Part 2

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát, korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert, mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni. Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink, tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja, hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna, ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.[10]

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok felényivel boldogabbak nálunknál.

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni. Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben kifolyhassanak.[11]

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét: mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe, melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják, csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek, arányos testalkatuak.[12] Azok az országok, a hol bepólyázzák a gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól, angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van; szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek, felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt: születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak, kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük: volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit, csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve, bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére, teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak, violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni. Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől. Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse, hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom[13] és a magam részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet, melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna, hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát; barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta. Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett, hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből, hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő, hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel. Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér; valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik; szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék, hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság, mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre, melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket, erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is. A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége. Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal, mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe. Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba, előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét, megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk, mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz, merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog, akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok, mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra. A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el. Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik, vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik, mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is, meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal, melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek, tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét, gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy, mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó![14] Ne csodálkozzunk rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban, kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek, nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg, bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem, olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem talál soha vigasztalást.[15]

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból aztán szintén szolgát nevel.