Part 13

– Nem úgy van az, tiszteletes úr. Nincs az a veszedelem, a mi elől én meghátrálnék. Mert tudom, hogy életem az Ur kezében van, s nem történhetik más, mint a mi elvégeztetett. De hát tudni akartam valamit és most már tudom… A tiszteletes úr nemcsak szavaival pap, hanem tetteivel is. Volt itt nálunk már sok szépen imádkozó, szépen prédikáló pap, de mind megszökött, mikor a zabkenyérre került a sor… Így aztán szétzüllöttünk, elfogdosott bennünket a pópa, a ki százféle babonával hálózza be lelkünket… Apostolok, próféták kellenének a mi hitünknek, uram… mert ha a pap gyönge legény, megdől az eklézsia, minden ő rajta fordulván meg… De hát a tiszteletes úr más fából van faragva… jó fából… neki megy a halálos veszedelemnek embertársáért… Tiszteletes úr, most már ismerem, ha kell, tudom, nyomorog, küzd, meghal a hitéért, a hazájáért… A jó Isten áldja meg!

Ott motoszkált Simándy bekecse körül, végre elérte czélját: elkapta kezét és megcsókolta.

Simándy csak engedte. Mélyenjáró gondolatok szántottak végig háborgó lelkén: ez az egyszerű ember nagy dolgokat leplezett le előtte. Hát úgy volna? Mint református papnak oly csekély külső eszközök állnak rendelkezésére, hogy hívei kedélyvilágára hasson, hogy csakis nagy tettekkel, példákkal lehet őket vallásukhoz bilincselni? Így volna ez? Minden a pap egyéni értékén fordulna meg? De hisz akkor jaj neked, szegény fiú, mert az élet buta, köznapi, egyforma szürkeségében mikor nyilik alkalom a tettekre? A tömegeket magukkal ragadó példákra? Az önfeláldozásra?

– Hahó! – kiáltott Papp Mózes és a lovak megálltak.

A medveölő leugrott a szánról és a lovak elé állt.

Az út egyik felén mélység volt, a másik felén meredek hegy, gyér fenyőerdővel. Valamelyik szálfát a vihar kitörte és az most szánkázott lefelé irtóztató zúgással. Petru jajgatott, a lovak fujtak és remegtek. Simándy kimeresztette a szemét és előre nézett. A lovakat és gazdájukat belepte a hó: mint fehér márványszobrok álltak előtte az éjszakában. A zúgás egyre közelebb jött, erősödött, valóságos dörgés lett belőle. Mintha az egész hegyoldal megmozdult volna: pattogott, sivított, recsegett minden. S egyszerre a félelmes lavina, mint egy élő szörnyeteg, villámsebesen átnyargalt az úton s tovább robogott a mélységbe, a pokolba.

Valami negyven lépésnyire mögöttük vágott el. De a nagy légáramlat egy tömeg fölkavart havat vágott rájuk.

– Hahó, tiszteletes úr!

– Itt vagyok, Papp uram!

– Mögöttünk vágott le a görgeteg.

– Hála Istennek. Mehetünk tovább?

– Előbb egy kicsit ki kell ásni magunkat. Hej, Petru, ne vaczogj! Hozd ide a lapátokat!

Petrut ez a fölszólítás meglehetős örömmel töltötte el, mert följogosította őt rá nézve fölöttébb kedvező kombinácziókra. Ha Papp gazda a lapátokat kéri, akkor Papp gazdát az ördög nem vihette el. Ha ő ezt a fölszólítást egészen jól hallja: az ördög őt se vihette el. Így egyelőre nincs semmi baj. Fölemelkedett vaczkából, lerázta a havat magáról és ment lapátolni.

– Láttad a drákut, gazda, a mint elszánkázott mellettünk? – kérdé halkan Mózest. Mert az oláh tudja, hogy a magyar még akkor se bujik el és hunyja be a szemét, mikor a dráku megjelenik előtte.

– Nem dráku volt az, szolgám, hanem az Istennyila. A magyarok Istene belelőtt a pokolba.

– Biztosan tudod?

– Láttam. Ülj föl, indulunk.

Pár percz múlva baktattak tovább az úton. Petru folyton beszélgetett; így bátorságosabbnak érezte az állapotot. Simándy szótlanul hallgatta őket; a magyart, a ki az üvöltő vésznek közepette is megőrizte hidegvérét és humorát, és a román fiút, a kit a félelem fecsegővé tett.

Rövid idő mulva az Ördög szájához érkeztek, s Petru egészen pontosan megjelölte a helyet, a hol Gyorgye a mélységbe zuhant. Papp Mózes mindjárt mondta, hogy itt a mélység elég meneteles, s lehet, hogy a fiú épen ért le s odalent se törte össze magát, ha nagy hóba esett s nem valami szikladarabnak ütődött. A vihar itt kevésbbé dühöngött, mert a hegyek összébb szorultak és az erdő is sűrűbb lett. Csak a fejük fölött hallották tombolását a csúcsokon, de maguk keveset éreztek belőle. Papp Mózes azonnal cselekvéshez látott. Az útnak a mélység mellett futó szélén egy villámsujtotta fatörzs állott, erre ráhurkolta a leghosszabb kötelét, melyre minden két arasznyira egy gomb volt kötve. A kötél másik végét ledobta a mélységbe. Aztán a lovakat is fához kötözte s tele abrakos tarisznyát akasztott a fejükre. Petrunak megengedte, hogy húzzon egyet a kulacsból s aztán meghagyta neki, hogy álljon a lovak mellé és vigyázzon rájuk. Aztán a papnak szólt:

– Tiszteletes úr, én puskával, lámpással lemegyek, a kötélbe kapaszkodva. Aztán, ha belefujok a sípomba, jőjjön utánam szintén puskával és lámpával.

– Tán előbb én…

– Hagyja! Én úgy ismerem odalent a talajt, mint a tenyeremet. Vakon is el tudnék itt igazodni. Isten nevében!

Simándy kezet szorított a marczona vén vadászszal s az a kötél mentén leereszkedett a mélységbe. Nem telt bele öt percz, éles sivítás tört föl alulról. Simándy utána ereszkedett. Néha lógott a kötélen, olyan meredek volt a hegyoldal, de különben szépen lépésben haladhatott. Egyszer csak elfogyott a kötél.

– Hahó, Papp úr!

– Itt vagyok. Végire jutott a kötélnek?

– Végire.

– Csak előre. Lent van már.

Simándy a hang után ment s egy kis csetlés-botlás után ott állt Papp Mózes mellett. Meggyujtották a lámpásokat.

– Ide nem sok havat teregetett a vihar. A fiút tehát el nem takarhatta. Lehet, hogy semmi baja se történt, s elindult itt a mélységben, valamerre utat keresni hazafelé. Akkor biztos, hogy eltemette a hó. De talán itt fekszik valahol, meghuzta magát szélmentes helyen s várja a virradatot. Hahó Szabó, hahó Gyorgye!

Nem jött rá felelet. Ekkor elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, s minden fát, bokrot, szikladarabot megnéztek. Simándy utasítása az volt, hogy csak addig menjen, a míg Papp Mózes lámpáját látja, messzebbre ne.

– Hahó! – kiáltott a medvevadász vagy negyven lépésről.

– Hahó!

– Nem hallotta?

– Mit?

– Kutyaugatást.

– Nem! – kiáltott Pál és Papp Mózeshez sietett.

Figyeltek. Most tisztán, bár gyöngén, ismétlődött a kutyaugatás. A két ember arra sietett. Egy mély patakmeder felé közeledtek: onnan egyre erősebben hallatszott az ugatás. Leugrottak a mederbe: ott, a kinyúló part alatt, széltől védett, hótól mentes helyen feküdt egy fiatal gyerek: a Szabó Gyorgye. Mellette egy kis, kóczos, lompos, nyeszledt kutya, mely a fiú képét nyalogatta és közbe-közbe ugatott. Mikor a két férfit meglátta, farkcsóválva eléjük ugrott és öröme jeléül vihánczolni kezdett.

– Lám, a társai ott hagyták, s ez a dög utána ugrott, – szólt Papp Mózes.

Azzal a fiú mellé térdelt, föltépte a mellét.

– Még él, de egészen meg van dermedve. Gyorsan vetkőztessük le.

Egy pillanat alatt meztelenre vetkeztették, s hóval tetőtől-talpig keményen megdörzsölték. A fiú tagjai melegedni kezdtek. Aztán száraz ruhával sebtiben újra megdörgölték és megint felöltöztették. Most Papp Mózes bicskával fölfeszítette összeszorított száját s jó öt korty pálinkát mért bele. A fiú nagyokat nyelt és kinyitotta a szemét.

– Jézus, légy velem! – mormogá, azzal pillái újra lecsukódtak.

A vén medveölő szó nélkül levetette hatalmas bekecsét, bepólyálta a fiút s fölállt.

– Ezzel egyelőre megvagyunk. Nem fog meghalni.

– Talán tüzet kéne rakni?

– Nem, most elég melege van. Most a vére újra megpezsdült s bejárja minden porczikáját… No, gyere ide, te kis kóczos!

Ez a fölhivás a kutyának szólt, mely hihetetlen örömmel nézte a segítők működését. Hol az egyikhez, hol a másikhoz futott, míg térdeltek, s nyájasan döfödte őket az orrával. Majd elkezdett vidáman ugatni, majd ismét körös-körül szaladgálta őket, mint egy bolond s nagyokat hempergett a fagyos földön. A fölhivásra heves farkcsóválások közt azonnal Papp Mózesnél termett.

A vén vadásznak csak úgy sugárzott a szeme a szeretettől, mikor a görhes, kiéhezett állaton végignézett. Micsoda utolsó alakja a világrendnek a havasi juhászok kis bojtárja! S ezután még hol következik a bojtár kis kutyája! S ebbe a hulladékokból táplálkozó, rugásokkal traktált nyomorult féregbe mekkora szeretetet, hűséget, önfeláldozást oltott a teremtő! Ezt jártatta az eszében Simándy, mikor Papp Mózes végig-végig simogatta a kutyát, s megveregette a koponyáját.

– Pálinkát nem adhatok neked, hanem megállj, van más.

Elővett egy darab szalonnát, kenyeret, fölvagdalta, s a kutya elé rakta. A szegény állat mohón fölfalta s utána még jobb kedve támadt.

– No, most vigyük föl a Gyorgyét a kocsira. Menjen előre, tiszteletes úr, a lámpásokkal.

Ölbe vette a fiút és úgy vitte a pap után. Megkeresték a kötél végét.

– Hát most, tiszteletes úr, kapaszkodjék föl a kötélen, aztán majd én rákötöm Gyorgyét és sipolok. Akkor feküdjenek neki Petruval odafönt és húzzák. De ki ne ereszszék a kezükből. No, előre!

Pali fiatalos erővel neki vágott a mélység meredekének, s nemsokára fönt volt.

– Élsz még, Petru?

– Élek. Megvan-e Gyorgye?

– Meg, fiam. Semmi baja nincs.

– Dicsértessék az Ur neve. De ha én a lovak közé nem állok, már régen megfagytam volna.

– Gyere csak ki onnan. Állj ide!

Megmagyarázta neki, hogy miről van szó. Pali és Petru elhelyezkedtek a mélység szélén. Egyszerre csak éles sípszó hangzott a ködös homályból.

– Isten nevében, ne sajnáld, Petru, és húzd, ha megszakadsz is bele.

A két fiatal ember elkezdte húzni a kötelet. Lassan jött a teher, hol könnyebbnek érezték, hol nehezebbnek. Néha megakadt s olyankor pihentek. Mikor a síp megszólalt, újra kezdték a munkát. Így ment ez valami husz perczig, a mi nekik egész végtelenségnek tetszett. Végre megszólalt az öreg vadásznak a hangja a sötétben:

– Itt vagyok, tiszteletes uram. Még két percz és fönt vagyunk. No még egy kis erőlködés. Ne sajnáld, Petru.

A két ifjú újra nekifeküdt, s a medveölő ott termett az úton, jóformán emelve maga után Gyorgyét.

– Hozta Isten, Papp uram, – szólt Pali, a verejtékét törülgetve.

– Nehéz volt?

– Egy kicsit.

– Nem várhattuk meg, míg egészen magához tér, mert az idő kezd irtóztató hidegre fordulni s mind itt fagytunk volna.

– Haza viszszük?

– Bajos. A görgeteg elzárta az utat visszafelé. Tudok én ide közel egy jó medvebarlangot, oda vonulunk, míg a vihar el nem múlik.

Jól betakargatva, a szánra tették Gyorgyét, a ki lélekzett, de eszméletlen volt, melléje dugták, jól be a szalma közé, a kis kutyát, aztán jót húztak mind a hárman a pálinkás butykosból, s elindultak.

– Hová megyünk? – kérdé némi nyugtalansággal Petru.

– Nem messze, fiam, egy jó meleg medvebarlangba.

– De hátha a medve otthon van?

– Elférünk azért ott mi is. A medve jó állat.

– Jó állat az ördögnek, de nem nekünk, – dörmögte Petru.

– Hopp! – kiáltott Papp Mózes és leugorva a szánról, a lovak elé ment, megfogta a kötőfék végét s valami fensíkfélére, oldalt vezette őket, – itt vagyunk.

Meggyújtotta az egyik lámpást s fogta a puskáját.

– Petru, vedd a fejszédet és gyere velem.

– Hová?

– Megnézni, hogy üres-e a medvebarlang?

– Uram, neked ép olyan két jó szemet adott a teremtő. Száz medvét ép úgy meglátsz velük, mint egyet… Minek neked még az én két szemem is?

– Majd én megyek, – szólt Pali.

– Petru, gyáva ficzkó, kösd a lovakat egy fához. Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpását.

Azután a medveölő megnézte a fegyvereket, s a Paliét is golyóra töltötte. Valami harmincz lépést fölfelé mentek a hegyoldalban s egy csomó bokor közt, majdnem embermagasságnyi nyílás előtt megálltak.

– Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpáját. Ha lövést nem hall, de medvét lát kirohanni, hagyja futni, ne lőjjön rá. Mert jegyezze meg, s halld meg te is Petru, ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle… Ha lövést hall bent, be ne jöjjön, de akkor résen legyen, mert én vele harczba keveredtem, s megsebezve hajtom kifelé és akkor ő fog önre rohanni. Csak arra vigyázzon, hogy ha én futok ki elől, véletlenül belém ne lőjjön.

Az öreg vadász meglazította hüvelyében a vadászkését, fölhuzta a puskáját és a végére akasztva az égő lámpást, belépett.

Egy szempillantás alatt kívül termett.

– A medve itt van, de alszik. No, Petru, föl mered-e költeni?

– Lődd agyon álmában, uram. Hisz így pompásan megszabadulunk tőle.

A vén vadász indignálódva felelt:

– Jegyezd meg, hogy a magyar ember senkit se öl meg álmában, még az állatot se. Majd mindjárt fölébred őkelme.

Egy darab szalonnát vett hamar elő, a lámpa lángjánál megpirította, s behajította a barlangba.

– Erre a szagra tüstént magához tér. Szaladj Petru a lovakhoz, hogy világgá ne menjenek. Tiszteletes úr, a két első lába közé czélozzon, mind a két töltést oda. Ha véletlenül nem volna neki elég és önnek futna, ne kimélje a puska boldogabb végit.

Dörmögés hallatszott a barlangban.

– Vigyázat, jön már!

A következő pillanatban egy nagy barna medve bujt ki a nyíláson. Négy lövés dördült egyszerre, s a maczkó vért okádva a fehér hóra, hirtelen leült, miközben irtóztatóan ordított. Papp Mózes villámsebesen töltött, s egy ötödik lövéssel szétloccsantotta a vadállat koponyáját. A medve lefeküdt, egyet rúgott s vége volt. Ekkorra már ott termett Petru is és bocskoros lábával elégedetten gázolta a bozontos vadat.

E pillanatban ágyúdörgés-szerű roppanás hallatszott.

– Siessünk elhelyezkedni és tüzet rakni, – szólt a medveölő, – már a fák is repedeznek a hidegtől.

A maczkót félrehuzták a barlang szájától. Aztán Gyorgyét átszállították, utána bevezették a lovakat, mialatt Petru sebtiben fát vágott. Majd a szánon levő összes holmit a barlangban helyezték el, s mikor ezzel is készen voltak, a barlang szájánál hatalmas tüzet raktak. Ekkorra magához tért Gyorgye is s bámulva tekintett szét a lámpások kétes világánál. Rövid idő alatt Petrunak kissé nagyító és dicsekvő előadásából megtudta, hogyan került a halál völgyéből ebbe a kellemes barlangba. De még mielőtt eszébe jutott volna hálálkodni, Papp Mózes a kezébe nyomott egy darab szalonnát, egy jókora karéj kenyeret, s a fiu mohón enni kezdett, szinte a szemei is kidülledtek bele. Petru is megkapta a maga részét, Simándy is, Papp Mózes is jóizűet falatozott, aztán szalmából, pokróczokból türhető ágyat vetettek, egy pár nagy tuskót vetettek a tűzre, s a medveölőt kivéve, mind lefeküdtek s elaludtak. Odakint sivított a szél, s rongyokra szaggatott hólepedőket hurczolt ide-oda az erdőben; lavinák robogtak le a mélybe, s a megpattant fenyőfák roppantak koronkint óriásit.

Papp Mózes a tűz mellé ült, virrasztott, az ember sohse tudhatja, mikor jöhet rá az éjszakából veszedelem. Néha lehunyta a félszemét, ő azt állította, hogy ilyenkor a félteste alszik. Egyszerre csak előrehajolt és hallgatódzott, mint mikor valaki élesen figyel. Aztán fölugrott s puskáját ösztönszerűleg kezébe kapta. Gyermekkora óta ismerte a téli erdő, a nyári erdő, a csöndes erdő s a vihartól vert erdő minden hangját. Most is tehát valami szokatlan zaj ütődhetett a fülébe. Megrázta Simándyt s a két juhászt. Egyszerre talpon voltak mind.

– Mit hall, tiszteletes úr?

– Semmit.

– Hát ti?

– Mintha kutyaugatást hallanék, – szólt Petru.

– Vagy tán farkas? – vélekedett Szabó.

– Valami búgás is keveredik bele, – szólt Papp Mózes, – ez vadászkürt.

Erre hatalmas öblű medveölő puskáját kétszer elsütötte.

– Mit csinál?

– Figyelmeztetem az eltévedt vadászokat.

Csakhamar puskadurranások jöttek feleletül. Papp Mózes újra lőtt. A kutyaugatás nemsokára egészen közelükből hangzott, s pár pillanat mulva dühös vakkantásokkal pár finom vadászkutya rohant a tűz világos körébe, neki egyenesen az elejtett medvének, melyet elkezdtek marczangolni. Utánuk a hóförgetegből három elegáns vadászruhába öltözködött alak bontakozott ki, majd erdészek és cselédek csengős lovakat vezettek elő, melyek a szánokba voltak fogva.

– Baranghy gróf, – mormogott Papp Mózes és levette a süvegét.

Csakugyan Baranghy László gróf volt, az erdélyi fejedelmek nagyhírű sarjadéka, az ismert oroszlán- és tigrisvadász, ez az érdekes és férfias alak, a ki őseitől öröklött kalandszomját India és Afrika rengetegeiben szokta lecsillapítani. Simándy jól ismerte őt híréből, s kiváncsian nézett rá. Mindig erősen meg szokta figyelni azokat, a kiknek a sors kiváltságos helyzetet, nagy vagyont, nagy nevet biztosított. S magában mindegyik elé vagyonának és nevének megfelelő nagy kötelességeket tűzött. És sokat gondolkozott ezeken az örökké teljesítetlenül maradó nagy kötelességeken olyankor, mikor látta, hogy adóba hogyan hajtják el a szegény embernek utolsó tehenét… Ezt bezzeg romlása árán is kényszerítik kötelessége teljesítésére…

– Hahó, kik vagytok? – kiáltott a gróf.

– Magyar-garabói vadászok, méltóságos úr, a kik a vihar elől a medve barlangjába menekültünk, – felelt levett süveggel, alázatosan Papp Mózes.

– A mint látom, hatalmas maczkót zavartatok ki a barlangjából… Verjétek el róla a kutyákat…

A gróf odament az elejtett fenevadhoz, s lábával végigtapogatta. A két másik úr is jól körülnézte a pompás állatot… Aztán mind a tűz köré állottak, s gémberedett tagjaikat melengették… Az erdészek a lovak körül maradtak. A gróf figyelmesen nézte Pappot.

– Hallod-e, öreg, nem Papp Mózes vagy te, a medveölő?

– De az vagyok, instálom. Én is tanítottam a méltóságos urat vadászni.

– Nem mehetnénk még az éjjel födél alá, Garabóra? A vendégeim czudarul el vannak fáradva.

– Nem tanácsolom, méltóságos uram. A hógörgeteg elzárta az utunkat, s mindnyájan ott találnánk veszni ebben a rengeteg hidegben. Hanem tessék a barlangot elfoglalni, ott nem ér a szél.

A gróf német nyelven vendégeihez fordult.

– Nos uraim, én megigértem, hogy olyan telet mutatok önöknek, a minőt sohse láttak. Hát nem tartottam meg igéretemet?

– Köszönöm, gróf, – felelt az idősebbik, egy erőteljes, kissé köpczösödő alak, – ilyet nem láttam se a tibeti határon, se Kanadában.

És megszólalt a fiatalabbik, egy nyulánk, szőke ember:

– Nem bántam meg, hogy lejöttem Bécsből. Ez a hóvihar vetekszik az orosz sivatag huránájával. Egyszer, emlékszem, az Ural hegységben láttam effélét. Gratulálok, gróf úr.

– Nézzék ezt a vén embert, – szólt a gróf, Mózes gazdára mutatva. – ennek már a nagyapja is a családomat szolgálta. Ő volt az én első tanítóm a vadászatban. Több medvét elejtett, mint a mennyit mi hárman láttunk. Most különben azt jelenti, hogy nem mehetünk tovább, mert bentveszhetünk a hóban.

– Hát mit csinálunk?

– Itt hálunk a medve barlangjában.

– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.

– Csinálj ott bent helyet, Mózes!

Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak magyarul, a másik két urnak németül.

– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a dolgát.

A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg vörös borból húzta ki a dugót.

Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.

– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.

– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.

– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.

Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s végigfeküdtek a pokróczokon.

– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.

– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.

– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól, tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve, vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne! A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.

– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más mesterségre nem tud átmenni…

Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy megszólalt:

– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?

– Csak tessék! – felelt az angol.

– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel, Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…

Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:

– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?

– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.

– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?

– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja vagyok egy száz főből álló eklézsiának.

– Magyar pap?

– Az vagyok, mylord.

– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.

Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva, szintén végignyult a földön.

Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.