Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

FÉRFI SORSA A NŐ.

TAVASZ.

Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.

Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág. Azok az aranyba, rózsaszinbe játszó, hímporterhes barkák, mik a lombot megelőzik, tündéri zománczot adnak az erdőnek; a mező is sárga a fűvel együtt ébredő virágtól. A berekben már itthon van a fülemile.

Természetébredés van: a vadméh előjön faodujából, megy virágot bújni, ezret egy nap; a nővirágból mézet szí, a hímvirágból hímport szed; a kéjencz! pedig ő maga se nem férfi, se nem nő.

A hol a bükkfák sürüjéből a távolba kilátás nyílik, a zöld vetésektől zománczolt rónán egy lovag-kastély látszik a festői perspectiva hátterében, oszlopos peristyljével, aranyozott tornyaival; túl rajta ismét sötét erdők.

A huszonnégy ifjú élvezi a szabad lég örömeit, s mulatja magát hajlamai szerint.

Néhányan az erdők mélyét járják; – ki növényeket gyűjt, ki köveket tör kalapácscsal. Amaz orvos lesz valaha, emez bányász. Egy pár puskával karján cserkészik a távoli vágásban és vetések között, s a melyik közülök lőtt foglyot hord, tarisznyájára akasztva, az szenvedélyes vadásznak indult; míg a másik, ki elszalaszt nyulat, pipiskét, s csak a vetéseket bírálja, iparkodó mezei gazdát árul el magában. Kettőnek megint az a mulatsága van, hogy háromszögellési munkálatokat hevenyésznek: ezekből bizonyára mérnökök válnak. Egy letelepült egy levágott fa törzse mellé, s rajzalbumába egy tájkép-részletet vázol. Ez híres festő lesz valaha. Egy félrehúzta magát egy virágtól aranyos juharberekbe, s fuvoláján versenyez a csalogánynyal. Ebben a jövendő nagy zeneművésze rejlik.

Egy csoport az erdei majorlak udvarán a vadgesztenyefák alatt ül az asztalnál, s jókor hozzálát a kancsóhoz, s a közben hevesen vitatkozik a nagy napi kérdés: a honi védegylet fölött; mellette és ellene keményen feleselnek, indokaik száma kifogyhatlan, furfangos fordulataik meglepők, meggyőződésük makacs; elárulják a leendő publicistát, megyei szónokot, pártvezért, és mindenesetre a hivatott ügyvédet.

Kettő-három heverész a fűben és élvezi a semmit tevést. Ezek urak lesznek valaha. Főispánok, helytartótanácsosok.

Egynek az a feladata van, mezei mulatságul, hogy társai összeadott pénzéből lakomát rendez, annak a kiállítási költségei felől a majorossal alkudozik, úgy hogy annak is maradjon valami, s a közbenjáró is megtalálja a maga provisióját. Gyönyörűen tud visszaélni a kétszerkettővel. Ebből bankár lesz valaha.

Egy meg a konyha szentélyébe tört be, s mig társa a majorossal alkudozik, tüzes ostromot kezd a majoros kökényszemű leánya ellen, nem riadva vissza a hirtelen-kéz gyors kifizetéseitől. Alacsony, de ideges termetű eleven fiú, göndör, fekete hajjal, tüzes szemekkel, vérpiros ajkakkal; fürge és szemtelen, mint egy ördög. Ebből nagy Seladon lesz valaha.

– Majd békét hagysz annak a jámbor szűznek, Gideon! kiált az asztal mellől gordonka hangon a számvető társ.

A jámbor szűznek azonban nincs szüksége idegen oltalomra. Kap egy kanna vizet, s bizony anabaptizálja vele Gideon úrfit, s most már üldözöttből üldözővé válik. Gideon úrfi sem veszi tréfára a dolgot s menekül, a merre ajtót lát. A konyhának azonban kettős ajtaja van: a felső nyitva, az alsó szárny csukva. A menekvő Don Juan őzsebesen szökik át a zárt ajtón, egyúttal fejét is mesterileg alákapva, hogy az ajtóragasztóba ne üsse felülről, s az utána küldött kanta vizet mind az asztalnál ülő társak kapják a nyakuk közé. Szitkozódnak aztán és nevetnek.

Hanem az ugrás remek volt. «Ebből a fiúból műlovar lesz: meglássátok!»

Az ifjak mind levetették felső-öltönyeiket. Olyan jól esik ingujjakban lehetni. Hogy nincs rajtuk a felső-öltöny. A «nincs» esik jól.

Az ebéd elkészül. Jelt adnak a pásztor-kürttel. Az, a melyik a csalitban furulyázott, a havasi kürtöt is gyönyörüen tudja fújni. Universal genie a hangszerek közt. A hívó szózatra összegyülnek a szanaszét kóborlók: a füvész, a kövész páfránaival, zuzmóival, paláival és csillámaival, a festő félig kész rajzával, a vadászok pipiskéikkel; a hosszú asztal körül megnépesül; csak egy hiányzik még. Hol van Incze?

Azt sem éhség, sem kürtszó nem csalja ide?

Keresik, nevét kiabálják, nem kerül elő sehonnan.

Tán elaludt valahol? – Incze? Aludni? Hisz még éjjel sem aluszik.

Tán valami szép leányra akadt? – Inczének leány? Akkor futna el, ha egy szép leány akadt volna ő rá.

A majoros szép leánya csakugyan emlékezett rá, hogy látta a keresett ifjút a méhesbe bemenni. Utána eredt, hogy majd behíjja. Incze csakugyan ott volt. Olvasott egy könyvet. Abba úgy el volt merülve, hogy se látott, se hallott, se nem éhezett. Mit mondtunk? ugy-e? A mint a méhes egyik ajtaján a szép leány belépett: Incze rögtön kimenekült a túlsó ajtón.

«Oh Innocenti!»

Volt nagy kaczagás, évődés, ingerkedés a társak részéről. Mit olvastál? Tocquillet. Amerikában járt a fiú. S hogy visszakerült egyszerre, a mint egy leányarcztól megijedt!

A kigúnyolt könyvbuvár szép görögszabású arcz és alak. Apolló homloka és Theseus vállai hozzá: áll, ajk, szemöldök, mind a classicus szobormintákra emlékeztetnek; még a kifejezés is oly hideg és nyugodt e vonásokon, mint egy szoboré, s izmos termetének mozdulataiban az erő nyugalma látszik.

Társai a főhelyet hagyták fenn számára az asztalnál. Ő látszik a legidősebbnek; bár szőr neki sincs az arczán, mint a többinek. Bizonyos felsőbbséget látszik gyakorolni társai fölött.

Az izletes lakoma, az ürülő kancsó mellett zajos lesz a társalgás, vitatkoznak kedvencz eszméik felett; van dévaj kaczagás itt-amott; járják a bohó adomák. Azoknak némelyikében a zárszó csak a latinul értők kedveért mondatik: «Mit mondott a barát a thea és kávé közötti választásra a szép leánynak?» «Te quidem vellem; sed cave.» – «Mit mondott a diaconus az esperesnek?» «Malo Cocam, quam Uri?» – Közbe egy citamen Horáczból: «Nesit ancillae tibi amor pudori!» Ezt tréfásan mondja Gedő Inczének s telt poharával koczintásra ingerli a komoly mélázó ifjút egy «Vivat»-tal a szép majorosleányra; de Incze nem iszik bort, s nem iszik leányért.

Végre keresztültör a zajból a dal, megzendül a legvidámabb népdana, tüzes szemű leányról, barnáról, szőkéről, piros ajkról, csókról, forró szivdobogásokról: az ifjú arczokon úgy ragyog a láng!

Incze hagyja őket dalolni, maga nem vesz benne részt.

Kitűnik, hogy egyike azoknak, kiket a fűben heverve láttunk restelkedni, gyönyörű tenorhanggal bir, s szépen énekel. Bravo! Nagyobb úr lesz belőle, mint a milyennek szántuk: nem főispán, de operai művész, európai hirű!

Az egyetértés nem tarthat sokáig, a hol huszonnégyen vannak, s a hol félakó bor elfogyott. Egy rész bordalt akar énekelni, más rész Nabucco kardalait, ezen két pártra oszlanak; tizenketten felkerekednek s elhagyják az asztalt, kivonulnak az erdőbe; azok közt van Incze. A más tizenkettő ott marad a diadalmasan megtartott padokon, s most már nekieresztett kedvvel harsogtatja profánus dalait, mig az elvált rész egy viszhangos szálfaerdő tövében hymnusokat énekel – operákból.

De a győztesül ottmaradtaknak nem elég az, hogy az ellenpártot megszöktessék, jó kedvüknek még az a vágya is van, hogy amazokat ne engedjék a maguk módja szerint mulatni. Utánuk mennek, megtömve zsebeiket makkal, s a mennyire a makk elhord, elkezdik amazokat hajigálni. Gedő ügyes hajító. A mint a tizenkét ellenpárti bajtárs körben felállt, előre megmondja: ez a makk melyiknek szól. S valóban odatalál. A löveg koppan, vállon, tarkón, háton: nem tesz kárt, de boszant. A megtámadottak nem állnak boszút. Felkerekednek, bevonulnak az erdőbe, ott azután védve vannak a hajigálás ellen.

Gedőnek pedig már minden porczikáját csiklandozta a veszekedési terv. Túl volt terhelve az életerő villanyával: valami tárgyat kellett találnia, a min negédét kitöltse. Ott legelészett egy szamár a fris gyepen. Fiatal vemhe volt, nem viselt még terhet soha.

«Ki üli meg ezt a szamarat?» veté oda az indítványt Gedő.

De hát ki ne vállalkozott volna rá? Én is. Más is.

Pedig hát se egynek, se másnak nem sikerült a vállalat. Óh, a szamár nagyon okos állat: csak teszi magát, hogy ő szamár. Nem engedi az magát olyan könnyen megnyergelni, mint az ember. Furfangos, elővigyázó, ravasz, sunyi állat az; van érzéke a humor iránt, s ha feltett valamit a fejében, van erős jelleme attól el nem állani.

Hárman-négyen lepotyogtak a hátáról egymás után, a többieknek rengeteg hahotája mellett.

Ez a tréfa odacsalta az erdőbe menekülteket is. Nem haragudtak már. Változott a mulatság tárgya. A szamár lett a központ.

A nyeregbetörés kiséretében most Gedőn volt a sor.

Az ifjú oly gyors volt és ügyes, mint egy párducz. Mikor ez felszökött a szabad vadállat hátára, azt nem tudta ez oly egyszerre lebukfenczeztetni a hátáról, mint a többit. Azokkal könnyen elbánt. Ha nagyon előre ültek a hátán, akkor elkezdett szaladni, s azután egyszerre lekapta a fejét a két első lába közé, s hirtelen megállt, a lovag keresztülrepült a fején; ha pedig nagyon hátra ült, akkor felrúgott a két hátulsó lábával, s a lovag bukfenczet vetve szállt alá; a melyik már azt hitte, hogy megmarad a hátán, az alól meg olyan szépen ki tudott ugrani valami szörnyen tréfás, groteszk fartolással oldalvást, hogy az csak bámulva találta maga alatt a szamár helyett a vakandturást.

De nem dobhatta le Gedőt. Úgy fogta az két marokkal a bozontos sörényét, s úgy szorítá keresztül lábszáraival a derekát, hogy a vad vemhe nem szabadulhatott meg tőle. Hasztalan rúgott fel, ágaskodott előre: ezt nem hagyhatá el; megkisérté kínzóját nekivinni a fák derekának, hogy lehorzsolja magáról szamár szokás szerint; hanem egy kegyetlen ökölcsapás eszére téríté; majd levágta magát a gyepre, hogy majd úgy heveri le a lovast a hátáról; az sem ért semmit: az ifjú ott maradt a földön fekvő felett szétvetett lábakkal, s mikor az felugrott, ismét ott érzé vékonyaiban a sarkait, mig végre valami tiz-tizenkét gyorsan egymásután következő ökölcsapás a buksi fejére teljesen felvilágosítá őt a szamár hivatása felől e földön; a mikor azután teljesen megadta magát, s négy lábát szétvetve, és füleit előre tartva, ő maga kezdé el a kapitulaczionális chamadeot trombitálni, s szontyolodottan hagyta a kötőféket a szájába köttetni; a mikor aztán diadalmas lovagja kormányozhatá jobbra-balra. Milyen hatalmas huszár lesz ebből valaha! vagy talán lovászmester; – avagy sportsman!

Általános üdvriadal köszönté a győztest.

A győzelem hevélye szokás szerint felkölté benne a kevélység dicsekedő daemonát.

«Most így fogok hazavonulni, mint Krisztus virágvasárnapon.»

Egy része az ifjaknak nevetett; egy része morgott.

«Nézzétek a lictorokat!» szólt a szamáron lovagló gúnyosan, «hogy morognak. Pedig ha mi lettünk volna akkor a halászok, ilyen tizenkét fiú, mint mi; ha minden apostol azt tette volna, a mit Péter, hogy karddal csapott volna közé, nagy fordulat állt volna be a világtörténetben; Krisztus megszabadult volna, mennyi csodát tett volna! késő vénséget ért volna, s most ő volna az öreg Isten!»

A morgás most már a felgerjedés hangjává emelkedett.

«Ne itéljétek őt meg most!» csitítá Incze nyugodt hangon társait: «látjátok, ő most hozzá van nőve a szamárhoz; Biléam szelleme szól belőle.»

Ez a szó egyszerre kaczajjá változtatta a botránkozás hangját; Gideon észrevette, hogy rá nézve most már rossz positio a szamárhát. Leszállt róla.

S a földön állva folytatá:

«Azt mondom, hogy ha mi lettünk volna az apostolok, akkor te volnál a keresztre feszítve – Pilátus!»

«No hát legyek én Pilátus,» szólt Incze, kalapját ledobva fejéről a gyepre, s karjairól feltürve az ingujjakat. «Jertek hát ránk és düljön el itten, hogy mi fordulat lett volna a világtörténetben, ha a Gethsemane kertben dulakodásra került volna a dolog?»

«Ide halászok!»

«Ide lictorok!»

A fiatalság ősi szokás szerint halászoknak és lictoroknak nevezte egymást, a szerint, a hogy hajlamai csoportosíták.

Azzal mindenki ölrekapott a maga kiválasztott ellenfelével.

Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás nélkül. Ez az élvezetek legmagasabbika: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb a szerelemnél; a túlhabzó férfierőnek kölcsönös összevillámlása.

Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét s birokra megy vele. Gideonnak jut Incze.

Ha nyers erő, durva hevély volna megengedve a játékban, az egész társaság együtt nem volna képes helyt állani a herculesi komoly ifju ökleinek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatkozás, s ebben méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a derék-betörés, a gulyásos levegőbe lódítás és földreteremtés, az állfelütés, az ököllel nyomás; csupán a nemesebb testgyakorlati fordulatok járják, s ezekben a két mérkőző egyike sem enged a másiknak.

A többi társak, győzve, vagy legyőzötten, abbahagyták már, le is verték magukról a port s most csak a kettő tusáját nézik.

Buzdítják őket, «ne hagyd magad!» A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki társa erejének túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyenlíti ki. A körülálló ifjak ujjongnak Inczének minden újabb sikertelen kisérletén. Ez boszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét balkarjával, s jobb karját alája csapva, felragadja azt a levegőbe, s azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csata-cséppel veri szét a kaczagókat; nem nézve ki barát, ki ellenség? Erre valamennyien ellene támadnak. Most azután igazán elemében van. Lerázza magáról támadóit, mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő neki. Hátaikat egymásnak vetik s szembeszállnak a többivel mind. Van kaczagó harag, dühig fokozott jókedv, csintalan örömkitörés, férfihoz, ifjúhoz illő. Gyönyör elnézni e tomboló férfirajt, e küzdő gomolyt; az olympi játékok legnemesebb faját.

Most csak játék, de minő küzdés lesz az, ha egyszer ez a jelszó talál elhangzani: fegyverre férfiak! Minő hősök, minő katonák lesznek ezek itten!…

… Az estharang megcsendül. A távol lovagvár tornyából mélán ringanak át a zengő ligeten áhitatgerjesztő hangjai.

Az első kondulására a harangnak mintha ketté volna vágva egyszerre a tusa, a játék. A küzdők szétválnak. Nincs többé se vidám harag, se szikrázó jókedv. Egy szó nélkül siet mindenki felöltönyét felvenni. S mikor az angelus utolsó csendülése is elrezgett a légben, mind a huszonnégy ifju ott áll párosával sorban a gesztenyefák sorai alatt. Öltönyük, mit felvettek, hosszú fehér talár, az idősebbeknél fekete övvel és skapuláréval.

S az utolsó harangszónál egyszerre rázendítik mindnyájan a zsolozsmát: «Ave Maria…»

… A tavasz igérete csalárd!… Nem lesznek ezekből sem hires ügyvédek, sem nevezetes államférfiak, sem hirhedett művészek, sem ügyes technikusok, sem magas hivatalnokok, sem gazdag üzérek, sem vitéz huszárok, sem diadalmas hadvezetők; – mert ezek egy szerzetes rend növendékei: az a távol kastély ott az ő kolostoruk; az az ő sírboltjuk, a hol élve meghalnak s meghalva élnek.

… Azonban ki láthatja a jövendőt előre?

EGY MAGYAR KOLOSTOR.

A «fehér barátok» kolostora (a hogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik, két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha hó-gulák volnának zöld mezőben.

A kolostor egészen modern stylben épült palota. Az északi szárnyát képező kéttornyú cathedrale nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború alatt leégették, s kirabolták; egy portale az uton a régi alapkő lapidarbetüs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokból megmaradtak. A góthstyl remekei ily töredékekben is.

Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint alakítva; a parkban exoticus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, simahéjú amerikai cembrák, bár a torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél. Gyermekkor náluk.

A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint «res nullius»-t? (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd ausztriai szerzetes rend provinciálisai foglalták el azután, s két századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat, ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben agyonverették; arczképe alá oda van írva: «ex insidiis occisus». S utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák főnöknek, csak e század elején szabadíták ki nyakukat a hűbériség járma alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, a midőn I. Ferencz átadja a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tünik fel a képen a király mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a borotválás daczára is feketéllő bajusz, a merész szemek, tanuskodnak róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.

A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, a mi elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, muzeumok gyüjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka fanemüekből, a díszitések gyönyörű tiszafa- és szömörcze-lapokból alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy foliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a classica és a modern litteraturáig; köztük becses incunabulák, egyetlen példányok, érdekes kéziratok, a régi nyomdászat remekei, s a miniatur-festészet és szépirászat türelempéldányai.

De nem csak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotá, vele azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos képzettségben, a szabadelvű felfogásban, s a hazafias érzületben minden más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.

«Haladás, szabadelvűség, hazafiuság» egy kolostorban! szokatlan fogalom; de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedestalul a külzetet is élethíven kell kifaragnia, hogy szobrából érthetlen torzkép ne legyen, vagy hihetlen ábrándkép, vagy a mi legrosszabb: prózai sáralak.

Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt, hanem egy világ.

A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.

A tantermek mindegyikében csak nyolcz növendék foglal helyet saját íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyülnek össze egy közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott mulatsággal: minden tanoncznak van külön kertje; a közös kertben fedett tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrás-viz csorog a folyosón márvány medenczébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyülnek össze, s ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott vannak a hegedűk, violoncellok, fuvolák, mikkel quartetteket rendeznek; télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és izletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két hónapjuk, a mikor a rend minden tagja: novitius, diakonus, tanár, perjel és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, a merre kedve tartja, s nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; a mikor még szerzete fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.

Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv, sem mezitláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások, ascetai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki hibát követ el vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja hagyni.

Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a kölcsönös szeretet.

Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek, nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.

Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy «testvérek».

Főnökük az apátúr, egy szelid arczú, jámbor kedélyű agg; Socratesfő – szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozat-kelyhen kívül), soha föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem haragszik. – Úgy tünik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nem csak atya volna, de maga az «alma mater» is benne személyesülne.

Nem félnek tőle: – szeretik.

EGY BETEG TESTVÉR.

Egy nyáron kiütött a himlő-ragály a vidéken. Gyorsan elterjedt az a falvakban. Ily vész idején a pap egyszerre testi-lelki orvos. A fehér barátok ifja-vénje el volt foglalva a körülfekvő falvakban betegek és halottak körüli szomorú szolgálattétellel. Önfeláldozó buzgalommal vállalkoztak a küldetésre.

Csupán egy vallotta meg nyiltan az apátúrnak, hogy ő fél. Az apátúr ennélfogva felmentette őt a beteg-látogatás kötelessége alól, a ki fél a ragálytól, az ne közelítsen. – Ez az egy volt Gedő.

Pedig társai előtt ő volt bátorságáról hirhedett. Ő mert az alig befagyott tó ujjnyi vékony lemezén korcsolyával végigsikamlani; ő tette meg azt, hogy a kastély keskeny párkányán végigsétált, s a közben még hegedült is; ő volt az, a kinek hiába beszéltek, hogy áthevülten, izzadtan, jéghideg vizet ne igyék, s a ki társai közül egyiktől sem félt, s a hogy szóval mondá, magától az ördögtől sem s a hogy tetteivel igazolá, főnökeitől sem. Hanem a ragálytól félt.

Nagyon tudott félni.

Nem is hált abban a teremben, a hol a beteglátogatásból hazatérő társai voltak; hanem áttétette az ágyát az infirmeriába.

Ezt ugyan a babonás hit istenkisértésnek nevezi: ha egészséges ember előre a kórodában keres menedéket; de Gedő a babonától sem félt. Ő csak a reális veszélytől tudott rettegni, s ezúttal a kolostorban egyedül a kóroda volt vésztelenített hely.

Pedig ám a ragály is épen olyan láthatatlan, megmagyarázhatatlan ellenség, mint a vakhit alkotása: az átok; nincs szárnya, még is repül; nincs körme, még is megfog; nincs foga, mégis megmar.

A ragály rég elmult, hónapok teltek el utána. Azok közül, a kik benne naponként keresztül-kasul jártak, egy sem esett áldozatul. És akkor, mint egy zivatar után elkésett villám, sujtotta le a rég más vidékre költözött ragály az egyedül őrizkedőt. Gedő testvér kapta meg a himlőt a legveszélyesebb alakjában a kórnak.

Most azután jó oka volt az infirmeriában feküdni.

Társai felváltva ápolták: ágya mellett éjjel-nappal ott ült egy és őrködött felette. A himlőkórosok igen nyugtalan betegek. Gedő mindannyi közt a legrosszabb volt.

Mikor az a szak következett a kórlefolyásban, a midőn a beteg hajlandó az arczán égető viszketegséget egy veszedelmes karmolással megszüntetni, mely által az Isten képét egész életére elcsufitja magán: akkor kénytelenek voltak a kényszer-zubbonyt feladni rá, hogy kezeivel ne árthasson magának.

Ez fokozta lázas dühét.

A válságos éjszakán Incze testvér virrasztott mellette. A beteg ilyenkor mindig ébren van, vagy hagymázban beszél.

Incze a bölcs Kempis Tamás munkájából olvasott fel előtte: A beteg ingerülten szakítá félbe:

«Csapd be azt a könyvet; ha azt nem akarod, hogy ordítsak, mint a behemoth.»

«Mit kivánsz?»

«Azt, hogy szabadítsd ki a kezeimet ebből a zubbonyból.»

«Nem lehet. El fogod arczodat ékteleníteni.»