Part 12

Böske hunyászkodottan visszatért a terembe s elkezdé a tört tányérok cserepeit összeszedegetni, megint olyan vékony hangon könyörögve az úrnőnek, hogy ne haragudjék az ügyetlenségeért: meg fogja téríteni a kárt, a mit okozott; míg Cæsarine ismét csupa kézcsókoló atyafi lett egyszerre nénikémnek, bácsikámnak.

Pedig ezuttal a vértes csapat már egészen hatalmába készült venni a kastélyt; hangzott közeledő trombita szavuk; a vezér parancsa, mely a sorba felállást vezényelte s azután sarkantyús lépések, kardcsörömpölés a lépcsőkön, a folyosón végig.

– Fogadd te el őket! súgá Brandlerné öcscsének, nekem nagyon fáj a fejem. Nem is volt csoda; de meg nem is volt ő nagy barátja annak az érkező csapatnak.

Cæsarine a benyilóba tuszkolta át Böskét s összetett kézzel rimánkodék Leonak, hogy ne árulja el titkát.

– A mit egyszer igértem: azt megtartom.

Cæsarine és Guido ott maradtak a félignyitott ajtón át hallgatózni.

A folyosóról hangzó lépések a teremajtóig jöttek. Egy tiszt lépett be az ajtón. Szürke köpeny rajta, az is sáros, két könyöke foltos. Csákója kezében. Nem lehet hirtelen megitélni, hogy miféle rangbeli tiszt?

Walter Leo eléje siet s üdvözli őt németül, mit a belépő hasonlóul viszonoz.

Első kérdése az érkezőnek:

– Nincs itt az ellenfél csapatjából senki?

(A mellékszobából áthangzott valakinek a fogvaczogása.)

– Senki sincs, uram, felelt Walter Leo.

– Nem is volt itt?

– De igen. Egy szabad csapat a magyar részről: de a mely az önök közeledtére elfutott – mind.

– Szép tőlük! Hát azok is úgy jártak velünk, mint az imént a banderiális huszárság.

– Hogyan? uram, hát az a banderiális huszárság volt: a császáriak egyetlen és leggyöngébb huszárcsapatja: a kiket Jelasics huszároknak és Jézus Mária huszároknak is neveznek? De hát akkor az önök vértes csapatja micsoda?

– Ez pedig az alkotmányos hadsereg egyetlen vértes szakasza, mely a szolnoki csata után alakult, az ott elfogott vértesek fegyverzetével. Ez nagyon alkalmas ilyen kémszemlészetekre, mint a mai volt. Én a kémszemlész csapat vezetője vagyok: Áldorfai Incze őrnagy.

Hej most áldotta aztán magában Walter Leo bankár azt a princzipálist, a ki neki fiatal gyakornok korában azt tanította, hogy az adott szó megtartása mindig kifizeti magát. Ime, ha ő most inkább hallgat boszuállása rossz sugallatára, mint nemeslelküségére s felülve az opticai csalódásnak, azzal fogadja a kérdezősködő tisztet, hogy de biz itt van egy elrejtett magyar csapatvezér: itt a nyaka, fogd meg, akaszd fel! hát akkor épen belefut a veszedelem torkába, s nemcsak megfogja, de egyuttal el is itéli magát.

Ámde ennek a felfedezésnek a mellékszobára is kiterjedt a hatása.

Egyszerre hangzott onnan a csapatvezér rikácsoló hangja.

– Polgár-őrnagy! Én neked parancsolom, hogy ama hazaárulót rögtön fogd el!

Walter Leo a fékezhetlen indulat dühével kiálta:

– Uram! Én nem árultam el önt! S ön elárul engem!

– A hazaárulóknak nincs irgalom! hangzott ki a mellékszobából.

Incze meglepetve nézett hol az ajtóra, hol a bankárra.

– Mi ez? Ki kiabál ott? Mért mondta ön nekem, hogy itt senki sincs elrejtve? Ki az a férfi odabenn?

Azzal odament s betaszította az ajtót.

S aztán még jobban bámult, mikor nem látott maga előtt mást, mint – két asszonyt; egy czifra lovarkomédiásnét, meg egy paraszt szolgálót.

A parasztleány azonban hirtelen letépte fejéről a tarka kendőt s akkor Incze maga előtt látta egykori bajtársát, a kolostori szobatársat, épen úgy simára borotvált arczczal, mint hajdan – csakhogy leányruhában.

És ez alak feledve álöltözete komikumát, a terrorismus hősének komoly prosopopœiájával állt eléje, követelve, parancsolva.

– A haza nevében követelem, parancsolom önnek polgár-őrnagy, hogy fogja el ama hazaárulót ott!

E parancs hatása legelőször is az volt Inczére, hogy féktelenül elkezdett kaczagni. Valami olyan keveréke állt előtte a véres drámának s az alacsony bohózatnak, hogy félig kinjában, félig kedvében kaczajra tört ki.

A komédiának azonban ensembléje is volt.

A mint a magyar vezényszó és a körmönfont mondatok elárulák, hogy ez a vértes csapat a magyar sereg alkatrésze, egyszerre előkerült innen is onnan is az eltünt guerilla csapat. Mintha kazal és krumplis-verem mind egyszerre vérszomju daliákat szülne. Azok aztán rögtön elkezdtek a vitéz bajtársakkal fraternizálni – és dicsekedni!

Nekik persze volt mivel! Emezek (a gyávák) nem tudtak egyebet tenni, mint csupán három század Jellasich-huszárt elkergetni; de ők eredménynyel küzdöttek; elejtettek egy szarvast, megettek egy ebédet s elfogtak egy nevezetes hazaárulót; a ki most akart Galicziába szökni, hogy onnan új hadsereget hozzon a magyarok hátára.

Incze meghallotta odalenn a lármát, s aztán nem nevetett.

Hidegvérrel fordult el Gideontól s azt mondá:

– Jól van. Ha ön ez urat itt azzal vádolja, hogy hazaellenes járatban van, akkor én el fogom őt szállítani a főhadiszállásra: ott van a vésztörvényszék, az meg fogja vizsgálni az ügyet s igazságot fog szolgáltatni.

– Megnyugszom benne! kapott rajta Walter Leo.

De Gideont dühbe hozta ez a biztatás.

– Tiltakozom e beavatkozás ellen! Ismerem a vésztörvényszéket. A prókátorok minden hazaárulót, kémet, ellenséget felmentenek. Ezen ember itt az én foglyom. Én fogtam őt el. Az én fenhatóságom alá tartozik. Az én fegyvertényem. Követelem őt magamnak kiadatni!

Incze vállat vont s nem hallgatott rá. Karon fogta Leot, s azt mondta neki: «jöjjön velem!»

Ez alatt a benyiló ablakán át Cæsarine sietett értesíteni az udvaron ácsorgó bajtársakat az idebenn történtekről. Ebből aztán nagy lárma támadt. A guerillahad hangosan követelte jogos tulajdona kiadatását. Danton felállt a kapukőre s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat. «Árulás van! Meg akarják szöktetni az árulót, a ki az ellenséget behozza ránk! Polgárvasasok! Ne engedjétek magatokat eladatni! Halál az árulóra!»

Walter Leo most kezdett reszketni először. Odalenn a bőszült tömeg látszott úrrá lenni.

Csak látszott.

Incze kilépett az erkélyre s dörgő szóval kiálta le:

– Porkoláb! Padot ki! Harminczat rá, a ki lármáz!

Érthető szónoklat!

Danton felnézett rá mérgesen a szeglet körül.

– Engem is oda értett ön? kiálta mellére ütve.

– Nem. Önnek ötvenet.

Erre aztán Danton leszállt a kőről s több lárma nem volt odalenn.

– Jöjjön velem uram, szólt Incze Walter Leohoz.

Gideon útját állta.

– Ez gyalázat, a mit ön csapatomon elkövetett. Ezért ön nekem elégtételt fog adni!

Incze keserű humorral felelt neki.

– Dámákkal nem szoktam verekedni.

Gideon kikelt arczából e szóra; vadul rikácsolá:

– Külömb férfi vagyok, mint te!

S volt bátorsága Incze karját megragadni.

Abban a perczben Inczét elhagyta a hidegvére: mellberagadta őt s félkézzel belökte a benyilóba.

Guido toporzékolt dühében.

– Hol a kardom? ordíta Cæsarinera.

– Én azt a kutba dobtam.

– Hol az egyenruhám?

– Azt a sütő kemenczébe dobtam.

Ez már csakugyan végső őrjöngésig fokozta a férfi dühét. A hű asszony azért, hogy az üldözők elől kedvese ittlétének minden nyomát eltávolítsa, megsemmisíté a fegyvert és egyenruhát, s most ez mehet sereget vezetni pesztonka ruhában egy piszkafával!

– Megöllek! ordítá vérszomju haragjában a vezér s kirántá a hölgy öve mellől a görbe török kést.

Incze, mint lovag és férfi, nem nézhette közönynyel e jelenetet, odalépett közéjök s a nőt védelme alá vette.

De ugyan megjárta vele. Most a megmentett hölgy fordult ő ellene.

– Uram! önnek nincs joga közénk lépni, ha férjem engem meg akar fenyíteni. Lépjen vissza közülünk. Ha meg akar verni, hadd verjen meg; ha meg akar ölni, hadd öljön meg: itt vagyok!

S eléje térdelt.

E szóra Gideon kiejté kezéből a török bicsakot, lefegyverzett haraggal, szemeiből könyeket erőszakolt s érzékeny páthoszszal terjeszté ki kezeit a térdeplő nő feje fölé.

– Én neked megbocsátok!

Inczének a gyomrát émelyíté ez a komédia.

– Gyerünk uram! szólt Leót maga előtt bocsátva s aztán nem bánta, hogy mit csinál a hátramaradt úr és asszonyság? ölelkeznek-e, vagy megölik egymást az ő eltávozta után? Tökéletesen közönyös lett ez rá nézve.

Leo befogatott úti kocsijába, s magához vette irataival terhelt tárczáját. Incze ebédelni küldé a legénységét visszatértéig. Két óra az út Gödöllőre és vissza, a hadi törvényszéket is beleszámítva.

A duzzogó guerilla a kazal mögül dünnyögött utána.

– Nézzétek, még mellé ül a hazaárulónak!

– Guillotint neki is, dörmögé Danton; de előbb körülnézett, nem hallja-e valaki?

A JUTALOM.

Gödöllőn a vésztörvényszék elnöke egyike volt a pesti leghiresebb ügyvédeknek. Egyike azoknak a classicus jellemeknek, a minők oly ritkán teremnek; a kiről köztudomásu volt, hogy ügyvéd korában soha igazságtalan ügyet el nem vállalt semmi jutalomért.

Az elnök jól ismerte Walter Leot s a mint azt Áldorfai Incze eléje vezette, a legnyájasabban fogadá s a vádlottból panaszos fél lett: a vádló meg sem jelent. Hanem azt a napot ott kellett tölteni egészen. A vége a tárgyalásnak az volt, hogy a vésztörvényszék Walter Leot egészen ártatlannak nyilvánítá; ellenben Áldorfainak kötelességévé tette, hogy azokat, a kik őt letartóztatták, fogja el, s most azok álljanak a vésztörvényszék elé az erőszakoskodás miatt.

Hol vannak azok már azóta! Bizony nem is vártak ám Áldorfai visszatérésére; hanem elővették azt a hadászati remeklésüket: hogyan lehet két ellenség közül úgy eltünni, hogy egyik se találjon rájuk?

Mikor Walter Leo Gödöllőn megkapta a szabad átutazásra szóló menlevelet s azután brahma-záras nagy tárczáját felnyitá, hogy e becses okmányt a többiek közé tegye, így szólt Inczéhez:

– Nézze, uram: itt van összes vagyonom. Papirban. De mind olyan papirokban, a miknek értéke soha kétség alá nem jövend, sőt biztosan növekedni fog. Rothschild-sorsjegyek, északi vaspálya-részvények, azután londoni váltók, a mik rögtön érczpénzzé tehetők. Az életemmel nem sokat törődtem; mert azt, ha elvész is, más nem találja meg. De az keserített nagyon, hogy ezt az egész vagyont, melyet észszel és jó szerencse kedvezésével szereztem: egy dühös gyülevész csak úgy malapropos elvegye tőlem s megosztozzék rajta. Ön nekem nemcsak életemet mentette meg; hanem vagyonomat is. Engedje kibeszélnem magamat. Ön azt akarja mondani, hogy csak kötelességét teljesítette. Igaz. Hanem én is kötelességemet teljesítem. Abban a nagy halálos szorongattatásban én azt a fogadást tettem, hogy ha valaki most engemet valahogy megszabadít: azzal én megmentett vagyonomat megosztom; fele az enyim, fele az övé. Ime kétfelé van nyitva a tárczám, válaszszon ön: melyik fele tetszik. Ez rám nézve becsületbeli adósság, mert fogadás. Válaszszon ön.

Áldorfai tréfával hitte elüthetni a kényes ajánlatot.

– Lássa ön, uram, itt két ellentétes fogadás áll egymással szemben. Én szerzetes voltam s akkor én is fogadást tettem, hogy szegény maradok; s ezt az egy fogadalmat megtartom.

– Uram. Az én ajánlatom nem tréfa. E tárczában itt félmillió forint van.

Most már elszörnyedt Áldorfai Incze.

– Hogyan? félmillió! S ön azt akarja, hogy én egy negyedrész milliót fogadjak el jutalmul azért, hogy egy ártatlan embert nem hagytam megöletni, kiraboltatni? Hisz akkor magam volnék a rabló, Isten és önmagam előtt!

– Nem, uram. Én visszaszerzem a megfelezett részt a mai mozgalmas világban s azt is önnek a segélyével szerzem vissza. Engem ne szánjon. Az pedig legnagyobb örömem lesz, ha azt tudhatom, hogy ön általam gazdag emberré lett. Önnek azt el kell fogadni. Én gyönyörűségemet találom benne, hogy odaadjam. Nekem ez becsületbeli tartozásom, a mit teljesítenem kell. Ez egy csomó talált pénz, mely már el volt veszve, s melyet együtt találtunk meg. Ön hasznot tehet vele az ügynek, a hazának, melyet szolgál. Négyféle jogczime van önnek arra, hogy az ajánlatot elfogadja.

– S arra, hogy el ne fogadjam, csak egy; de az lenyomja valamennyit.

– S mi az?

– Az önérzet az uram! Most büszke lélekkel harczolok azért, a mi zászlómra fel van irva; mert nem jutalmaz meg érte senki, én áldozok érte mindent: véremet, családomat, jövendő sorsomat. E büszke öntudat az én védelmem az előtt a soha nem alvó biró előtt, a kit szivemben hordok, s a ki nem szünik meg fölöttem itélni. Én elhagytam a lelkészi pályát azért, hogy a katonait válaszszam. Ha végzem azt szegényül, talán bénán is: fel vagyok mentve; ha végzem gazdagon: el vagyok itélve. Az én lelkem önérzete az én millióm. Azt én az önével fel nem cserélem. Én ismerem az ördögöt: eleget harczoltam vele. Ismerem magamat is. Ember vagyok. Ha én ma elfogadok egy negyed milliót azért, mert egy ilyen közönséges kötelességet teljesítettem, holnap már éhezni fogok félmillióra, bármi áron! és holnapután egy egész millióért el fogom árulni a hazámat.

– Ön rettentően védelmezi magát. Ördögnek nevez engem s azt mondja: «apage Satanas!» Nem hiszem, hogy valaha egy másik ilyen embert találjak a földön. Jól van. Tehát ön nem fogadja el s én adósa maradok önnek a visszautasított összeggel. Talán még egyszer liquidálunk együtt. Most még csak medio van; majd eljön az ultimo is. Addig bele lesz jegyezve a tétel a «Haben» rovatba. Tehát egy kézszorítást. Azonban azt mégis megteszi ön a kedvemért, hogy ez első emlékezetes találkozásunk megörökítésére egy szerény emléket elfogad tőlem, mint baráti zálogot.

Walter Leo egy pompás solitairet vont le ujjáról, s azt Incze ujjára akarta vonni.

Incze kivonta kezéből a magáét. Arcza lángolt.

– Nem fogadom el, uram. Hagyjon nekem békét.

– Még ezt is visszautasítja ön? Még ezért is megneheztel? Ezt nem értem.

– Sokat nem lehet én rajtam megérteni. Azonban én nem akarom, hogy ön engem idiotának tartson. Lássa ön: nekem nőm van. Szegény leányként vettem el; útközben, futás közt, ágyudörgésben esküdtünk meg; nyomorban éltük át mézes heteinket, de birtuk egymást s félistenek voltunk. Ha én majdan egyszer nőmmel összetalálkozom, hogyan állom ki csodálkozó tekintetét, midőn egy ilyen pompás ékszert meglát kezemen? Mint nézzek szemébe, melyből azt a kérdést olvasom: «hogyan szerezted ezt? mit adtál érte?» Tűzze ön vissza gyémántját, uram. A gyémánt gazdag ember kezén ékszer, a szegényén: czégér.

Walter Leo a fejét rázta bámultában.

– Van ilyen ember, mint ön, még több is itt, uram?

– Van. Debreczenben két miniszter lakik egy szobában, a kormányzó gyalog jár, a hadügyminiszter krajczáros szivart szí; s a főhadvezér egyenruhájának mind a két könyöke foltos.

– Akkor én kezdek önöktől félni!

– Csak kezd? Pedig még vissza kell önnek velem jönnie nagynénjéhez, hogy megnyugtassa a derék asszonyt.

– Menjünk. Aztán nagyon kérem önt, hogy rémítgessen engem egész úton ilyen beszédekkel. Én szeretnék egészen félni.

Egy óra alatt visszaértek a kastélyhoz. Mint előre képzelhető volt: Gideon szabad csapatja már akkorra elszelelt onnan. Brandlerné az erkélyről várta az érkezőket.

A mint a terembe léptek, a két rokon érzékenyen összeölelkezett. Azután Brandlerné Inczének nyujtotta kezét, megköszönve hálakönyes szemekkel, hogy öcscsét életben hozta vissza.

– Bizony kedves néném, azt, hogy most engem élve látsz, egyedül csak az őrnagy úrnak köszönhetjük. De sohasem láttál te ilyen embert. Tudod mit mondtam neki? Azt, hogy megosztom vele vagyonomat.

– Méltán, mert ő mentette meg számodra.

– S ő büszkén visszautasította. Aztán legalább ezt a gyűrűt akartam baráti emlékül rátukmálni. Gondolod, hogy elfogadta? De majd ki dobott vele együtt. Ez egy megjutalmazhatatlan ember.

Brandlerné jószivű ragaszkodással mosolygott.

– És én mégis meg fogom tudni őt jutalmazni. No, ne mondjon ön ellent. Ne mondja, hogy mindent visszautasít. Tőlem? Egy nőtűl? Hogy valami becses tárgyat nem? De épen azt. Nekem egy drágaságom van az ön számára. Adja karját.

Brandlerné a tétovázva vonakodó őrnagy karjába öltve kezét, átvezette őt saját szobáin keresztül legbelső termébe s mikor annak az ajtaját kinyitá, azt sugá fülébe:

– Itt van az ön számára tartogatott klenodium!

A másik perczben Incze karjai közt tartá Serenát.

Óh minő igaz volt ez!

Ez a minden kincsnél nagyobb drágaság: ez a királyoknak megvehetetlen gyémánt! Két karral átölelhető egész világ!

Nevettek és sirtak; – s aztán újra kezdték a nevetést.

Egyszerre intéztek egymáshoz annyi kérdést, hogy senki sem győzött volna rá felelni.

– Milyen szép vagy! Úgy találták mind a ketten. (A távollét szépít!)

A nő vette észre hamarább, hogy itt még mások is vannak s hogy oly hosszan örülni a viszontlátásnak nem illik.

Serena sietett Inczét felvilágosítani ittlétéről. Háziasszonya megtudta Incze segédjétől, hogy annak neje Szolnokon van s hogy mennyire szeretik s milyen régen nem látták egymást. Brandlerné nem kétkedett azon, hogy öcscsét épen fogja visszahozni az őrnagy (hiszen nem vétett senkinek) s ő az alatt befogatott, áthajtatott Szolnokra; felkereste Serenát s éjjel utazva, meg is hozta őt, mire Incze Gödöllőről visszakerült.

– Hiába no! monda Leo; az asszonyok csak jobban kitalálják az ember szivének nyitját. Én azt hittem, ez a mi barátunk csupa jég és vas, és imhol ni, hogy elolvadt!

Incze olyan volt mint egy gyermek. Hogy senki meg ne botránkozzék a csókon, sorba csókolta Brandlernét is.

– Ez mind agape? kérdé tréfásan Leo. (Az első keresztyének üdvözlő csókja.)

– Igen! Az. Felelt jó kedvvel Incze, elértve, hogy hajdani szerzetes voltára czéloznak.

– No ha az, akkor nekem is kell belőle jutni.

– Tessék.

Azzal megcsókolta Leot is.

– Ez nem minden, kötődék Leo. A hajdankorban, mikor egy akasztófára ítélt embernek megkegyelmeztek, az apáczafejedelem-asszony meg szokta azt csókolni, a megváltás jeléül. Engem is az akasztófa alul hoztak most el.

– Isten neki! szólt nevetve Incze, s megengedte Serenának, hogy csókolja meg a gonosztevő homlokát: hadd javítsa meg az életét.

– No, ez jó volt kezdetnek, monda Leo. De én még tovább akarok menni. Önt nem sikerült elcsábítanom: már most el fogom csábítani a nejét.

Serena tudta, hogy ez valami tréfa; de azért mégis szorosabban húzódott férjéhez s felnézett rá. Megnyugtatta, hogy az nevet e szóra.

– Csak simuljon kegyed mentül erősebben hozzá, annál több esélyem van az elszöktetésre, mert én férjével együtt akarom elszöktetni.

Ezen aztán hangosan kaczagott mind a kettő.

Leo vállát rángatta.

– No nézd, szól Brandlernéhez. Még kinevetik az embert. Nem akarják elhinni, hogy én komolyan beszélek. Engedje uram, hogy ő nagysága rám figyeljen.

– Serena, kérlek, figyelj a mi barátunkra. Ő igen nevezetes dolgokat fog neked mondani.

Serena Incze vállára támaszkodott egy kezével, másikkal annak jobbját szorítá.

Leo Brandlernéhez fordult, mielőtt hozzá kezdett volna, s azt mondá:

– Milyen szép pár! Milyen kár érte!

– Igenis. Azután ismétlé szavait Serenához. Kár ilyen két embernek ilyen világban elveszni, mint a mostani. Én most csupa prózai száraz dolgokat fogok önöknek mondani. Mikor én az ön férjének ezelőtt pár órával azt az ajánlatot tettem, hogy oszsza meg velem vagyonomat, nagy ügyetlenséget követtem el. Majd elmondom, hogy miből állt ez a balfogás. Pedig már akkor ismertem az ő jellemét; mert a vésztörvényszék elnöke sokat beszélt nekem felőle. Elmondta ön férjének multját, személyes vitézségét, önfeláldozó készségét, önzetlen, nyilt, igazságszerető jellemét. Ezek mind olyan tulajdonok, a mikkel az ember ellenségeivé teszi a pályatársait. Áldorfai Inczét a katonáin kivül, kiket vezényel, senki sem szereti. Ő nem segít szidni a fővezér hiveinek a kormányzót, s a kormányzó hiveinek a fővezért. Inkább mind a kettőt védi mind a kettő ellen. Ez hálátlan feladat. Mikor két nagy ember összetűz, vagy az egyiknek, vagy a másiknak a pártján kell állani; mert a ki középen akar maradni, azt skartba teszik. Áldorfai Inczének rég ezredessé kellett volna már lenni; de mindannyiszor átugrották. Ő nem fraternizál a nagyhangú emberekkel, nem hizeleg a kormánybiztosoknak, nem pajtáskodik az újságirókkal. Egy ilyen tette, mint a mostani volt, elég lesz arra, hogy valamennyi hirlapban kikürtöljék, mint hazaárulót, az ellenséggel czimborálót. S el fogja hinni mindenki. Be fogják őt tenni valami városba térparancsnoknak s ott megáporodhatik, vagy elküldik egy futó hadoszlop élén az ország valamely zugába s leszorítják tisztességes szín alatt a dicsőség mezejéről.

– Ezt mind tudom, szólt közbe Incze.

– Hanem ez hát csak a legközelebbi jelen. De mi lesz ennek a hadjáratnak a vége? Most önöknek kedvez a hadi szerencse. Lehet, hogy az önök kormányférfiai megragadják az alkalmat, hogy egy előnyös békét kössenek. Ha így lesz, ennek első következménye, hogy a hadseregnek kilencz tizedrészét haza bocsátják. A tisztikarból csak azokat tartják meg, a kik a keretek felállítására és begyakorlására szükségesek. Itt Áldorfai Incze épen nem jövend számba a szakértő, sokáig szolgált tisztek mellett. S akkor hova megy? – Vagy pedig folytatni fogják a háborut a végletekig. Az iránt nem lehet önnek semmi kétsége, hogy ebbe már most más európai nagyhatalmak is bele fognak szólani s önök egy óriási túlerő ellen veszik fel a harczot. Nem beszélek arról, hogy ilyen végnélküli harczban elvégre is az ön kedvese a csatatéren vérezhet el. Ez dicsőség, ez gyönyör. De hátha nem? Az önök ügye vagy győz, vagy veszt. Győzni csak úgy lehet a szövetkező európai absolutismus hatalma ellen, ha viszont szövetkezik Európa minden romboló elemével. S ha győzni fog azoknak a segélyével, felkavarva minden lángot, mérget és szenvedélyt, ki fog akkor hatalomra kerülni? Ezek a tegnapi látogatók! Ezek megmaradnak, nem vesznek el. Ezeké lesz a convent, a napi sajtó, az assignaták özöne, a guillotin, önöké pedig, kik vitézek voltak és hazafiak: – a szegény bűnösök szekere, mely a grèvepiaczra visz. – És hátha elbuknak? hátha ellenfeleik lábai alá kerülnek?! Minő sors, minő végzet vár egy ilyen messze kifénylő alakra, minő az ön kedvese? Legkedvezőbb esetben egy nehéz börtönben eltöltött fiatalság. Gondoljon ön rá, hogy a bucsúcsók még egy szöghajú ifju arczát éri s a viszontlátás csókja egy megőszült vázalakét. És közbe a nyomor és üldöztetés gyászéveinek sora. És azoknak a végén egy elrontott jövendő, egy semmivé lett pálya. Gondoljon ön a féltés kínjaira, a kétségbeesés örökkétartó álmaira, miket egy élve eltemetett férjnek végig kell szenvednie, ki szép ifju nejét ide fenn hagyta, a rossz önző világban, inségnek, csábnak martalékul. Gondoljon ön erre, szép asszony!

Már nem volt mosoly az arczokon.