Part 11

Todorescuék nagyon szerették a lányukat, s a világ minden kincsét ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét, hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban. Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp kigyönyörködte volna magát benne.

Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még csak kocsit se küldhetett Baltavárra.

A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek útjára.

Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik kereke összetörött és ők megrekedtek.

A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.

A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy mi lesz velük ebben a vad rengetegben.

A fuvaros apróra megnézte a hibát.

– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni, tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.

S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél: gondolkozik a fejével.

– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!

A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde, kristálytiszta vizet hozott nekik.

Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.

– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram, félreértve a lány mozdulatát.

A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.

– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?

Gál András furcsán nézett rá.

– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?

– Azt mondják, embergyűlölő.

– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.

– Hát szeretik?

– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott ember lehet, a ki nem szereti.

Florica ásított. Gál uram odébb ment.

– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.

– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.

– Társaság van?

– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.

– De a faluban sincs senki?

– Senki. Éppen senki.

A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet sóhajtott és búsan szólt:

– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?

Az anyja megcsókolta.

– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban, melyben születtél?

A lány visszacsókolta az anyját.

– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy kicsit sajnálom a vidám társaságot.

– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.

– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.

A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük. Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.

Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s megindultak.

– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő hangon Todorescuné.

(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még _szemtelen paraszt_. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából kisegíti.»)

– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, – folytatta hangosan.

– Képzelem, dühös volt.

– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’ van; hát még, ha hozzá pap is.

A papné nem beszélgetett tovább.

Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és ebédelni szeretnének.

– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva, lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is ráfér egy kis pihenés.

A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól. A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan, érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék? Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt mindkettőjüknek.

A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak, ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy kicsit könnyítettek a miderükön.

– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.

– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte ebédre a garabói magyar pap.

– Hát hol van az a pap?

– Fölment a hegyre.

– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.

– Hallom, jön is már.

És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett rajta.

Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.

A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:

– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.

Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra beszélgetni.

Florica visszafordult az ablaktól.

– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem hallottam szebbet.

– Ne mondd!

– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a nyakkendőjét felkötni.

– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.

– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.

Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret vett elő. Florica megszólalt:

– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.

– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.

– De én nem. Jut neki is bőven.

– No hát hívd meg, ha kedved tartja.

Az asszony ment és jött a követséggel.

– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az ebédjéhez.

Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.

Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen fölbicskázták.

Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit látott.

– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az bizonyos.

Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken. Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.

Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében megjelent. Meghajtotta magát.

– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.

A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.

– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram mellett.

– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e mondtam, hogy dörgölőzni fog.

A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni. Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való beszélgetésből.

Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést haladhattak a rossz úton.

– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a háta közepét bámuljam.

– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.

Pali megérezte, hogy róla beszélnek.

– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.

– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.

– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?

– Nem, nincs semmi baj.

Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet kivágni és hogyan lehet újra ültetni…

Egyszerre csak Florica megszólította:

– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?

– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.

– S szeret románul beszélni?

– Beszélek, ha muszáj.

– Tehát nem szeret?

– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell beszélnem, – ha tudom.

– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?

– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.

– Miféle várromok azok?

– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig elestek.

– Sok ilyen várrom van Erdélyben?

– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet fűződik.

– S maga ismeri mindezeket a történeteket?

Pali egészen hátrafordult.

– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.

Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:

– Szereti a virágot?

– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem… boldogságom…

– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.

– A folytonos hátratekintgetésbe?

– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.

Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott, egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…

Florica elnevette magát.

– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól megkülönböztetni…

– Hol járt iskolába?

– Szebenben és Bukarestben.

– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.

Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy hazában lakó két faj közt…

– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely kettőnknek.

És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se szólt.

Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a kocsi megállt, Pali utána sietett.

– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.

– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.

– Hát ezt nekem adja?

– Magának.

– Köszönöm.

Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti virágok illata kábítóbb volna…

IX.

Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót. Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?

Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta, hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.

– Hogyan?

– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.

– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?

– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár magyar hiten van, akár oláh.

Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul nézte az öreg asszony babrálását.

– Kinek készíti a másikat?

– Az a keresztalakú, az férfinak dukál.

– Csak nem a kis unokájának szánta?

– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.

– Hát kinek?

Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:

– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.

– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is. Nézze meg az ember.

Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami fa alá.

Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék. Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről kiabál:

– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!

– Mi baj, Benedek uram?

– Ölik az oláh papot.

– Kik?

– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.

Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt szemekkel.

Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal megismerte, hogy kettő közülök magyar.

– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?

A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.

– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban.

Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:

– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.

Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.

– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.

Todorescu hangja kisivított az istállóból:

– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat örökre, te gazember!

Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.

Simándy nyugodtan megszólalt:

– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.

Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.

– A mama elájult.

– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.

Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte összekiabálni a cselédeit.

E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira nézett.

– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért?

– Igen.

– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a móczok még ma este elhagyják a falut.

– Tiszteletes úr…

– Parancsol?

– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.

– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…

– Hátha nincs megsütve?

– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…

A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát lássa.

– Nem únja magát egyedül?

– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.

– A jó társaság nem hiányzik önnek?

Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos hangját hallani.

– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.

– Talán sokat szenvedett?

S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon. Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.

Ránézett a lányra.

– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki világát, ha az én bús életemet megismerné.

– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére volnék, vagy a…

Itt összerezzent.

– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt.

Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.

Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett. Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre. Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte…

X.