Part 2

– Arra. Veled fogadott a vacsorája árába, hogy _birkát eszik a birkából_. Te nem akartad hinni, fogadtál vele, ő erre a Kőmivesné nagy vaskondérja elé lépett s a birkabőrsüvegébe birkatokányt méretett… és kikanalazta egy szálig… Hej, de jól mulattunk az este!… Az asztalon jártad a csürdüngölőt… A kisbotost meg leeresztettük a kútba, mert fölharagított bennünket… Télvíz idején!

… Kipirult arczczal, sugárzó szemekkel folyt a beszélgetés… Egyszerre csak kicsapódott az ajtó s a nyurga, szőke konduktor besivít:

– Utrecht!

– Utrecht? – horkant föl Puskás, s olyan arczczal nézett szét, mintha azt kérdezné: ugyan minek ébresztettek föl, olyan szépet álmodtam.

III.

Az _Izgatott Czápa_ kedves korcsmája volt mindazon utrechtieknek, a kik barátai nemzetük speczifikus eledeleinek. Az _Izgatott Czápa_ még a napoleoni megszállás idejéből maradt fönn, s mint könnyen elképzelhető, festői czímét is a nagy császár vídám és erős fantáziájú katonáitól kapta. A hollandusoknak tetszett az élénk czím, s a czápa különben is családi szörny lévén e gyarmatos nemzetnél, megtartották. Ide vezette Bótai első este barátait, hogy, úgymond, egy csapásra megismerkedjenek a hollandi konyha titkaival. Pakkjaikat letették Bótainál, megfürödtek, aztán elcsodálkozva járkáltak estig a legrégibb batáviai város különös utczáin, ködfogta, esőverte házai közt, lomha vizű csatornái mentén.

A viszontlátás öröme őszinte és meleg volt. Simándy és Bótai egykor mint diákpajtások elválhatatlanok voltak, s már Szebenben _ikrek_-nek csúfolták őket. Hosszú öleléssel és csókkal üdvözölték egymást. Puskás is találkozott már sokszor Bótaival, s a most fölújított ösmeretség, itt, távol az otthontól, egyszerre bizalmas jellegű lett.

Kifáradva ültek le este az _Izgatott Czápa_ egy kis szögletasztalánál, az úgynevezett fehér teremben. Ezt a termet ugyanis fehér majolikával borították be vagy tíz év előtt, aztán a diákok elkezdtek benne pipálni, a mitől megsárgult; aztán a diákok folytatták benne a pipálást, a mitől megfeketedett. De az eredeti neve megmaradt. Különben ragyogó fekete volt, mert hollandi szokás szerint hetenkint egyszer az egész falat plafondostúl szappannal végigmosták.

Simándy egész nap figyelte barátját, Bótait, s mikor a korcsmában az első kőkorsóval a habzó sört eléjük tették, tisztában volt vele, hogy valami baja van. Mintha felhő lebegett volna fölötte, melynek árnyéka ott borongott arczán, tekintetében. Néha a melle hirtelen emelkedett, nagyokat lélegzett, mintha több oxigéniumot keresne a levegőben, kapkodva utána. Csontos arczáról eltűnt az a barna, székely pír, mely oly széppé teszi odalent a Rika-hegy két oldalán a férfiakat.

– Beteg vagy? – szólt Simándy Bótaihoz s rátette karjára a kezét.

– A szinemről gondolod, úgy-e? Hja, édes fiam, ez a hollandi szín, hogy ne mondjam, tónus. Majd eltűnik a te szittya feketeséged is, ha egy telet megkóstolsz ebből a klimából… Tavaszszal csodálatos, télen utálatos… köd, nedvesség, hidegség… Majd megfakultok ti is, lekopik rólatok a hazai máz…

– De te beteg voltál, hisz írtad.

– Semmi. Már vége van. A tavaszszal vért hánytam…

– Vért hánytál? S erről mi otthon semmit se tudtunk!

– Minek? Csak nem fogom gyönge öreg apámat, meg a szegény testvéreimet ijesztgetni. Minek is lett volna… hisz már vége van. A kuratórium pénzt adott és én San-Remóba mentem. Oh, fiaim, micsoda ország az! Micsoda melegség, micsoda fény… oh, be jól éreztem magamat! Most is álmomban ott sétálok a tengerparton, az olajfák alatt s számlálom a fehér vitorlákat a sugárözönben csillogó tengeren.

– Egyedül? – esett bele Puskás diákmódra, csufondáros arczczal.

Bótai elsápadt. Szinte látni lehetett, mint fut ki a vér arczából.

– Hogy érted ezt? – kérdé szintelen hangon.

– Ugy, hogy nem álmodol-e oda a vitorlaszámláláshoz valami nagyszemű talján madonnát?

E perczben a figyelem egy nagy tengeri halra irányult, melyet eléjük tettek.

– Hagyjuk a madonnákat, – szólt halkan Bótai, miközben a halat vágta, – örüljünk, hogy olyan országban vagyunk, a hol a Rafael madonnái nem kisértenek.

Simándy ránézett.

– Ne feledd el, Barnabás, hogy Rubensnek is vannak madonnái, – szólt, s aztán a halhoz látott. Nem vette észre, hogy barátja arczát újra elborította a halálos sápadtság.

Míg a hallal vesződtek, csend volt. Még Enyeden beléjük verték, hogy:

_Mikor halat eszik kend,_ _A száját befogja kend._

A mi ugyan fölösleges intelem volt, mert az enyedi diák olyan ritkán jutott halhoz, mint ehető fecskefészekhez. No, de legalább megtanulta a maximát egész életére, s az ember sohse tudja, hogy az enyedi diák milyen körülmények közé kerül. A diákokat azonban mindez nem vígasztalta meg. Nem egyszer lehetett hallani a szűken mért porcziók láttára a sóhajtást: Szeretném már egyszer megpróbálni, hogyan fullad belé az ember a halszálkába.

A hal után valami édes tésztát hoztak, újra megeredhetett a szó visszafojtott árja.

– Beszélj valamit Skócziáról! – szólt Simándy, – szerencsés ficzkó vagy, hogy ilyen családra tettél szert. Te, nagyon gazdag ember lehet a te gazdád, hogy Skócziába jár nyaralni.

– Skócziában nyaraltál a gazdáddal? – kérdé Puskás.

– Ott. A fiát tanítottam latinra és németre, – felelt halkan Bótai.

Aztán türelmetlenül zörgött az üres korsóval az asztalon.

– Eh, hazai dolgokról beszéljetek! Egy év óta csak egy magyar embert láttam, az is czigányprímás volt.

– Jót tett Skóczia? – folytatta makacsul Simándy.

– Jót, – felelt Bótai, hosszan barátja szemei közé nézve, – ott a fenyvesek közt álltam teljesen helyre. Csak még a gyomrom rossz. Nem tudok az itteni ételekkel kibékülni. Aztán meg olyan lappangó lázam van és néha éjjel úgy izzadok, hogy csupa víz lesz a lepedőm…

Puskás egy darab kenyeret szelt le és paprikát keresett hozzá.

– Tégy rá sajtot és kérj sót hozzá.

– Sajtot?

– Azt. Az itt a legelső fűszer. Látod, itt áll az asztalon, megreszelve. Azt tesznek a levesbe, azt hintenek a húsra, azt eheted marokszám, de sót, borsot, fogpiszkálót, mustárt, eczetet, olajat, a mi nálunk ott áll minden kocsmaasztalon, külön kell kérned.

– Hát paprikát?

– Azt is kapsz a patikába, ha találsz orvost, a ki szükségesnek találja, hogy megmérgezd magadat és reczepten rendeli.

– No már látom, nem fogunk mi jóizűen enni karácsonyig, – szólt komoly bánattal Puskás, – de akkor meghívom az urakat osdolai disznótorra. Akkora pakkot küldetek magam után, mint egy kóberos szekér.

Bótai szeretetteljes mosolylyal nézett a székely fiúra s szólt:

– Legjobb volna, ha már most elindíttatnál egy háromszéki borvizes székelyt, a szekere tele disznóaprólékkal. Karácsonyra tán éppen ideérne.

– Jegyezd meg komám, – szólt büszkén Puskás (ha haragudott, mindig komámnak nevezte az illetőt), – borvízfuvarral csak a csíki székely szokott foglalkozni.

– Nekem mondod? Hisz erdővidéki vagyok.

– A szélin vagytok Háromszéknek. Nem az igazi fajta.

– Persze, Attila kardját Osdolán hajította le az Úr… s nagy királyunk, az isten ostora, ott találta meg…

– Csend! – kiáltott Simándy. – Semmi villongás a hun ivadékok közt. Itt a káposzta.

– Káposzta? – kiáltott ujjongva Puskás.

Belenézett a tálba.

– Hisz ez törött czukor!

– Kapard csak le a tetejét. Egy újjnyira alatta megtalálod a káposztát.

– A czukor alatt? Szent Isten! Megbolondult a szakácsné!

– Ugyan mi van abba, Gábor, – szólt Simándy, – hát nem emlékszel rá, hogy Enyeden a Dájbukát boltos tubákkal eszi a sárga dinnyét, a káposztába pedig mazsolát és mandulát főzet?

– Dájbukát? – kiáltott föl Gábor s a fejére ütött, – remélem, vége van a vacsorának.

– Vége.

– No hát, akkor fogadjatok tőlem egy kassai négyest a Dájbukát boltjából. Ez az én meglepetésem a vacsorához.

– Nyomorult, – rikoltott Simándy, – hányszor kértem tőled magyar szivart útközben s mindig azt mondtad, hogy már elfogyott.

– Nincs is több, csak ez a három s ezt az első hollandi vacsorára tartottam fönn, – mentegetődzött Puskás Gábor.

Rágyujtottak. S a kékes füstgomolyokat úgy tekintették, mintha hazai levegő szálldosna körülöttük. Bótai lassan, nagy felhőket fújt ki s merően nézett beléjük. Mintha a hótakart székely bérczek alakulnának ki előtte a füstrongyokból. Ki tudja, meglátja-e még valaha e büszke csúcsokat.

Nem birta sokáig a szivart. Köhögni kezdett.

– Az orvos tulajdonképp megtiltotta, – szólt, ziháló mellére tevé kezét, – de ennek nem tudtam ellentállni.

Még egy füstkarikát fújt aztán félretette.

– Sört, sört! – kiáltott a legényre.

A sötét, pálinkaerejű hollandi sör Puskáson már éreztette hatását. Nagyokat bólintott és laposakat pislantott. Bótai ellenkezőleg fölélénkült, arcza kipirult, szeme ragyogott. Hevesen gesztikulált és Skócziáról beszélt… a feneketlen tengerszemről, melyekben jó tündérek és rossz szellemek laknak… a félelmesen nagy fenyőkről, melyek halálukban megdicsőülnek, mint árbocz szolgálván Anglia világbíró hajóhadán… a remek rétekről, hol az izmos hegyi skót dudaszó mellett legelteti nyáját…

Simándy Puskásra mutatott, a ki karjára hajtva fejét, egészséges szuszogással aludni kezdett.

– Fölrázzam? – kérdé.

– Ne, ne bántsd, – felelt Bótai, – ez most a Küküllő partján jár és virágot szed bokrétába.

– Oh, dehogy, – nevetett Simándy, – Osdolán ül és tejfölös bablevest eszik, disznókörmivel.

– Akkor pláne hagyd; legalább megreparálja a gyomrát a hollandus lakoma után.

A két fiatalember bekönyökölt az asztalba és sokáig némán nézett egymás szeme közé. Bótai Barnabás szólalt meg először, lassan, szaggatottan:

– Azt mondtad, hogy Rubensnek is vannak madonnái. Vannak. Micsoda madonnák azok, barátom. Azok az igaziak. Láttam olasz madonnákat is, hisz minden városnak van odalent egy-egy madonnája. De nem hatottak rám. Akárhány Fornarinának is elmehetne… De a hollandi madonnák! Oh, barátom, az anyává lett szűz, a ki a szűzesség minden báját megtartotta. Az égi szelídség, jóság, mely rajtuk honol… különös szinű a hajuk, különös szinű az arczuk… Bájos minden mozdulatuk… Oly tisztességesek és mégis ezer vágyat keltenek a zajló szívben… Látszik rajtuk, hogy ha egyszer a kezüket valakinek odaadták, azt boldoggá fogják tenni s egész életét bearanyozzák lényük varázsával.

Simándy feszült figyelemmel hallgatta.

– Te a hollandi nőkről beszélsz általában? Vagy – s ezzel közelebb hajolt hozzá s hangját lesülyesztette, – talán _egy_ nőről?

Bótai Barna Simándy karjába markolt. Simándy érezte, hogy remeg a keze.

– Én Rubens nőalakjairól beszéltem. Talán nem voltam elég világos? Csak attól óvjon az Isten (s élénken csillogó szemeit Simándyra szegezte), hogy egy ilyen női alak megelevenedve eléd cseppenjen. Akkor véged van… A hogy végem van nekem… Ah, Skóczia sötét erdői és dörgő zuhatagai, de boldog és boldogtalan voltam köztetek… de sok édes mérget és keserű mézet ettem ott… a nélkül, hogy ő sejtette volna…

– Ő? Kiről beszélsz?

– Ő róla, a ki miatt elfelejtettem hazámat, apámat, egész családomat, s a helyett, hogy haza mentem volna a nyáron, velük mentem Skótországba.

– Tehát a gazdádnak a lánya?

– Az.

– S azt mondta, hogy nem szeret?

– Soh’se beszéltem vele ilyesmiről.

– Hát akkor miért vagy annyira boldogtalan? Nem látom be az okát…

– Egy dúsgazdag hollandi patriczius lánya s egy szegény székely kálvinista teológus? Ég és föld.

– Dúsgazdag? Hisz akkor nem tartana téged kvártélyon.

– Nem ösmered, fiam, a viszonyokat. Ez Hollandiában rendes szokás. Volt két üres szobája, hát kiadta. A hollandus semmit se hagy kiaknázatlanul, ha milliói vannak is.

Megtörölte izzadt homlokát, a mámor mintha elrepült volna a fejéből. Már nyugodtan beszélt.

– Mindent tudsz. Nem akartam még szólni, de oly régen vágytam már rá, hogy kibeszélhessem magamat… Senkim se volt… S most, az első alkalommal kitört belőlem.

A sok beszédtől köhögés fogta el.

– Talán mennénk haza.

– Megállj csak, – szólt Simándy, – mikor kaptál hazulról levelet?

Bótai a zsebéhez kapott.

– Hála Isten, itt van nálam. Te, Pali, nem is tudod, hogy micsoda meglepetés vár rád.

– Micsoda?

– Nesze!

Egy arczképet dobott eléje.

– Ez jó talizmán lesz a hollandi madonnák ellen.

– Anikó arczképe, – rebegte Simándy s két keze közé fogva, hosszasan elnézte.

– Csókold meg bátran, megengedem, – szólt Bótai nevetve.

Simándy megcsókolta és zsebre tette.

– Hát aztán, mondd csak, szép-e az én édes kis hugom? Mert ez a kóbor brassai fotografus nem igen remekelhetett. De hűtlen is lettem hozzájuk, én Istenem! Mekkorát nőhetett az a lány egy esztendő alatt… Mibe maradtatok?

Simándy maga elé nézett s így felelt:

– Juliusban volt… Szép, meleg idő… A kerten mentünk végig… Fehér ruhában volt, kék szalagokkal… Én Istenem, de szép volt… Nem adom oda se a hollandi, se az olasz madonnákért a mi székely madonnáinkat… Lementünk a Békény-patakig, a Bethlen Gábor diófája alá… A hol nyarat-szaka annyit pajkoskodtunk… Egész úton gyűjtöttem a svungot, ott aztán nekiugrattam… Megfogtam a kezét.

– Anikó, én elutazom.

– Tudom.

– Külországba megyek.

– Tudom.

– Nem felejt el?

– Nem.

– Megvár-e?

– Meg.

– Soká tart ám.

– Nem baj.

Ekkor következett volna a voltaképpeni vallomás egy csók alakjában, de ő elszaladt.

– Tudom, – szólt Bótai, – Anikó megírta nekem az egészet, s én rátok is adtam atyai áldásomat, megírván az öregemnek, hogy a ti lakadalmatok lesz életem legboldogabb napja. A két néném okoskodott, hogy így, meg úgy, Anikónak nagyobb szerencséje is akadhat, de én elnémítottam őket… Egy pap lányára nézve az a legnagyobb szerencse, ha pap veszi el. Azt az Isten küldte és biztosan boldog lesz vele… Boldog is lesz, úgy-e, öreg? – és Simándy karjára nyugtatta sovány kezét.

– Az lesz; esküszöm neked.

Puskás fölébredt. Bambán, álmosan nézett körül.

– Azt álmodtam, hogy fúj a Nemere és mi hárman a Hargitán kelünk át, gyalog.

– Rosszabb ez annál! Hallod?

A szél rázta odakint az ólomkeretes ódon ablakokat.

– Ez az Északi-tengerről jön, s a jeges óczeán fagyos lehelletét hozza ide, – folytatta komoran Bótai, – czudar, rossz szél, megöli az embert, átjárja a csontod velejét, visszafújja tüdődbe a lélegzetet.

Figyeltek.

– Halljátok, hogy jajgat? Mert itt talán a csúcsos, hegyes, szögletes házak jobban sebzik, tépik a testét… De legalább elűzi gonosz testvérét, a ködöt, mely fojtogatja a torkot.

Kocsiba ültek. Bótai előbb elvitte őket egy kis fogadóba meghálni, aztán maga is hazament. Miközben Pál és Gábor dideregve vetkőztek le a fűtetlen szobában, az utóbbi megszólalt:

– Te, ha ez a szél eltépné a töltéseket, úgy-e víz alá kerülne az egész Hollandia?

– Bizony víz alá. De ez nem történhetik meg.

– Miért?

– Mert itt nem lopnak el semmit a gátépítéseknél, hanem becsületesen arra fordítottak minden pénzt. Azért hát: fordulj be és aludj!

Puskás szerette volna megkérdezni, hogy hol loptak el a gátépítéseknél minden pénzt. De aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan – Romániában. – S ebben megnyugodva, szépen elaludt.

IV.

Bótai Barna a Nobelstraaton lakott s ugyanott fogadtak barátaink is lakást, még pedig nem együtt, hanem külön-külön. Simándy havi tizenhat forintért Lamersnél, a gazdag péknél kapott két szobát, s Puskás is kénytelen volt két szobát venni, mert itt egy szoba nem kiadó. A hollandus nem tud olyan szegény ördögöt elképzelni, a ki egy szobával megelégedjék, azonfölül nem tartja a jó izléssel és az egészséggel összeférőnek, hogy valaki ugyanott legyen nappal, a hol hált. Azért inkább az egy szobát is deszkafallal kétfelé osztja s mint kétszobás lakást hirdeti. Egyik a hálószoba, másik a nappali. A fiúk, kik Enyeden hatod- és nyolczadmagukkal háltak egy szobában, meglehetős nagy úrnak érezték magukat így egyedül, bár három lépéssel egész birodalmukat végigmérték. A szobában filigrán fekete bútorok voltak, a tapétás falakon régi hollandi mesterek rézkarczai és városok fotográfiái függtek. Volt tükör is és fehér csipkefüggöny az ablakokon. Mindegyik kosztot is fogadott a gazdájánál, mert Bótai arról biztosította őket, hogy a korcsmai élet drágába fog kerülni. Simándynak volt egy szép erkélye, tele virágokkal, Puskás ablakai hátrafelé, egy grachtra nyíltak, a honnan fölhallatszott a víz locsogása. Puskásnak mindjárt első nap összeütközése volt Hollandiával. Reggel hatkor ugyanis bejött hozzá egy nagy csontos, vén asszony, mint utólag kiderült, a szobalány, szó nélkül rányitotta az ablakot, fölszedte a padlóról a szőnyeget, s előkészületeket tett a súrolásra. Puskás azonban szépen fülön csípte s kitette a folyosóra a vizes dézsájával együtt. Aztán bezárta az ajtót s aludt délig. Délben megjelent nála a gazdája, egy elemi iskolai tanító s miután hosszabb beszédet intézett Gáborhoz hollandus nyelven, átadta neki nyomtatásban a házi rendet, melyhez vagy alkalmazkodik vagy pusztul innen. Ezzel intett a trabális szobalánynak, a ki jött és dühösen, egész szenvedélylyel súrolni kezdett. Aztán behozta neki a reggeli járandóságot, egy csésze teát, egy bögre tejjel és vajas kenyérszeletekkel, utána a déli járandóságot: egy csésze tejes kávét s figyelmeztette, hogy délután öt órakor lesz az ebéd, este kilenczkor pedig megint kap egy csésze teát, tejjel. A góbé a lánynak az evésre vonatkozó fölvilágosításait azonnal ösztönszerűleg kitalálta, bár egy szót sem értett a beszédjéből.

Harmadnap újra együtt ültek az _Izgatott Czápá_-nál.

– Fiúk, – szólt Bótai, – holnap viszlek benneteket a stipendium első részletét fölvenni. Fejenkint száz hollandi forintokat fogtok kapni, főtisztelendő doktor Valeton úrtól.

– Ki az?

– Az a stipendium kuratóriumának mostani elnöke, különben pedig a zsidó exegezis tanára.

Puskás nevetett.

– Mégis különös, hogy én összejárhatom egész Magyarországot s nem találok embert, a ki nekem száz forintot adjon, ez az ismeretlen hollandus pedig, a ki sohse látott, száz aranyforintokat számláljon le a markomba.

– Nem ingyen teszi. Ő, mint a kuratórium elnöke, ezer forintot kap évenkint ezért a hivatalért.

– Rengeteg pénzből állhat ez az alapítvány.

– Majd elmondom neked töviről-hegyire az egészet. Legalább tudd, miből pénzelsz. Különös dolog az, fiúk, hogy mi, református papok, a kik otthon oly szegények és elhagyottak vagyunk, idegen országokból oly nemes és önzetlen támogatásban részesülünk. Értem a skótországi és hollandi alapítványokat. Mi érdekük ezeknek, hogy mi pusztulunk-e vagy virágzunk abban a messzeeső keleti országban?… Tudjátok meg, hogy a mi patrónusunk egy Bernhard nevű pfalzi ember, a ki a mult század közepén szintén utrechti teológus volt. A papi pálya azonban nem vonzotta, beállt kereskedőnek és nyakába vette a világot. Hosszabb ideig tartózkodott Magyarországon, ott meggazdagodott s magyar lányt vett el feleségül… Gyermeke nem lévén, egész vagyonát jótékony alapítványokba fektette… Többek közt az utrechti egyetemen is tett alapítványt, eredetileg csupán pfalzi és magyar teológusok számára… Megható dolog az, fiúk, hogy a felesége iránt való gyöngédségből a magyarokról se feledkezett meg.

– Hány magyarra szól az alapítvány?

– Legkevesebb háromra, mert mint az alapító-levél mondja: egy megunná magát, kettő közül az egyik beteg lehet, tehát legyenek minimum hárman. Volt idő, mikor magyarok többen voltak itt, mint pfalziak. Abból az időből ered, hogy a teológián ma is a következő elnevezések vannak: 1. _Gens batavorum_, ezek a tulajdonképpeni hollandusok, az anyaország fiai; 2. _gens afrorum_, a gyarmatlakó hollandusok fiai; 3. _gens hungarorum_, a kik alatt az összes külföldieket értették; így a _stipendium Bernardinumon_ ma a németek vannak túlsúlyban, de azért ők is a gens hungaricához számíttatnak.

– S miért vannak most a németek túlsúlyban?

– 1820-ban, fejedelmi szóra, Németországban megtörtént az egyházi unió, a mi az igazi kálvinista egyházat az egész birodalomban megsemmisítette. Azóta egész Németország teológusainak, nemcsak a pfalziaknak, van joguk a stipendium Bernardinumra pályázni. S mi leszorultunk háromra. Most hát tudtok mindent. Ezt különben Valeton úr holnap mind el fogja mondani nektek, de jobb, ha előre tudjátok, mert egy szót se fogtok az ő hollandus beszédéből érteni…

Bótai köhögött. Simándy élesen nézett rá. Barátja arcza néha úgy eltorzult, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogva összeszoritotta volna a tüdejét. Simándy mélyet sóhajtott, aztán kinézett az ablakon a ködös levegőbe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de rossz sejtelmek zsibongtak lelkében. Ha egy pillanatra behunyta szemét, azonnal Bótait látta valami sárga ködben távolodni, halványodni, elveszni, eltűnni.

– Ez a nyomorult köhögés kínoz mindig, – suttogta Barna.

– Miért nem mégy orvoshoz?

– Voltam. Valami port rendelt, de bizony nem sokat használt.

– Talán sokat dolgozol?

– Tavaly sokat tanultam. Most csak a gazdám fiával van sok vesződségem. Nehézfejű, akaratos kölyök.

Simándy gondolkozott egy kicsit.

– Te Barna, add át nekem azt a ficzkót. Németre meg latinra én is tudom tanítani…

Bótai arczára mintha sötét pir szökött volna.

– Nem lehet, nekem szükségem van arra a havi húsz forintra.

Halkabban hozzátette:

– Tudod, az apámnak küldöm. Én ingyen el akartam vállalni a fiút, de a hollandus ezen annyira elbámult, mintha hirtelen megbolondultam volna. Erre azt mondtam neki, hogy fizessen annyit, a mennyit akar. Azóta húsz forintot fizet havonkint.

Simándy gyöngéden megsímogatta Bótai kezét.

– Nem értettél meg, édes fiam. Én csak addig akarlak helyettesíteni, a míg kipihened magadat. Mondjuk, egy hónapig, vagy hat hétig. Ezért csak nem reflektálok fizetésre? Mi nem vagyunk hollandusok, öreg. Mi szívességeket is tehetünk egymással… Ugyan ne nézz rám olyan sötéten… Látszik, hogy régen nem voltál otthon, elködösödött benned a magyar fölfogás. Meg se érted, hogy az én ajánlatom milyen természetes…

– Nincs abba semmi, – szólt Puskás.

Simándy odahajolt Bótai füléhez s halkan mondá:

– Én nekem jogom van így beszélni. Én több vagyok, mint barátod, gondolj a jövőre…

Szomorú mosoly futott végig Bótai arczán.

– A jövőre? – dörmögött maga elé. – Sokszor gondoltam rá, de nem látom ettől az istentelen ködtől… eddig nem rajzolódtak elém soha a jövő képei… de most, most, hogy ti itt vagytok, látom a tiszta kis parókiát az Olt zúgó vize mellett, a gyümölcsös kertet, Anikót sürögni házi szőttes ruhájában, téged hosszú pipával a szádban, a mint fiadnak, az elbámészkodó kis Barnabásnak, az én kis öcsémnek a tornáczon füstkarikákat fújsz… Mert azt kikötöm, hogy az elsőnek Barnabás legyen a neve…

Simándy boldog mosolylyal hallgatta Barna beszédét.

– Meglesz öreg, meglesz minden, de azt a hollandi fattyut nekem engeded át.

Gábor csak most értette meg a dolgot, s pokoli döngetést vitt véghez az asztalon.

– Erre iszunk, fiúk. Hát annyira vagy, Pali? Anikó egészségére, gyerekek. No, Barna, a sógorodnak csak szót fogadsz? Jó kézbe kerül a gazdádnak, Baljon úrnak a gyereke. Attól ne félj.

És jó hangulatban ittak az otthonvalók egészségére. És Bótai elhallgatott, nem szólt egy szót se arról, hogy mikor a maga jövőjére gondol, ráborul a nehéz hollandi köd és lelke hiába vergődik, vak marad és nem lát semmit… És Simándy elhallgatott és nem árulta el, hogy ha lehúnyja a szemét, az a félelmes, sárga köd ráborul barátjára és egyre jobban elmossa a körvonalait. Hallgattak. És Puskás maga beszélt, nevetett, tréfált, ivott. Megbecsülhetetlen fiú volt. A maga örökös jó kedvével kedvesen és hasznosan kitöltötte a kinos szüneteket, mikor társainak lelkén nehéz gondolatok bús árnyékként suhantak végig.

V.

Fölvették zsinóros, hosszú fekete kabátjukat, hozzá magyar kucsmát tettek a fejükre és elindúltak mindhárman a Rijks-Universiteit palotája felé, hogy a két újonnan jött studens dr. P. I. I. Valeton úrnak bemutassa magát és átvegye a járandóság első részletét.

Valeton úr hivatalos szobájában várta őket. Magas, erőteljes, borotvált képű, hosszú hajú ember volt, a ki pápaszeme mögül élesen belenézett az előtte állónak szemébe. Barátainkat Bótai mutatta be, mindegyikkel kezet fogott, azután íróasztalára támaszkodva, vagy öt perczig beszélt nekik hollandusul. Bótai a szemével intett társainak: ez az, a mit én már tegnap elmondtam nektek. Végre elhallgatott és várni látszott. Ekkor előlépett Simándy Pál s németül így szólt: