Part 10

Incze a rémület és féltés ösztönével karolta át Serenát, elfordítva őt a halálveszély elől. Öntestével takarta el kedvesét a szétpukkanó bomba pokoltüzétől. A lévita pedig odaveté magát a bombára.

Az egyik szerető az imádott nő alakját takarta el saját testével: – a másik – a gyilkos pokolgépet magát.

A következő pillanatban egy földrendítő dördülés rázta meg a sárfalakat; s a mint a füst eloszlott, a lévita nem volt sehol. Fölment az égbe, mint Illés próféta, tüzes szekéren. Csak forró vérének hulló cseppjei permeteztek a szeretőkre vissza. Ez volt az áldás, a mit leküldött rájuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hózivatar még egész nap, egész másnap éjjel tartott. Nem volt az ellenség, hanem jó barát. Mikor másnap délután az ellenfél üldöző csapatjai északról, délről a romfalunál összejöttek, egy lelket sem találtak ott a magyar táborból. Föld nyelte-e el az egész dandárt? egy egész hadosztályt? lovastul, szekerestül, ágyutelepestül?

Valóban a föld.

Történelmi tény, hogy ők ellenfeleik lábai alatt csúsztak keresztül, s míg az kereste őket, rég egyesültek táboruk zömével, s utólérhetlenül hátrahagyták üldözőiket.

A háromnapos hófergeteg eltakarta nyomaikat; a hófuvat betemette a tárna nyilását két ölnyi magasan; s a leégett falunak nem volt lakója, a ki a kérdőnek feleletet tudott volna adni.

MÉZES HETEK.

Ellopott idő a paradicsomból! Ég, melyen soha se megy le a nap! Rövid hó, melynek tündér örömei egy egész hosszú élet terhét, nyomorát, fáradalmait kárpótolni adattak; eltünve, mint a pillanat s megmaradva, mint az öröklét.

Mennyi édes titka e tudománynak, melyet nem tanít senki: tanító és tanítvány együtt fedezik azt fel; minden lapján az élet új alakban! Az egész világ nem létezik rájuk nézve: számukra egy külön új világ van teremtve, melyben minden szép, minden élvadó. Egy boldog álom, mely eleven. Édes őrjöngések, miket a képzelem kigondol, a teremtő szerelemben megvalósulva. Végtelen boldogság, melyben együtt van a vágy, az élv és a remény. Egyedüli kultusz, melyben minden vallás dogmái egyesülnek. Napok, mikben az ember Istennek érzi magát: boldog, mint az Isten; jó, mint az Isten; csupa szeretet, mint az Isten; és teremtő, mint az Isten…

… S most gondoljuk hozzá, hogy a mi ezt a paradicsomot körülveszi, az a havas zivatar. Ifju férj és ifju feleség, lóháton és döczögős szekéren folytatják a menyegzői utat, kiáradt jeges folyamokon gázolva át, úttalan meredélyekre kapaszkodva fel, zuzmarás fenyőerdők, levéltelen rengetegek zúgása között; naphosszant nem látják egymást, s mikor éjszakára összekerülnek, egy elhagyott ház fűtetlen szobájában, a sovány estebédhez megszelik a fekete kenyeret, mely kővé fagyott, csikorog benne a kés, – akkor is ott van a paradicsom.

A befagyott ablak jégvirágait meg-megvilágítja egy veres lobbanás: utána dördül! Az ellenség csatáz az utócsapattal. Ágyudörej szól az éj suttogásai közé. A paradicsom akkor is ott marad.

Reggelre odafagy az asztalhoz a letett pohár. Az ébredőt a dob pörgése jelenti. A búcsúcsók lehet utolsó csók. Az ifju férj paripája tombol az ajtó előtt. Lehet, hogy estére gazdája nélkül fog visszatérni. Az ifju nő, valahányszor karjai közül kibocsátja őt, mindannyiszor mintha a koporsóba fektetné le. Az a trombitaszó, mintha halotti riadója volna. Hanem azért a paradicsom mégis megmarad.

S ez így megyen heteken, hónapokon át: a harczi útnak nincsen vége s az egyuttal menyegzői út is. A harczban győzelem, veszteség váltogatják egymást: a szerelemnek csak diadalai vannak.

S e reményteljes küzdelem csak fokozza a paradicsom gyönyöreit.

Incze hitbuzgó lelkésznek volt nevelve gyermekkora óta. Serena már anyjától tanulta, a mióta eszmél, hogy hiteért martyrnak lenni kötelesség.

S most ők mind a ketten kidobták a hajóból e kötelességet; meg lett tagadva a hit, hogy meg legyen óva a női becsület. Abban az órában azt hitték, csak a becsületért áldozzák fel a kegyeletet. Incze vagy elesik, vagy elfogják, mindenképen elvész. Mikor aztán csodamódra megszabadultak, akkor vették észre, hogy hiszen örülni is lehet annak, ha két szerető lélek egymásé lesz – s most már ez a kötelesség.

Hanem a gyönyör nem némítja el a kegyeletet.

Ki mondhatná magában: tegnap hittem ezt, holnap hiszem azt.

Mikor a két szív egymáshoz dobban: az első hangos feldobbanás mindig azt kérdi: «szabad ez?»

A második már nem kérdi.

Hanem az elválás perczében, mikor indulni kell a csatába, ismét azt mondja a kettős szívdobbanás: «ez most Isten itélete lesz!»

A férfi, ki merte tenni azt, a mit szive sugallt: vagy bűnt tett, vagy erényt.

Ki a birája? Isten! Senki más.

Előtte áll: pere birája elé van bocsátva. Itélhet ő. Haláladó angyalai ott repkednek a légben a süvöltő tekéken ülve, sarkantyujok gyorsítja, korbácsuk irányozza a golyók repülését: elhozhatják halálitéletét a férfinak, ha «vétkes».

De nem hozzák.

Jöttek a branyiszkói, széni, tornallyai véres napok. Az üldözöttekből támadók lettek. A rohamok élén mindenütt ott látni azt a fiatal őrnagyot, a ki tegnapelőtt még pap volt, tegnap fiatal házas és ma egy hős.

De most is egyesülve van benne mind a három.

Mellette vitéz társak, jó pajtások hullnak el az ádáz viadalban; őt nem bántja se golyó, se vas. Az első seb óta sérthetetlenné lett.

Majd a döntő ütközetek előjátékaira kerül a sor. Inczét a kompolthi éji támadásban vértesekkel harczolni látjuk, a pétervásári elhamarkodott rohamban körülfogja az ellenség előretolt hadoszlopát, s ő ott, hogy ágyuit megmentse, maga áll huszárjai élére s folytonos támadással nyit utat csapatjának. Mikor visszatér e harczból, csákója keresztül-kasul van lyukgatva golyóktól, s köpenyege foszlánynyá tépve az uhlánus dzsidáktól; de egy vércseppje el nem hullt.

S ilyenkor fényes aztán a paradicsom napja! Két diadal ragyog a visszatérő férj arczán. Isten itélete volt ez: azt mondta: «szeressetek!»

Azután elkövetkeznek a nagy, döntő ütközetek.

Ide már nem követheti Serena férjét. Ebbe a mulatságba már csak férfi kap meghivót. Az ápoldák mind a Tisza túlpartján maradnak s rendszeres kezelés alá kerülnek. A magyar hadseregek egyesült zöme tömeges mozdulatokban halad ismét előre.

Serena elmaradt férjétől.

Egész kedélye nagyot változott azóta, hogy férjhez ment. Megtanult félni.

Míg leány volt, bátorsága versenyezett a férfiakéval, vakmerő volt a nőietlenségig; daczolt veszélylyel és viharral, mint egy férfi; egyenrangunak tartotta magát azzal. Még a férfi tekintetétől sem félt. Nem tudta, mi van abban? A mit azok egymás közt gyakran mosdatlan szájjal beszéltek, az rá nézve tolvajnyelv volt; nem értett belőle semmit: nem pirult miatta. A halált pedig épen óhajtotta.

Hanem ama végzetes nap óta egyszerre más ember lett belőle. Leányból lett asszony. S ezzel vége volt a hőskölteménynek. Más világ az, a melyre fölébredt. Megtanult félni és félteni. Kedélye, mely aczél volt eddig, átváltozott aranynyá. Szeretett és boldog volt. A rideg kétségbeesés vakmerő, a boldogság félénk. Egyszerre megtanulta félteni azt, a mit szeret: az élet örömeit, a jövendő reményét, s most már nem tudott járni olyan merészen nyitott szemmel egész férfitömegek közt, most már félt a férfitekintettől s lesüté szemeit az idegen előtt. Most már minden távoli ágyudördülésre összerezzent s bámulta magát, hogyan tudott ő egykor ott járni, a hol még az ágyúk tekéi is keresztül-kasul süvöltenek? de még jobban félt azoktól a vad kiáltásoktól, a miket a férfiak ajka, ha szivük indulatba jön, oly válogatatlanul ad, s csodálkozva kérdé magától, álom volt-e az, hogy én ezt megszokhatám?

A mint leányból nővé lett, a lemondás, a kétségbeesés átváltozott szivében reménynyé, hitté. Hitt a csodákban. Meg volt nyugodva felőle, hogy az a hatalmas kéz, mely őt férjével egyesíteni tudta, őket egymásnak meg is tudja tartani. Nem gondolt arra többé, hogy kedvesét öntestével védje a halál ellen, a mi úgy is lehetetlen; hitte, hogy imája is megvédi őt.

Ő elmaradt Tisza-Füreden, a honnan megint odább kellett hurczolkodnia, míg Incze a Tarna partján és a Tápió süppedékeiben segített készíteni egy darab világtörténetet.

És ekkor aztán következtek hosszú hetek, a mikben egymásról még hirt sem hallottak; még leveleik sem találhattak rájuk.

És azok is mézes hetek voltak.

A gyönyör nemcsak az élvezetben van meg, az elválásban is él az. A csók a távolból küldve, kigondolva is édes, ha bizonyosan viszonozva van. S a milyen pokol a féltékenység, olyan mennyország az a nyugalmas bizalom, hogy van valakink, a kinek minden gondolatja a miénk, a kinek sóhaja a miénkkel fele útján találkozik, a ki egyet gondol velünk, a ki egyet álmodik velünk, a ki épen úgy keres minket lelkével, mint mi őtet, s a kinek egész világát szerelmünk úgy körülkeríti, mint a hitregében a Tigris és Eufrates a paradicsomot, hogy abban az egyetlen szerető párnál egyéb halandó nem lakhatik.

A GUERILLA.

A Tápió partjain a Királyerdőben már megvivatott a napokig tartó nagy ütközet, mely a hadjárat sorsát eldönté. A nemzeti hadsereg urává lett a Duna-Tisza közötti térnek: az absolutismus hadserege visszavonulót veretett minden ponton s hogy az ország fővárosát mikor hagyja oda, az már csak idő kérdése volt. A nemzeti hadsereg zöme sietett a Duna bal partján Komáromot felszabadítani, míg egyetlen hadtestnek az a feladat jutott, hogy naponkint megújított támadásokkal az ellenfelet abban a hitben áltassa, hogy az egész hadsereg jő Pestet ostromolni. Ezt a feladatot végre is hajtá az teljes sikerrel.

Pest és Gödöllő közt naponta megújultak a szinharczok, miket egy hadtest csapatai különféle állásokból előtörve megkezdettek, s a mint túlnyomó erő jött ellenük, megint abbahagytak.

Azokat, kik e naponkint vitatott csatatéren laktak, nem nyugtalanítá e játék jobban, mintha egy őszi hadgyakorlat vértelen harczjátéka lett volna az. Egy-egy ágyuteke, vagy el nem sült rakéta néha eltévedt ugyan a magányos tanyákig; hanem annál jobban dicsekedett azzal, a ki megtalálta, s befalaztatta azt a háza oldalába.

De annál inkább siettek Pestről menekülni azok, a kik a helyzet komolyságát fel tudták fogni, s a mi megmozdítható értéke volt, azt kiki sietett biztosabb éghajlat alá elszállítani.

A Pestre vezető egri országútról északra fekszik egy ódon urasági kastély, elől nyilt erkélylyel és rózsás kerttel, hátul terjedelmes gyümölcsössel és angol parkkal, mely egész a közeli rengeteg erdőkig nyúlik s csak egy magas fal választja el a királyi vadaskerttől.

E kastélyban most már nem az ős magyar uraság lakik: bérbe van adva az egész uradalom. Brandler, porosz-sziléziai szeszgyáros bérelte azt ki, s halála után az özvegye maradt benne: egy életrevaló asszony, ki maga képes volt vezetni az egész itteni gazdaságot.

Brandlerné egész honossá lett már az egész országban, s míg fajának kiváló tulajdonát, a takarékosságot is megtartotta, a mellett tudta ezzel egyesíteni a fogadott haza népének főfő erényét, a vendégszeretetet.

Ebben a háborús világban bizony két oldalra is gyakorolnia kellett az erényt. Házának helyzeténél fogva majd a császári tiszteket kellett megvendégelnie, majd a nemzeti kormány futárjait rejtegetnie, s megesett, hogy ugyanakkor, midőn a törzstisztek a díszteremben ültek az idei karczos mellett, a magyar kormány küldöncze a pinczében ebédelt és pezsgőt ivott.

Brandlernénál megvolt az a ritka, csak nőknek adatott tulajdon, hogy a legnagyobb izgalmakat könnyű szívvel tudja venni, mulatságnak tekinteni a veszélyt. Ő bizony nem titkolta a császári tisztek előtt sem, hogy herczeg Windischgrätz nézetei az övéihez homlokegyenest állanak s eldisputált néha egész tüzesen kardos vendégeivel a magas politikáról. Azok nevettek rajta s azt mondták, hogy szeretetreméltó asszony!

Egyszer aztán ezek a vendégek nagyon elmaradtak a háztól.

Brandlerné várta, hogy jönni fognak a másfajta vendégek. Elő is hozta számukra a szőlőhegyen rejtett pinczéjéből a legjobb harmincznegyedikit. Ez azoknak volt tartogatva.

Azonban ezek onnan Gödöllőről csak nem jöttek. Mindennap megjelentek hol itt, hol amott a távolban ágyúzni, hanem annyira soha sem melegedtek ki, hogy frissítő kellett volna nekik.

Az erdei kastély vendégtelenül maradt.

De mégsem egészen. Egy reggel könnyű kis neutitscheini kocsi gördül be a kastély udvarára s abból leszökik egy fiatal férfi, kinek vidám rózsapiros arcza még ifjabbnak tetszik az által, hogy simára van borotválva. Utitáskát nem hozott magával, hanem a kezében egy roppant nagy bőrtárczát tart, mely kulcscsal van bezárva s azt nem adja ki a kezéből semmi segítségére siető cselédnek.

A ház asszonya már az erkélyről üdvözli őt.

– Jó napot, Leo!

– Jó napot, hugom!

– Nénéd, te bohó!

A fiatal férfi felsiet a lépcsőkön; megtörténik a rokoni ölelkezés; de az ifju akkor is fél kézzel azt a nagy tárczát szorítja dobogó szivéhez. Abban valami kedvese lehet.

– Hát téged mi hoz Pestről? kérdé bizalmasan a hölgy.

– Nem hoz, de kerget, súgja az ifju; a budai várparancsnok kijelentette, hogy Pestet bombáztatni fogja, s ez nem tartozik az én legszenvedélyesebb mulatságaim közé.

– Eredj, te gyáva!

– Hiszen megyek is! de nem tudom, hogy merre? Buda felé nem eresztenek, ott el van zárva a part. Vácz felé nem mehetek, mert ott verekednek. Lefelé nem mehetek, mert ott a lovagias bán népfelkelőivel kell szembe utaznom: megkisértem Galiczia felé kerülni s úgy haza Prágába.

– Hát végkép itt hagyod Pestet?

– Legalább hosszú időre. Bezártam a banküzletet; összeszedtem az értékpapirjaimat s átköltözöm mindenestül a prágai házba. Itt nincs üzlet többé hosszú időre, akár így, akár úgy fordul a dolog.

– Eredj, te csúnya ember vagy! Ne csókolj meg!

– Miért?

– Először azért, hogy minket itt hagysz; másodszor meg azért, hogy – nem tudtál már magadnak egy év alatt, a mióta magyar világ van, egy kis bajuszt ereszteni?

– Haha! A borotvált arczczal tovább marad az ember fiatalnak.

– Még németnek néz valaki.

– Hát hisz az igaz.

– De kémnek fognak tartani.

– Hát az meg nem igaz.

– Olyan könnyű szívvel el tudsz innen menni.

– Az megint igaz. Minden vagyonom itt van a tárczámban; a hol azt leteszem, ott van otthon. Te nem tehetsz hasonlót, mert beleépítetted, ültetted vagyonodat ennek az országnak a földébe. Hozzá vagy nőve minden fagyökérrel, épület-alappal. Kénytelen vagy azt szeretni. Ezt nevezem kényszer-hazaszeretetnek.

– Eredj, te prózai ember.

– Már harmadszor mondod, hogy «eredj», tehát tedd, hogy mehessek. Szerezz nekem valahol egy útlevelet a magyar táborból, te mindenkivel ismerős vagy.

– Majd meglátom. Már itt vannak közelben. Ha valaki idevetődik, majd utasít, hogy mit tegyünk; addig pedig jó helyen vagy nálam.

Alig kivánta meg, már itt is volt.

A közeli erdőben, épen a gyümölcsös háta mögött egyszerre sürű puskázás támad: ötven-hatvan lövés egymásután; aztán egy riadalmas gyözelemkiáltás, vagy vadászhallali.

Ők jönnek. – De kivel harczoltak vajjon? Az egész gödöllői erdőt fel a Mátráig mind a nemzeti sereg tartja megszállva; csak nem egymásra lövöldöznek?

A talányt megoldják a következő perczek. A gyümölcsösön keresztül közeledik a lövöldözés után egy lármázó csoport. Felszerelésük mutatja, hogy guerillák. Egyenruhájuk nincs, kiki a maga polgári öltönyét viseli, csupán egy széles veres szalag a kalapon s egy mellétűzött veres toll a háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, füzöld bekecs, karmazsin plüsh hajtókákkal, ámde széles karimájú kalabriai kalapja egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és lábain veres bagaria-csizmák. Többet csak nem lehet tőle kivánni?!

Brandlerné duzmadtan rántott egyet a vállán a közeledők láttára. Ő nem ilyen vendégek számára tartogatta a harmincznegyedikit.

A szabad csapatok a magyar szabadságharczban nem mindig szívesen látott vendégek voltak.

A hadjárat története keveset beszél róluk, az csak a nagy csatákkal foglalkozik. Mi kénytelenek vagyunk emlékünk után kiegészíteni a történelmet, hogy regényünk helyzeteit érthetővé tegyük, s az olvasónak alkalmat nyujtsunk magát a szereplők kedélyállapotába beletalálhatni.

A guerillacsapat, a hány, annyiféle külön fogalommal ismertette meg a közönséget.

A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett. Neve volt: a «barrikadőrök». A radikális fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is és e sorok irója egy ideig. A franczia forradalmat tanulmányoztuk. Petőfi Desmoulins Camillenek látta magát, alólirottat pedig Saint Justenek. Egy pesti rézműves lánczon forgó ananászfejű buzogányokkal látta el e csapatot, a miknek nagy hasznát vehetni barrikád-harczoknál. Különben volt mindenkinek vadászpuskája és kardja. Petőfi kardját guillotinnak hítták; szélessége exorbitans volt. E sorok irója nem emlékezik rá, hogy valamikor torlaszt emeltek volna. Egyszer lett volna rá alkalom, valami utczai kravall volt. Éjjeli álmunkból vert föl bennünket a «fegyverre!» kiáltás. Egy szálláson laktam Petőfivel. Én hamarább készen voltam s indultam siettetni Petőfit. A közös előszobában elém jött a költő neje. A veszedelem perczében a forradalmi nő felett túlsúlyra kapott a féltő feleség. Arra kért suttogva, hogy ne várjam be, míg férje felöltözik, hanem távozzam egyedül s vigyem magammal a közös lépcső-rácsozat egyetlen kulcsát. Ezért az egyetlen elárult «gyöngeségeért» tiszteltem Szendrői Juliát legjobban. Megfogadtam a szót, én elsiettem s Petőfi nem jöhetett le a bezárt lépcsőn. S míg ő a rácsot döngette haraggal, azalatt vége lett a kravallnak minden barrikád nélkül, (Bár a segesvári csata előtt is rázárta volna valaki az ajtót!)

Ezt a barrikád-csapatot vezette aztán Oroszhegyi az aldunai csatatérre. Mind végig derék fiúk maradtak.

Egy másik guerilla-csapat Querlonde vezetése alatt vitézkedett Komáromnál.

Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabad csapatot; hadi bulletineket is adott ki.

Noszlopi guerilla-csapatjának hegyi ágyui is voltak s egy egész repülő hadoszlopát foglalkoztatta az ellenfélnek a Bakony erdejében.

Mednyánszky guerilla-csapatjának magvát a győri megyebörtönből kibocsátott negyven fegyencz képezte. Az egész hadjárat alatt becsületes emberek voltak és vakmerően verekedtek.

Rózsa Sándornak, kit ez ideig nem birt elfogni semmi hatóság, bűnbocsánatot adott a kormány azon ajánlatára, hogy az alföld futó betyárjaiból lovas guerilla-csapatot alakít, s harczolni viszi őket. A bocsánatlevéllel épen e sorok irója kereste őt fel egy zivataros éjszakán a félegyházi homokbuczkák között. Az is regényes jelenet volt, de nem tartozik tárgyunkhoz. Ezek is jól harczoltak s jó barátnak nem tettek kárt.

Emlékezetes szép guerilla-csapat volt a Vasváryé; díszesen egyenruházva, jól fegyverezve s komoly tettekre készen. Ezeket, vezérükkel, ifjukori barátommal együtt az utolsó emberig leölték egy szorosba csalva a Bihar havasai között.

Ugyanabban a harczban pusztult el Hatvani szabadcsapatja is, melyről azt hiresztelték, hogy a republicánus hadsereg magvát fogja képezni, s ha az oláhokkal elkészült, Debreczenbe jön, szétveri az országgyűlést, összehívja a national conventet s felállíttatja a guillotint (ott mindjárt a nagypéterfia-utcza szegletén). Szegényeket csaknem mind agyonverték az oláhok.

Ezek mind, ha szomorú is, de tiszteletreméltó emléket hagytak maguk után.

Hanem volt aztán egy guerilla-csapat, a melyről nagyon keveset zeng a történet múzsája. Ennek a vezére rendkivüli hadvezéri talentumot fejtett ki a hadjárat alatt abban a taktikai manőverben, hogyan lehet az ellenséggel való találkozást kikerülni?

Minden guerilla-csapat kölcsönzött magának valamely történelmi hőstől nevet. Voltak Rákóczy, Tököly, Zrinyi csapatok.

Ezt a bizonyost úgy hítták, hogy Robespierre csapat.

Nekik már nem volt elég a magyar historiai nagyságok neve.

Azaz, hogy csak ők hítták magukat e néven, a katonák más nevet adtak nekik: úgy hítták, hogy a «Kakadály-csapat.»

Ez mondvacsinált szó: a kakadúból és papagályból. A kakadúból birták a bóbitát, a papagálytól a fecsegést.

Hogy miért nem birták a magyar katonák rokonszenvét, annak az oka az volt, hogy mindenütt ott lábatlankodtak a sereg körül, hol elől, hol hátul; elfoglalták a helységekben a legjobb szállásokat, s megunatták a gazdákkal a vendégszeretetet; borzasztóan hetvenkedtek, s ha komoly összeütközést éreztek (jó orruk volt), akkor egyszerre láthatatlanokká lettek. Mikor meg vége volt a verekedéseknek, akkor megint ott termettek dicsekedni.

S mikor kifogytak az öndicsőítésből, akkor hozzáfogtak a más ocsárlásához. Nekik mindenki hazaáruló volt, vagy gyáva. A vezérek természetesen mind árulók, a képviselők mind gyávák, a kormánytagok árulók és gyávák. És épen ez a felfogás magyarázá meg azt a törekvést, hogy ők magukat a jövendő számára épségben megtartogassák, hogy majd mikor vége lesz a harcznak, seregeink győznek, akkor legyen valaki, a ki a gyávák és árulók felett törvényszéket tartson.

A tulajdonjog viszonyairól is a kort messze meghaladó fogalmaik voltak. Nem! azt nem tették, hogy raboltak volna. Ők mindent, a mit testük megkivánt, fizettek splendide: igaz, hogy nem készpénzzel, hanem nyugtatványnyal. Azt, a ki igaz hazafi, tartozik készpénzül fogadni; ha nem fogadja, flagrans hazaáruló!

S a «martiális» törvények kihirdetése óta nem volt tréfa dolog valaki után azt kiáltani, hogy «áruló!» Ennek a kiáltásnak magja is volt ólomból.

Az érkező csapat már messziről közeledtében megismerteté magát. A marseillaiset dalolta.

Magyar szövege is van e lelkesítő forradalmi indulónak. Nem csupán az, melyet fentebb emliténk, csupa nevekből összeállítva, hanem egy valóságos vers.

Előre kijelenti e sorok irója, hogy az a vers, ámbár elég gyönge, de nem saját szerzeménye. A harminczas években készült az s a radikális országgyülési fiatalság által énekeltetett a pozsonyi gyüldében. Szerzőjének Lovassyt tarták, kinek börtönét e költemény gyanuja is segített sötétebbé tenni.

A verset csupán mint historicumot jegyeztük ide, a hogy azt a guerilla-csapat éneklé.

«Ébredj, Árpád büszke népe! Ragadd ki híres kardodat! Nevednek esküdt ellensége Dühödve hozza lánczodat. (ismét)

A szolgaságra nem hódíthat, Fegyverre magyarok! Levente bajnokok! Rontsunk, rontsunk – A vérszopókra! Aprítsuk halmokra. (ismét)

A csodára a cselédség mind kiszaladt az udvarra; a béresnék összecsapták kezeiket s azt mondták: uram Jézus! a nagy hadjárat alatt sok mindenféle «pasasir» megfordult az udvarukban, de ilyet még nem láttak.

A vörös főnök jobbjában kosaras markolatú kardját tartva magasra, maga is énekelve jött a verandáig s a kivont karddal látszott ütni a taktust.

Baljában is tartott valami nevezetest; az egy csinos fiatal hölgy volt, ki kezeit a vezér karjába fűzve, egyenlő léptekkel haladt mellette.

Megnézni való alak! Öltözete rövid, bokáig érő, fekete selyem; derekán veres török öv, arany hímzetekkel, abba egy görbe ezüstnyelű török kés dugva, a selyem öltöny felett veres szerviánka, arany zsinórzattal, s apró sárga gombokkal; nyakán korall őv, melynek minden egyes szeme művészi faragványú camæa, fején veres bársony barette, vagy phrygiai sipka, vagy micsoda? s az alul huszonnégy varkocskába fonott hajzat, megannyi piros szalagcsokorral. Ilyen lehetett Medúza, mikor még szép volt és fiatal.

– Aprítsuk halmokra! rivallá a refrainet da capo a veres vezér, a folyosó elé érve, hová a házi asszonyság és az unokaöcscse lesiettek elfogadására s azután hüvelyébe dugta kardját, s mellét előre feszítve, bemutatta magát.

«Én vagyok Robespierre a második: a Robespierre-csapat colonelje, s ez itt alvezérem Danton.» A háta mögött állt egy szertelenül nagyfejű alak, húsos, duzmadt ajkakkal, tömpe, széles orral, és ravasz apró fekete szemekkel. A balján viselt hölgyet elfeledte a vezér bemutatni. Azt úgyis tartoznak kitalálni, hogy kicsoda?

A nyomában a kertajtón át kibontakozó sereg mehetett valami nyolczvan főre.

– Éljen a hegy! ez volt a vezér részéről az üdvözlet.