Part 11

A háziasszony, bár kissé különösnek találta, hogy a megszokott «éljen a haza!» üdvözlet helyett csak a «hegyet» hallja éltetni, gondolta magában, hátha ezek olyan emberek, a kiknek nem tetszik a rónaföld, s ő is viszonzá a jelszót: «éljen a hegy!» s kezét nyújtá a beköszöntőnek szivélyesen, s meghítta, hogy tessék besétálni.

E szíves fogadásra egyszerre megváltozott a hangulat, a veres kalap lekerült a főről, a veres vezér lehajolt a nyujtott kezet megcsókolni. Mire az oldalán függő hölgy még többre ment a szivélyességben, s egész barátsággal nyakába borult a háziasszonyságnak s megcsókolá arczát és ajkait; de még akkor sem mondta volna meg, hogy ő kicsoda, ha Leo meglepetten fel nem sziszszen: «Cæsarine!»

A szép hölgy azonban délczegen felemelé fejét s egy villi királyné büszkeségével mondá az ifjunak:

«Semmi Cæsarine; hanem Stomfai Guido colonelné asszony!» S azzal egy olyan utánrajzolhatlan grimacet vágott a szeme közé, orrát-száját elfintorgatva, a minőt csak figuránsnők a szinfalak között tudnak egymás ellen közrebocsátani.

A vezér úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, vagy nem tartoznék rá. Ő a házi asszonynyal volt foglalkozva.

– Hallotta ön asszonyom azt a nagy lövöldözést itt a parkja végében? kérdé dicsekedő selmasággal.

– Nagyon hallottam.

– Megijedt ön erősen?

– Oh nem, mi hozzá vagyunk már ehez szokva.

– De csak mégis dobogott egy kicsit a szíve?

– Önök ellenségre találtak itt!

– De még milyenre! Koronás ellenségre.

Brandlerné e czím alatt nem gondolhatott egyebet, mint valami mediatizált herczeget, a ki az armadiánál szolgál.

– És mi történt?

– Ő elesett.

– Ah!

– Itt hozzák őt társaim vállaikon az ön kastélyába.

– Ide, én hozzám? A háziasszonyt megdöbbenté e nagy kitüntetés.

– Igenis, az ön konyhájára, és önnek is kell belőle enni!

– Micsoda! kiáltá megrettenve az úrnő; hanem a következő pillanat meghozta számára a kedélyes megoldást. Négy ember vállravetett rudakon czepelt a kerten át az udvarra egy gyönyörű nagy hímszarvast. Tizenhatágú koronája volt.

A nemes vad gyalázatosan össze-vissza volt lövöldözve. Kapott valami harmincz golyót; egyet sem a vadász-szabályok szerint.

– Tehát ez volt annak a nagy lövöldözésnek a tárgya? kérdé Brandlerné ajkpittyesztve.

– Ezt mi önnek hozzuk ajándékba!

– Köszönöm uram. De úgy tudom, hogy ez a szarvas a királyi vadaskert tulajdona.

– Nincs többé király!

– De még mindig van ország. Tehát az ország tulajdona. Azért én most az elejtett vadat a mázsálóra tetetem s holnap a becsárát megküldöm a gödöllői vadászmesternek, ki ezzel az országnak számolni tartozik.

A vörös vezért már boszantá e kalmáros lelkiismereteskedés. Most már felcsapta a kalapját, begyűrte a tetejét s kemény hangon rivallt a hölgyre:

– Mink vagyunk most az ország! Itt én parancsolok!

– Jól van, uram. Ha ön az ország, akkor kifizetem a lőtt szarvasnak az árát s számoljon be a pénzzel ön.

Ez az asszonyi makacsság fenekestül felforgatta a colonel jókedvét: itt egy radikális metszéssel ketté kell vágni a vitát s kideríteni, hogy a tökéletes egyenlőség korszakában az asszonynak a neve «hallgass!»

– Ejh, asszonyom! Nincs többé pénz! Nincs több fizetés! Nincsenek avult birtokviszonyok, ócska tulajdonképzelgések. Mi adjuk vérünket a népért. A nép adja nekünk szükségleteinket s ha mi azt mondjuk rá: quitt! még akkor is a nép adósunk, egy óriási nagy hála érzetével.

Brandlernének az jutott eszébe, hogy unokaöcscse érdekében jó lesz csinyján bánni e hatalmas úrral: egyet fordított a kedélyhangulatán s beletért a vezér eszmefolyamába.

– Tehát legyen megengedve az óriási hálaérzetnek egy igen kis részét leróhatnom az által, hogy önt uram és derék csapatját házamnál megvendégelem. Hány vendégre lehet számítanom?

A vezér szétnézett csapatja fölött, s hozzávetőleg mondá:

– Itt most lehetnek valami nyolczvanan; de még szanaszét van valami száz: azok is mind összejönnek.

– Megengedi ön, hogy háziasszonyi teendőim után lássak, vendégeim illő ellátása végett. Öcsém, Walter Leo bankár Pestről, felvezetendi addig önöket a szállásukra.

E nyájas beszédre ismét lekerült a kalap a fejről, s ismét következett a kézcsók. A vezért és hölgyét és az alvezért felvezette az emeleti szobákba Walter Leo, tetszésükre bízva, ha netalán a fáradalmas út után toilettjükkel kivánnának foglalkozni, a mit a két előbbi természetesnek talált, míg az utóbbi azt felelte rá, hogy én nem szoktam!

A csapat plebejus része az alatt letelepedett az udvaron a terebély gesztenyefák alatt, s otthon tette magát a folyosón és a béres házakban. Előőrsi szolgálatról szó sem volt; hanem az előlegesen felhozott törkölypálinka nagy keletnek örvendett.

A szobaleány, ki a két egymásba nyiló szobába szállásolt vezérnek és hölgyének friss vizet vitt be, azzal a pletykával jött vissza, hogy a vezér úr markának ujjait az asszonyság huszonnégy hajfonadéka között találta, de nem abban a modorban, a melyben gyöngéd szerelmesek szoktak kedvesük hajzatában édelegve dulni, hanem marokra fogva és czibálva. Az asszonytól csak annyit hallott, hogy «hiszen csak látásból ismerem».

Ez bizonyosan vallatási jelenet volt Walter Leót felismerő kiejtett szava miatt.

Mikor aztán előjöttek szobájukból a terembe, czivódásnak, czibálásnak semmi nyoma sem látszott már. A hölgy ismét két kézzel akasztotta magát a vezér karjába, s huszonnégy varkocskája mind ki volt bontva, s a fonás által hullámossá vált haj egy görög kontyba tűzve fel a fej tetején, s e konty körülszorítva az imént nyakörvül szolgált koráll camæafüzérrel. Az egész terem pézsmaillatú lett belépte után.

Danton mindössze annyi parádét csapott, hogy a pantallonja szárát, mely eddig fel volt hajtva, lehajtotta, s a dolmánya gallérát, mely eddig le volt hajtva, felhajtotta. Lehettek rá alapos okai.

Mikor hárman összejöttek az étteremben, hol már az asztalra téve várta őket a szilva-pálinka, rosztopsin, sonkaszelet és friss kalács, Danton így szólt az első pohár után.

– Barátim. Én ezt a bankárt ismerem Pestről. Akármi legyek, ha minden pénze itt nincs vele. Délután leülünk ferblizni; – bizzátok őt rám: én megfejem.

A szép hölgy a rosztopsinhoz nyult.

– Ezt a bankárt én is ismerem. Bizzátok őt rám: én megkoppasztom.

Csalfán nevetett aztán a vezérre, ki vasvillákat szórt szemeivel feléje, de hajába nem kaphatott, mert közöttük volt az asztal. A helyett lecsapta az asztalra a kiivott kupiczát, hogy annak rögtön lemaradt a talpa s így szólt:

– Én ezt a bankárt nem ismerem, de bizzátok őt rám: én felakasztatom!

Félbe kellett szakasztani a kedélyes társalgást, mert a háziasszony érkezett meg.

Ő is azzal a szándékkal jött, hogy unokaöcscséről beszéljen.

Elmondá a vezérnek, hogy Leo öcscse Galicziába akar menni üzleti ügyekben s nagyon jó barátságot tenne vele, a ki számára a magyar táboron keresztül szabad menetelt eszközölne.

Stomfai Gideon (csitt, meg ne hallja, hogy így nevezzük, mert minket is felakasztat: ő Robespierre második) kész örömmel is fogadkozott, hogy ő lesz, a ki ezt a szivességet megteszi, senki más.

Brandlerné ejtett el némi gyönge czélzást egyenértékű megjutalmazásról.

Stomfai Gideon (már én nem bánom, ha felakasztat is: de azt a nagy historiai nevet nem pazarlom rá) minden ilyes szándékot nemes méltatlankodással utasított vissza. Ő a mit tesz, barátságból, nagylelkűségből teszi.

Ezt azután csak barátsággal, nagylelkűséggel lehetett viszonozni.

A pompás úri lakoma elég alkalom volt ily nagylelkűség bebizonyítására. A háziasszonyság tizenkét személyre teríttetett, s felhívta a colonelt, hogy vitézei közül a notabiliseket válogassa ki a többi terítékekhez. Felhordatta számukra a mi csak jó és drága. A finom ó borok aztán egész fesztelenné tették a társalgást.

Az asztalfőn a háziasszony és a vendéghölgy elnököltek. A háziasszony mellett ült Gideon, Cæsarine mellett a bankár. A vezér handabandázott sajátszerű hadviselése eseményeiről, míg a delnő elmult tréfás kalandok kezdő szavait szórogatá el, miknek úgy látszik, hogy Leo tudja a folytatását, ha nem is mindig a végét.

S azért ők ketten, a vezér és hölgye, egymás szavára is mindig ügyeltek; úgy tetszett, mintha egy közös tervre közreműködnének.

Mintha a delnő csak azért bizalmaskodnék szomszédjával, pajzánul, kihivóan, tüntetőleg, hogy férjét még nagyobb dühre ingerelje ellene; s mintha a vezér csak azért mesélné el kaczagó cynismussal örökös egérútban remeklő hadviselési modorát, hogy Leot valami gúnyos észrevétel kiszalasztására birja; a miért aztán bele lehessen kötni.

Hanem a pénzemberek óvatosak. Walter Leo a legtöbb arczot ösmerte azok közül, a kik most ez asztalt körülülik. Nem voltak tizenhárom próbás ezüstből. Az úgynevezett Danton maga egy ismeretes kártyahős; az a másik egy pénzhajhász; a harmadik egy ingyenélő bonvivant; a negyedik egy zsaroló, ki sugókönyvekkel és képekkel házal; az ötödik egy hajdani rendőrkém; a hatodik egy tönkrejutott korcsmáros; a hetedik egy silentiárius ügyvéd; a nyolczadik egy infám-cassirozott tiszt. S ha ez a színe a társaságnak, milyen lehet még, a mi ott kinn van?

Vigyázott magára, s úgy óvakodott, hogy a férfiakat meg ne bántsa s a nőnek nagyon ne udvaroljon.

A háziasszony e közben nem tudott enni saját asztalánál. Gyanuba keverte magát, hogy minden étele meg van mérgezve. De annyira jól lakott a hallott beszédektől.

Ő, az áldozatkész honleány, ki még eddig a magyar hadseregből csak a hősöket ismerte, ki még eddig nem látott mást, mint mesés önfeláldozást, mythosi vitézséget, a porból egyszerre az égig kiemelkedő jellemóriásokat, lelkesülést egész tömegekben, dicsőséget, mely oly általános, mint a nap, vagy gyászt, mely oly általános, mint az éjszaka; most egyszerre közepébe jutva egy uszó lápnak, melyen csak a gyávaság burjánzik s a henczegés kuruttyol, egészen rosszul érezte magát. S a torturát kiegészíté a mellette ülő vendégnő magaviselete, beszéde, modora, mely ez ország minden házánál szokatlan, idegen, visszataszító.

Alig várhatta Brandlerné, hogy hozzák már a fekete kávét, mely az ebédet berekeszti.

Gideon is türelmetlenül várta azt. Hölgyének lába az asztal alatt a bankár lábát keresi. Ő azt észrevette.

A kávét is felhozták. Gideon szinig rakta poharát czukorral: ő úgy szereti azt.

– És íme a hadjárat végén elmondhatom, hogy vitézeim közül egyetlen egy sem sebesült meg. S ez a legnagyobb hadvezéri talentum. Úgy manöverezni, hogy az ember az ellenséget mindig kijátszhassa!

– De ebben nagy segélyére volt önnek táborkari vezére, szólt nevetve Cæsarine, saját homlokára mutatva ujja hegyével. A szökésben én nagy mesternő vagyok.

S ledér egyetértést szenvelegve pillantott hátra Walter Leo felé.

– Asszonyom! kiálta fel, rögtön haragra pirulva Gideon. (A kávét már beönté. – Most már kezdődik.)

A delnő nevetett. (Még nem.)

– Uram. A chartreuse még hátra van, szólt csalfán mosolyogva.

S azzal a szalma-fonatú palaczkot felvéve, tele tölté a kis karcsú pohárkákat a fűzöld nedvvel, magának, Gideonnak és a bankárnak.

– Igaz. Gideon helyére ült s a pohárkát koczintásra nyujtá Leonak.

– Éljen a hegy!

– Hát éljen a hegy!

Még egy pohárral.

– Éljen a mi kedves háziasszonyunk.

– Sokáig éljen.

– És most, uram, álljon fel ön. Imádkozzék és készüljön a halálra. Ez utolsó pohara volt.

– Mi az ördög?

– Én önt felakasztatom.

– Hahaha!

EGY KIS TÉVEDÉS.

Walter Leo meg sem mozdult a helyéről.

Brandlerné tétovázva nézett Gideonra, hogy tréfa-e ez, vagy a bor hatása?

– Asszonyom! szólt Gideon az úrnőhöz. Vitesse el az asztalról az edényeket. Itt most törvényszéket fogunk tartani.

(Hohó! Még én nem kaptam chartreuset! kiáltá a cidevant súgókönyvházaló az asztal végéről, megijedve, hogy már elhordják a palaczkokat.)

– Miféle törvényszéket? Kérdé Brandlerné.

– Vésztörvényszéket, asszonyom! felelt Gideon. A parlament elfogadá a martiális törvényeket s azoknak kihirdetése óta minden csapatvezérnek joga és kötelessége, a hol a haza ellenségeit feltalálhatja, azokat elfogni, elítélni, megsemmisíteni, vagyonukat elkobozni.

– De hát hol a hazának itt olyan ellensége?

– Azon ember ott! szólt Gideon Leora mutatva, ki az alatt székét a két hátulsó lábára döntve, kedélyesen hintázta magát s a fogait piszkálta.

Brandlerné összecsapta a kezeit.

– Az én öcsém, Leo?

– Igenis. Walter Leo bankár. Nem ön maga vallotta-e meg nekem, két tanu jelenlétében, hogy Walter Leó bankár Pestről menekül Galicziába? Titkos küldetéssel az osztrák hadvezértől. Nagy pénzösszeget szállít hazaáruló czélokra magával.

– Én mondtam azt, uram? szólt elbámulva Brandlerné. Asszonyom, hallotta ön ezt tőlem? Az úrnő azt hitte, hogy ha nőtársára hivatkozik, annál mégis valami szeméremérzetre talál.

Az pedig kaczagva ugrott fel helyéről, s szökése közben még hozzáért kezével Walter Leo hajfürteihez, mint Delila, mikor Sámson ellen behítta a filiszteusokat. Egészen hasonlított ahhoz a bibliai árulónőhöz. Ragyogtak a szemei, mikor áldozatára nézett s szemöldei biztató integetéssel rándultak felfelé.

Walter Leo most már tudta, hányadán van?

Addig óvatos volt, a míg a veszélyt elkerülhetni hitte; most aztán, mikor látta, hogy egészen benne van s nem szabadulhat belőle, felülkerült nála a dacz és elszántság. Nevetett.

Érezte, hogy itt ez a legjobb védelem.

– Ne ijedj meg, néném. Nem látod, hogy ezek az urak itt csak egy tréfás jelenetet akarnak eljátszani a te mulattatásodra, ebéd végeztével. Valami improvisált szindarabot. Hoztak magukkal súgót, yongleurt, escamoteurt, még kötéltánczosnőt is.

Az illetők, a kik találva érezték magukat a rájuk illő czímmel, lesunyták a fejeiket; hanem a hölgy az övébe dugott késhez kapott s kigyóvá tekerülő szemöldei, fehérével felfelé forduló két szeme, szétnyilt ajkai között összecsikorgatott fogsorai kifejezték a névtelen dühöt, mely e bántalomra támadt szivében.

Gideon nem akarta elengedni a rémjelenetből az ünnepélyes szinezetet.

– Álljatok fel, birák! szólt társaihoz az asztal mellett és esküdjetek!

– Jurate! Kaczagott közbe Walter Leo. Tehát papot is hoztak magukkal! Ön kiesett szerepéből citoyen! Robespierre idejében nem imádkoztak és nem esküdtek!

Gideon le volt főzve. A társai is kezdtek gyöngén vihogni.

– Ön, uram, folyvást azt hiszi, hogy ez tréfa? Ez komoly dolog. Ön bűnös. S én birája vagyok. Ön szökni akart, s én utolértem.

– Én pedig nevetni fogok az ön szavain az utolsó pillanatig.

– Egy óra mulva függni fog ön.

– Sajnálom, hogy akkor már nem változtathatom meg a véleményemet.

– Adja ön elő iratait! Hol van tárczája?

– Azt meg épen nem fogom megmondani.

– Nekünk jogunk van motozni és kobozni.

– Ennek a jognak rablás a neve.

– Ön rablóknak nevezi az állam közegeit! Ez maga hazaárulás! Ok a halálra!

Brandlerné kétségbeesetten ragadá meg Gideon kezeit.

– Uram: Az Isten szerelméért! Ne kövessen el gyilkosságot! Ha gyanuja van önnek öcsém ellen, vitesse a főhadiszállásra, állíttassa rendes törvényszék elé, ítéljék el ottan, hogy vétkes-e?

– Ah, persze, hogy ott megvesztegesse a bírákat! Ismerjük a főhadiszállást. Az az árulók fészke. A zsarnokok czimborái mind. Majd csak előbb meghozzuk és végrehajtjuk az ítéletet s aztán kérünk reá utólagos jóváhagyást. Bírák, üljetek le! Danton, te vagy a jegyző. Tedd fel a pontokat. Hivjátok fel a nyakkötő-mestert!

E rémítő szavaknál Brandlerné ki akart futni a szobából, hanem az a vendégnő útját állta és karjaival átszorítá.

– Nem innen, asszonyom! Jelen kell önnek lenni az egész komédián. Ide fogjuk függeszteni önnek az unokaöcscsét az erkély keresztvasára. Az lesz a szép. Ijesztésül minden hazaárulónak. Ah, ah! ne féljen ön! nem törik az a vas le alatta; megbir az egy embert.

S hogy próbáját adja állításának, kifutott a terem nyitott ajtaján át az erkélyre, melynek két oszlopát egy hosszú keresztvas tartá egybe, befuttatva virágzó folyondárral, s ott felszökve egy székre, két kezével belekapaszkodott a keresztvasba s aztán kirugva a széket maga alól, elkezdte magát a légben himbálni s lábával pajkosan kirúgott, hogy kilátszott a piros harisnyakötője.

Brandlerné ájuldozva támolygott egy karszékig, míg a hintáló hölgy dæmoni csintalansággal tekinte rá vissza és kaczagott.

Hanem a mint aztán egyszer a hintáló hölgy az út felé is fordítá tekintetét, hirtelen ijedten ereszté el a keresztvasat s leszökkenve térdre esett, s rémülettől kikelt arczczal sikolta a teremben levőkre.

– Jézus Mária szent József! Gideon, menekülj! itt vannak a vasasok!

Gideon eleinte valami rossz tréfát sejtett e fordulatban. (Ettől a némbertől minden kitelik.) De a nyolcz társ annál komolyabban vette a rémhírt s tolakodott az ajtó felé, egymás sarkára taposva. Egy percz mulva egy sem vala ott. S másik perczben visszaordított az ajtóból Danton (alias Ferbli Peti):

– Végünk van, Robespierre! A kertet is elfoglalta a kürazir! Kétszázan vannak! Én futok!

Könnyű neki. Csak a veres tollat kell letépnie a kalapjáról s azzal azt mondhatja: «én senki sem vagyok!» és szaladhat a bozótnak; de hová legyen a vezér maga «a-hol-nem-zöld-ott-veres» egyenruhájával? Hisz őt rögtön felismerik.

– Védjétek magatokat az utolsó emberig! ordítá Gideon, kirohanva a folyosóra.

Hiszen védték is azok magukat az utolsó emberig, csakhogy nem kézzel, hanem lábbal. Két percz alatt úgy eltünt valamennyi, mintha kazal, kémény, pinczelyuk nyelte volna el. Gideon és társnéja egyedül maradtak a kastélyban.

A vértesek sisaktarajai pedig ott csillogtak világosan a kert bokrai között. A szabad csapat nem vette neszüket elébb, csak mikor már ott voltak.

– El vagyok veszve! hebegé Gideon s sápadt lett, mint a viasz.

– Még nem: én megszabadítalak, suttogá fülébe Cæsarine s betuszkolta őt abba a szobába, melybe szállásolva volt, és rázárta az ajtót. Maga aztán visszasompolygott az étterembe, hol a háziasszonyt unokaöcscsével egyedül hagyta.

Alázatos sunnyogással jött a nő. Megcsókolta a kezét Brandlernénak, s a kéregető koldusok hangján kezdett el hozzá beszélni.

– Nagyságos asszonyom. Bocsásson meg nekünk az elkövetett tréfáért. Hiszen, hogy csak tréfa volt, azt észrevehette mindjárt. Lám a nagyságos úr kitalálta s csak nevetett rajta.

– Kegyetlen tréfa volt, nyögé a házi úrnő, még most is odavagyok bele.

– Én vagyok a hibás egyedül, szólt Cæsarine, letérdepelve Brandlerné elé. Verjen meg, taposson reám. Bort ittam szokásom ellen. Ez az ördög sugallta ezt az ötletet. Aztán (folytatá szemérmesen, szemtelen suttogással) Leonak véltem tartozni e rossz tréfával; korábbi fájdalmakért, a mik legyenek eltemetve! Én vagyok egyedül a bűnös!

S azzal elkezdte mind a két kezével verni a homlokát, s aztán fejét a padlóhoz, mígnem Brandlerné kérte szépen, hogy ne tegye azt, inkább megbocsát neki.

– Ön is megbocsát? esenge Cæsarine Leo lábaihoz csuszva térdein.

– Mindent megteszek, csak álljon fel és beszéljen okosan.

Cæsarine kezet csókolt neki.

– Szabadítsa ön meg férjemet!

– Asszonyom. Ön csalatkozik bennem. Nekem semmi legkisebb befolyásom sincs a császári hadseregnél. Ezt az imént nem szorultságból mondtam, de igaz. Legkisebb közöm sincs hozzájok.

– Oh tudom, oh nem vonom kétségbe. Csak tréfa volt az egész. Ön derék jó hazafi. De nyujthat ön segédkezet férjem megszabadítására.

– Hogyan?

– Adja ön ide kölcsön a borotváját!

Leo önkénytelen elnevette magát e nem várt kérelmen.

– Ön pedig, asszonyom, legyen olyan kegyes, kölcsönözzön férjem számára női ruhákat. Valami cselédöltönyt. Én átalakítom őt ismerhetlenné. Fejére nagy díj van téve, s személyleirása közkézen forog. És önök mind a ketten igérjék meg nekem, hogy nem fogják őt elárulni; ha üldözői ide jönnek, eltagadják, hogy itt van! Önök olyan jó, kedves emberek! Önök megbocsátják nekünk e rossz tréfát s jósággal fizetnek érte. Igen, igen, azt fogják tenni. Ez a nemes lelkeknek a tulajdona, hogy a rosszért mindig jóval fizetnek. Mi önök kezeibe teszszük le fejeinket s tudjuk, hogy jó helyen lesznek azok ott.

Cæsarine jól ismerte az embereit. Leo szótlanul előkereste utitáskájából borotválkozó eszközeit s átnyujtá azokat Cæsarinenak, mialatt Brandlerné egy teljes öltöző ruhát szedett össze női gúnyákból.

Cæsarine kezet-lábat csókolt az ajándékokért s ment Gideont fölkeresni.

Brandlerné az alatt az izgalmas jelenetektől kimerülten dült le a pamlagra, míg Leo szótlanul járt alá s fel a szobában.

Igen rövid idő mulva már készen volt a maszkerád. Cæsarine előjött a mellékszobából, követve egy szemérmetes pesztonka által, kinek tarka kendővel volt bekötve a feje, s ki olyan vékony hangon tudott beszélni, hogy mikor Walter Leo legelőször meghallotta a hangját, visszatarthatlanul kitört belőle a nevetés. Egy valóságos falusi «debella» állt előtte.

– Tegyünk úgy, suttogá Cæsarine, mintha most ebédelnénk; ha jönnek, ne kérdjék: ki lakomázott itt? – «Ő» fel fog szolgálni nekünk. Az ő neve Böske, én pedig unokahúga vagyok «kedves asszonynénémnek», a nevem «Eszter», úgy-e nem felejtik el kedves nénikém, kedves bácsikám?

A jó háziasszony, s az emberséges bankár még azt is megtették a kedvéért, hogy újra leüljenek az asztalhoz, s egymásután felhordassák maguknak a már egyszer kihordott ételmaradékokat; mialatt «Böske» váltotta a tányérokat.

De a vértesek csak még sem jöttek fel a kastélyba.

Ez talány volt, melynek nem lehetett a nyitjára akadni.

Egyszer aztán egy ágyudörgés zavarta föl a csendet.

E hangra rögtön felugrott az asztal mellől Cæsarine s kifutott az erkélyre, megnézni, hogy mi az?

Leo is utána ment.

A kastély erkélyéről egyfelől a gödöllői erdőre, másfelől a rákosi rónára nyilt kilátás. E róna felől egy porfelleg látszott közelíteni a kastély felé s a porfelleggel párhuzamos irányban látszott felállítva két ágyu és egy röppentyűtelep egy emelkedettebb halmon. A röppentyűk irányából kivehető volt, hogy azok ott valami ellenséget képviselnek.

Böske még mindig igen vékony hangon kérdezé Brandlernétől, hogy szabad-e előle elvinni a tányért a késvillával együtt?

Egyszer a porfelleg megállt s a mint azt tovavitte a szél, kitünt alóla egy csapat huszárság.

– Hahó! Guido! (most már nem «Böske».) Kiáltá át a terembe Cæsarine. Huszárok vannak itt!

– Sokan? Kérdé most már szokott természetes férfihangján Böske-Guido.

– Háromszáz, két ágyuval és egy röppentyű-teleppel!

Böske erre a szóra földhöz csapta a kezébe vett tányérokat (azokból cserép lett) s futott ki az erkélyre. Az erkély mellvédje keskeny volt három ember számára, s a rajta kihajló Walter Leo úgy tapasztalá, hogy az ál-Böske most már olyanformán fekszik az ő hátára, mintha meg akarná akadályozni az ő eshetőleges menekülési kisérletét. Mindez még csak a kiváncsiság örve alatt történt.

– Háromszáz huszár, kétszáz vasas ellen! Ez már fordít a dolgon! Henczegett az álczázott guerilla-vezér. Mindjárt tiszta lesz itt a csatatér!

Walter Leo úgy érzé, mintha valakinek a marka nagyon tapogatná az ő nyakát.

A röppentyűk a kastély kertjébe kezdtek hullani, a hol a vértesek tömege volt elrejtve.

Azok nem sokáig tűrték a kellemetlen interpellátiót; hangzott a trombitaszó, elővonultak a kert mögül s ugyanakkor két ágyujok, mely a szőlőben volt elrejtve, elkezdett dolgozni az ellenfél röppentyűtelepe ellen s a negyedik lövésnél elhallgattatá azt.

Ekkor az ellencsapat, a huszárság, rohamra trombitált. A vértesek szemközt vonultak rá. Meg lehetett őket számlálni, nem voltak többen, mint száznyolczvanan. Ellenfelük csaknem kétszer olyan erős. Aztán huszárok!

– Lesz itt most mindjárt nyulvadászat! dörmögé Gideon, szives házi gazdáját odaszorítva az erkély oszlopához, – csak úgy barátságból.

A mint aztán a szemközt robogó két lovas csapat mintegy kétszáz lépésnyire jutott egymáshoz: egyszerre megállt mind a kettő. A huszárok előtt lovagló főtisztek távcsöveket látszottak elővenni; míg a vértes csapat sorfalat képezve, leakasztá karabélyait a nyeregkápáról, vezényszóra czélzott s egyszerre sortüzet adott.

Erre az egész huszárcsapat a mennyi volt, tömegestől megfordult: hátat adott az ellenfélnek, s elvágtatott a térről; az ágyúkat is felkapcsolták, elvontatták; a távozó porfelleg mutatta, hogy merre tüntek el? A vértesek jó darabon üldözték őket.

Ez kegyetlen nagy csalódás volt. Háromszáz huszár száznyolczvan vértestől elkergetve!