhoz, a hol a kisértő árny beszélt Inczével.

Ott megálltak a meredek szélén s nem is kérdezték egymástól: «emlékszel-e még?» A nő átkarolta férjét és félve látszott őt visszatartani, hogy le ne szédüljön a mélybe.

Ah, akkor az a gondolatjuk volt, hogy együtt abba az örvénybe leugorjanak, s mint megijedtek egymás szemeitől, midőn mindketten ugyan azt a gondolatot olvasták ki azokból. Mint borulnak egymás keblére most! Mint keresik egymást szemeikkel, ajkaikkal!

– Siessünk. Anyám vár!

A mint a lövész csapat trombitaharsogása aláhangzott a sziklaútról, egész Duda lakossága kiszaladt messze eléjük. Ifja, véne, asszonya, férfia ujjongott, tombolt örömében.

Inczének üdvözlő beszédet is kellett meghallgatni, a mit biró uram tartott hozzá, a minek az volt az érdemleges tartama, hogy lesz minden, csak tessék beszállásolni magukat a vitéz uraknak.

Pedig hát szegény «Dudaiak nem élhetnek, hacsak szenet nem égetnek.»

Inczét generálisnak titulázták. Mondta, hogy ő csak alezredes. Megalkudtak vele egy «ezredesbe.»

A feleségét mindjárt megismerték. Kezet is csókoltak neki. Ah az áldott jó Serena kisasszony! Most már méltóságos asszony. De fölvitte az Isten a dolgát!

Hanem Inczét nem ismerték fel, e katonaöltönyben, szakállasan, bajuszosan. Az asszonyok mondogatták fennhangon: «de szép ember a lelkem adta!»

Nagy volt a bámulásuk a jó embereknek, mikor Incze egyiket-másikat nevén szólította s emlékezteté a Sió melletti hajczéczúra, a fehérvári nagy petekre. Még akkor sem hajaztak hozzá.

– Hát kurátor uram hová lett?

(Hogy még azt is ismeri!)

– Az nem jöve el. Magyarázá a biró. Az nagyon csendes ember most. A mióta megijesztették. Guerillákat vezetett az erdőn keresztül; aztán a császáriak elcsipték, Krikszkritt elejbe állították, kötélre itélték; már a nyakán volt a hurok, akkor kegyelmezték meg. Azóta nem megy sehová. Mindig a parochia udvarán ül.

Incze pihenőt rendelt a csapatnak, biró uramra rábizta, hogy a mit a szállásmesterek rendelni fognak, kész fizetésért teremtse elő. Azzal előre bocsátá a csapatját. A nép asszonyai, leányai törték magukat, éljent visítozva a honvédek nyomában, a gyermekek czigánykereket hányva vonúltak előttük.

Incze és Serena a temető felé vették útjokat. Ez volt az ő jövetelük czélja.

Könnyü volt rátalálni a sírra. Annak volt egyedül keresztje a többi fejfák között. Még rajta volt a tavaly ráakasztott koszorú: az immortellek, szalmavirágok még szineiket sem hagyták el. A sír szépen be volt vonva fris pázsittal s sűrűn ki volt hímezve a temetők pompájával, a sötétkék kigyójáczintokkal, és a sárga csillákkal (scylla). Az a kis kereszt pedig be volt lepve sűrűn a kis apró helix fajú csigákkal, a mik a völgyben millió számra teremnek. Olyan volt, mintha gyöngyökkel lenne kirakva. A természet fényüzése gyönyörű!

Akkor nem sírt a leány, mikor egyetlenét a világon e sírba letették. Most már kivehette részét az eltett fájdalomból. Most már volt, a ki osztozzon benne. Most már lehívhatta az égből zokogásával az üdvözültet: hiszen öröme volt, a mit azzal megoszszon, hogy a mennyország gyönyöreit szaporítsa vele.