Part 9

A legelső dolga az volt, hogy vett magának és lovászának két paripát; azután megkérdezte, hogy hol verekesznek legközelebb? odáig elment lovon, beállított a török fővezérhez, megölelte, összecsókolta, szóhoz sem engedte jönni, elmondta neki ötven esztendő történetét a multból és száz esztendőét a jövőből, bebizonyította neki, hogy a lengyelek és törökök mindig jó barátok voltak, elmondta, hogy ő huszonöt év előtt tábornok volt, most pedig ha megengedi a vezér, lesz őnála – közlegény. Arra azután választ sem várt, hanem kirugtatott a legelső basibozuk csapathoz; azokat összecsókolta, kebléhez szorongatá, megtanította őket, hogy kell a dzsidával bánni, egyszerre két karddal hadakozni; danolt nekik lengyel tábori dalokat, s éjszaka neki zudította őket a legelső orosz kémjáratnak, mely hat annyi volt, mint ők; azt meglepték, megaprították, a lengyel alól kilőtték a lovat, fogott helyette magának kettőt, kapott egy sebet, adott helyette tizet és reggelre kétezer embere volt, ki élni, halni akart érte.

Ilyen furcsa az élet.

A bölcs, praktikus férfiak most is ott irják Sztambulban a thermometrum állapotját; a szeles, ideális bohó pedig azóta már harmincz csatán is átesett, háromszor elfogyott, s ujra megszaporodott a serege, keresztülkasul vágta magát ezerféle bohóságon, a mit más kigondolni is restelne, s az egész világ tele van csodadolgainak hírével; – pedig senki sem hatalmazta fel rá, hogy azokat elkövesse.

KÉT MILLIOMOS.

Herczeg *** magyar előkelő mágnás Angliában utaztakor meglátogatta a baathi hirhedett fürdőket, a hol Ó-Anglia főnemessége szokott nyaranta összegyülni.

Ugyanakkor a jelenlevő gazdag vendégeknek eszökbe jutott, hogy a fürdői évszak idejére maguknak egy operatársaságot hozassanak; még pedig nem kell hinni, hogy tán egyet azon százra menő kóbor signorik és signorinák közül, kik a világ minden részeiből összegyülnek, hogy sub titulo olasz operatársaság systematizált népvándorlást intézzenek a művelt Európa fővárosai ellen; hanem az akkor leghirhedettebbnek tartott európai művészeket gyűjteték össze egy arra rendelt impreszárió által, a kinek magának is csak kellett valamit nyerni a vállalaton.

Ilyen tréfa sok pénzbe kerül, s annak kivitelét csupán a főrangú vendégek bőkezűsége tette kivihetővé. E czélra önkénytes adakozás nyittatott, s az aláírók nevei és czímei nem engedék, hogy a kitett összegekben egymástól meszsze maradjanak. Az angol büszkeségét az is eléggé tanúsíthatja, hogy ő tízszerte nagyobb pénzben beszél, mint mi, huszonötször nagyobban, mint a franczia, és százszorta nagyobban, mint a jámbor török atyafiak. (Egy font sterling nálunk 10 frt, Francziaországban 25 frank s Törökországban száz piaszter.)

Midőn az említett magyar lordhoz került az aláirási ív, már akkor hosszú lajstrom volt arra feljegyezve, s a mi őt különösen megbotránkoztatá, nemcsak rangjához illő herczegek és marquis-k, hanem simplex Earlek és Lordok, sőt imitt-amott még egy-egy konfidens miszter is, minden «of» nélkül a neve előtt.

Ilyenkor adni az aláirási ívet egy magyar főúr elé, ha készakarva történt, megbocsáthatlan bántalom, ha pedig figyelmetlenségből esett, igen nagy szórakozottság.

Boszút is állt érte. Megfelelően. Jellemzetesen.

Maga elé vette az egész aláirási ívet, s a mi számok fel voltak rá jegyezve hosszában, azokat mind összeadta, s ezt az egész összeget írta saját neve után.

Az Earlek és Lordok és mindenféle miszterek meg voltak szégyenítve. Igaz ugyan, hogy azzal vigasztalták magukat, miszerint herczeg *** ezáltal csak azt mutatta meg, mint lehet valakinek rongyos másfél millió évi jövedelemből meg nem élni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A múlt évben történt, hogy báró Rothschild, a pénzek nagy fejedelme itt járt Pesten, s mindenütt a merre járt, nagy kitüntetéssel fogadtatott.

Megmutogattunk neki mindent, a mink van, s örömünk határtalan volt, ha azon férfiu, ki ha akarná, megvehetne minden buzát a világon, s ha nem akarná, nem adna nekünk belőle, és akkor mit csinálnánk? – néha-néha kegyeskedett egyet és mást megdicsérni abból, a mit itt nálunk meglátott.

Tetszettek neki boraink, kilátásunk a budai hegyekre, Dunánk, mely nem a mi érdemünk, s minden kétségen kívül szép hölgyeink is. Mint udvarias férfiu, ezt még csak nem is tagadhatja el.

Ámde hogy engedhettük volna őt elmenni Pestről a nélkül, hogy a mi itt legnevezetesebb, a mi igazán leginkább a mienk, azt meg ne ismertessük vele?

Természetesen a czigány zenét értettem alatta.

A pesti czigány zenészek egyik bandáját felszólítók, hogy produkálja magát a világhírű férfiú előtt.

A barna zenészek felvidulának e szóra, mert hiszen Rothschild neve előttük is ismeretes; megszűnt az tulajdonnév lenni, s rég fogalomnévvé vált, mint Julius Cæsaré.

Húztak is neki olyan dalokat, minőktől még a félholt is felelevenül, a miket nem bír utánozni külföldi zenész, ha körülrakja is magát hangjegyekkel.

A pénzfejedelemnek igen tetszett a zene. E kifejezést világosan lehetett arczán látni, már pedig a czigány szeme mindig annak az arczán függ, a kinek muzsikál, mintha arra volnának a hangjegyek felirva; ha az lelkesűlt lesz, ő is tűzbe jön, ha az elábrándozik, az ő nyirettyűje is méla hangot ád; hát még ha az a tárczáját kezdi keresni!

Rothschild elővette tárczáját lelkesülése és elragadtatása pillanatában. Most egyszerre minden szem e tárczához fordult.

Ez hát azon tárcza, melyben milliók pihentek már, mely rejtve tartja az országok fennállhatásának titkát, a világ harmoniáját, a századok jövendőjét, háború és béke titokteljes sorsát; ez a fantáziateljes tárcza, a melyben minden van, mint a bagdadi biró utitáskájában; egész városok és hadseregek, hajóhadak és énekesnők; az ember lélekzete eláll, midőn a nagy pénznimródot ezen ezeregy éji barlangjába látja nyulni.

És Rothschild belenyulván tárczájába, kivett abból egy egy forintos bankót és megajándékozá vele a boldog zenészeket, megveregeté az ő vállaikat s elégült arczczal távozott onnan.

A czigányok ugyan azt mondták rá a maguk nyelvén, hogy «kánápé»; hanem az okosabb emberek azt jegyezék meg, hogy Rothschild bölcs férfiu, ki felfedé előttünk a titkot, mint kell milliomossá lenni?

ISMERETLEN NAGY EMBEREK.

Annyi ismeretlen kincse van dugaszban a mi rejtélyes hazánknak! Rajta járunk a gyémánton, s kendert áztatunk Hygaeia forrásában, zsírt használunk tüzelőnek s kapálni hagyjuk a lángészt.

Nem hivatásom e lapokon a kőszén míveléseért szót emelni, miket méltán neveznek fekete gyémántnak; kincsfakasztó gyógyforrásaink sem nyernének az én jajveszékeléseimmel; valamint azt is érzem, hogy a gazdászatban sem fogok új korszakot előidézni, ha még eddig nem cselekedtem; de feladatomul ismerem napvilágra hozni azon ismeretlen nagy szellemeket, kik itt-ott elrejtőzve hamvadoznak, – véka alá rejtett világok, – s kiknek lételéről senkinek sincs módjában annyira tudomást szerezhetni, mint ki sokáig volt egyik vagy másik lapnál szerkesztői minőségben.

A természettől csodára született tátos, ki soha sem tanult semmit, mégis mindent tud; a világnyelv feltalálója, ki ötven év óta foliántokat írt össze egymáshoz hasonlító szavakból; az önképezte gépész, ki minden esztendőben előáll egy örök mozdonynyal; a természetbuvár, ki a bölcsek kövét, a háromszinű macskát, a kék georginát keresi angol társaságok számára; a nagy hadviselő, kit ha meghallgatnának, három nap alatt bevégezhetnék a mostani háborút, eltörölhetnének minden várat, elseperhetnének minden hadsereget a föld szinéről; a tisztán látó kritikus, ki régóta meggyőződött arról, hogy minden eddig leirt betű ostobaság, és nem méltó arra, hogy olvastassék; a hatalmas családok ivadéka, ki fél Magyarország birtokáért pöröl, stb. Nem is említve azok légióit, kik titokban, elrejtőzve drámákat és verseket írnak, s koronkénti megjelenésükkel félelmet és ijedtséget gerjesztenek a szerkesztők szivében.

Mindezek rejtett nagy emberei hálátlan korunknak, kiknek neveiket, ha nem adhatom is át a halhatatlanságnak, de alakjaikat megmentem az enyészettől, ide rakva egymás mellé tiszteletet érdemlő múmiáikat, e nagyságukhoz bár nem eléggé érdemes papiros-mauzoleumba…

I. A TÁTOS.

Mikor a három esztendős gyerek, a kiről még senki sem teszi fel, hogy valamire figyelmez, beleszól az öregek beszédébe, s váratlanul valami okosat mond, azt mondják rá:

«Nézd, a tátos!»

Vagy ha magától elkezd a gyerek képeket festeni, a nélkül, hogy valaki tanítaná rá; ha még csepp korában megtanul tánczolni, hegedülni, számokat kivetni, akkor mindig azt mondják rá, hogy ebből tátos lesz.

Ezt a sok kis hegedű-, zongora-, melophon-virtuózt, csodaszámvetőt, apró tánczművészt, jól-őrzött-leányt s több eféle csodagyermeket, a ki itt Pesten produkálja magát, kinn a falun mind kis tátosoknak neveznék, s félre vernék eléjük a harangot.

De van ennél még egy sokkal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék, a másik fekete, vagy tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s több eféle szokatlanságok abba a gyanuba hozzák a szülöttet a köznép előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen: ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyű szerrel, a mi másnak erejébe kerül.

Az ilyen beszédekhez hozzá szokta mindenki tenni, hogy ez mind tréfa és ezt okos ember nem hiszi, de azért a sok mindenki között akad elég akárki, a ki mégis hisz belőle valamit.

Legnagyobb azonban a baj, ha maga az illető az a nem okos ember, a ki ezeket a mondákat elhiszi, s fejébe veszi, hogy ő már most tehát csakugyan tátos.

A Jászságban volt egy ilyen példánya a rendkívüliségnek, a kit tátosnak neveztek.

Oka volt neki a tátosságra az, hogy három sor foggal birt kettő helyett; az alsó állkapczájában a külfogsor mögött egy tökéletesen kifejlődött belső fogsor képződék, a mi természettudományilag eléggé érdekes tünemény. Azonban a szokatlan fogsor, valamint nem gátolta őt az evésben és beszédben, hasonlólag nem lett volna akadály a gondolatok egészséges folyamatára is, ha már gyermek korában tele nem beszélik a füleit azzal, hogy ő tátos, a kinek tanulni sem kell, mégis mindent fog tudni, dolgozni sem kell, mégis mindennel fog birni.

Növelte az ismerősök e hitét még az is, hogy hét esztendős korában e kis tátos már le tudta írni nevét és olvasott rendre; pedig soha sem járt iskolába.

A kis tátosnak tetszett, hogy úgy bámulják s elhallgatta, miszerint otthon a nénjeitől tanult írni és olvasni.

A minden tudományok ingyen megszerzése tehát már megkezdődött hét éves korában; hanem az ismét kicsinált dolog, hogy a tátosi hatalom gyakorlása csak hétszer-hét esztendő mulva kezdődik meg; hétszer-hét pedig annyi mint negyvenkilencz; addig az ideig a rendkívüli ember meghalhat éhen a várakozásban, hacsak mindennapi emberek nincsenek hozzá közel, a kik gondoskodjanak földi szükségeiről.

A míg férfivá nőtt, addig apja, anyja terített számára; hogy azok elhaltak, akkor keresett magának feleséget, s minthogy őt magát Ádámnak hítták, addig keresett leányt, a míg olyat talált, a kit Évának neveztek, egyebet nem kivánt tőle, csakhogy Éva legyen, s hogy még bővebben utánozza az első paradicsomi embereket, két első szülöttét Kainnak és Ábelnek keresztelteté.

A paraszt-munkával soha sem foglalkozott és a paraszt emberekkel nem beszélt, hanem minduntalan a város olvasott uraival társalgott: a lelkészszel, a rektorral, a jegyzővel és a furfangos ügyvéddel; azokkal beszélt bölcs, fejtöréses dolgokról, világ keletkezéséről, az azelőtt történhetett dolgokról, csillagokban lakozó emberekről, utolsó itélet napjáról, emberi léleknek hol lakozásáról, s más eféle tárgyakról, a mikről senki sem tud semmit.

Eleinte zúgolódtak a tisztelt urak az ilyen értekezések ellen: hanem utoljára kénytelenek voltak mulatságot csinálni belőle; különösen a furfangos ügyvéd még tódította is a balgaságokat, a mik a tátos agyában rendre születtek, s egy bohóságból csinált neki kettőt.

Egyszer az a bizarr eszméje támadt a tátosnak, hogy ő az egész bibliát versben kidolgozza. Látta ugyanis, hogy ott minden fejezet versekre van felosztva. Ő előtte vers csak az lehetett, a miben rímek vannak. Gondolá: a legelső fordítók bizonyosan nem birtak elég költői ihlettel, hogy azokat igazi versekbe foglalják; ez a nagy feladat ő rá várakozik: neki ült tehát és dolgozott e roppant munkán tizenöt egész esztendeig!

Ez a fáradatlan kitartás valóban tiszteletreméltóvá teszi.

A tisztelendők, a rektorok ugyan fejet csóváltak e munkára, de ő meg volt győződve, hogy ez neki világhírt fog szerezni. Amazok ugyan mondták neki, hogy verseit nem lehet érteni, de ő azt felelte arra, hogy épen azért versek; a furfangos ügyvéd pedig azzal biztatta, hogy ne féljen, csak végezze be óriási művét, ne riadjon vissza az irigység ármányaitól; ha készen lesz, vigye fel a tudóstársaságnak, rögtön megválasztják érte akadémiai taggá.

Az óriási munka véget ért: a tátos szekeret fogadott neki, s felhozta magával Pestre, s itt nyalábra fogta s vitte magával a magyar tudós-társaság akkori boldog emlékezetű elnökéhez.

A finom gróf megértve, hogy a derék hazafi valamit hozott a tudós-társaság számára, leülteté őt maga mellé, s várta, hogy beszéljen.

A rendkívüli férfiú azonnal megismerteté magát, mondván, hogy ő ilyen meg ilyen Ádám, a kinek felesége Éva, két fia pedig Káin és Ábel.

A nemes gróf már itt kezdett dolgozni históriai szemöldökeivel, hol lehúzta, hol felvonta; az ismeretlen nagy férfi pedig folytatá, hogy ő azonkívül tátos is, mert három sor foga van; nyuljon csak be a nagyságos gróf úr a szájába s tapintsa meg, hogy igaz.

A gróf már ekkor kezdte odább húzni a székét az ember mellől.

A tátos ekkor felmutatá neki tizenöt évi fáradságos nagy munkáját, a bibliát versbe alakítva, melyből még csak a geneologiai táblák sem voltak prózának hagyva, s előadván a maga dolgát, követelte, hogy már most ezért őtet aztán nevezzék ki tudós-társasági tagnak.

A nemes gróf felállt ezeknél a szóknál, s azt mondá neki szeliden: hogy csak vegye a hóna alá még egyszer azt a munkát, és kocsikázzék vele vissza a Jászságba. Más országban vannak ugyan már olyan intézetek, hová hasonló dicséretes törekvésekért befogadják az embert; Magyarországon még nincsen; de mihelyt lenni fog, biztosíthatja felőle, hogy ő lesz az első, a ki abba rendes taggá ki fog neveztetni. Addig legyen jó reménységben.

A nagy férfiú teljes megvigasztalódással tért vissza hazájába, elbeszélve mindenkinek, mily örömmel fogadta őt a tudós-társaság elnöke, hogy bíztatta, miszerint a tudóstársaság nem elég nagy arra, hogy őt elfogadhassa, hanem majd egy másik intézetbe kinevezik, milyen már más országban is van, meg is mondta a gróf úr a nevét, de elfelejtette hazáig.

«Nem a Bedlám?» kérdezé a furfangos ügyvéd.

«De, olyan formán hangzott.»

II. A KI A KÖR NÉGYSZÖGÍTÉSÉT FELTALÁLTA.

Egy csunya esős, sáros, zivataros reggelen, mikor minden jó lélek örül, ha otthon ülhet, beáll hozzám egy csinos külsejű fiatal ember, okos értelmes ábrázattal, a kiről az ember legalább is azt teszi fel, hogy előfizetni jött valami divatlapra.

– Jó napot kivánok.

– Hasonlóképen kivánom.

– Legyen ön szives nekem megmondani, hol kapom én meg azt az egy millió forintot.

– Olyan tájékot magam is szeretnék ismerni, – azt hiszem: Kaliforniában.

– Kérem; nem tréfálni jöttem. Talán nem tetszik ismerni? Én vagyok az a * *, a ki feltalálta a kör négyszögítését.

– Hogyan?…

– A circuli quadraturát.

– Tudom, hogy úgy híják deákul.

– No hát azt én találtam fel. Benne van az ujságokban is.

– Igen, emlékszem rá. Nagyon örülök rajta; de egy millióról tetszett kérdezősködni.

– Azt Angliában tűzték a kör négyszögítés feltalálására.

– Azt hát csak fel kell venni.

– Természetesen, de nem tudom hogy hol?

– Ebben a tudatlanságban én is szenvedek.

– De önnek pedig tudnia kell, mert imhol van az ön újságjában megírva szép világos nyomtatással.

S azzal elővesz egy számot abból a lapból, a minek akkor épen én voltam a szerkesztője, s melybe évek előtt valami szerencsétlen újdondász szorúltságból valami egyvelegféle pótló czikket tolt be, átcsenvén azt, ki tudná miféle külföldi lapból, miszerint egy gazdag angol egy millió jutalmat, és még talán épen egy millió font sterlinget tűzött ki annak, ki a kör négyszögítését föltalálja s most imhol egy ember egész komolysággal nekem áll, hogy adjam elő azt a millió izét!

S erről a millióról csak úgy beszélt, mintha más ember azt mondja: tíz garas.

– Igazán feltalálta ön azt a kör négyszögítést?

– Már az újságok is hirdetik.

– Óhajtanék tapasztalatilag meggyőződni felőle.

Az ember megijedt tőlem. Úgy lépett hátra, mintha kést tartottam volna a torkára, hogy adja ide azt a milliót.

– Megbocsát uram; de a hol egy millióról van szó, ott az ember nem lehet bizalmával nagyon pazar.

– Vagy úgy? ön fél, hogy titkával visszaélek.

– Hja uram, egy millió forog kérdésben…

– Sajnálom, hogy nem igazíthatom önt útba, de a mikor ez a lap kijött, még én akkor Kecskeméten voltam jurista, s ezt más szerkesztette.

Az ember türelmetlenűl vetett fittyet az ujjával.

– S hol lakik ez a más, ez a volt szerkesztő?

– Úgy hiszem ahhoz is hijába fog menni, mert ezt valószínűleg az újdondász írta.

– Hogy híják azt az újdondászt?

– Sz… úrnak.

– Hol lakik?

– Nincs Pesten; elvitték valahova valami kis városba hivatalnoknak, a helység nevét nem tudom.

– Alásszolgája!

Az ember kapta kalapját, meg sem köszönte, hogy ilyen jól útba igazítottam, kirohant az ajtón.

Ez órától számított hat hét alatt legalább hat rendbeli levelet kaptam különféle városokban lakó Sz… uraktól, a kik mind az egekre kértek, hogy ne uszítsak én ő rájuk több ilyen veszett embert, a ki a millióját keresi rajtuk.

A szerencsétlen utoljára sem talált rá az igazi Sz… úrra.

Végre a hírlapokban kezdé el hirdetni:

«Azon bizonyos Sz… úr, ki 184* évben a ** lap újdonság írója volt, fedezze fel tartózkodása helyét előttem. Igen fontos ügyről van szó, melyben ő is nyerhet százezer forintot.»

Valaki bizonyosan megírhatta Sz**nak, hogy «meg ne mukkanj!» mert a hirdetmények sokáig ismétlődtek.

Azóta nem tudom, megkapta-e már azt az angolt, a ki neki egy millióval tartozik a kör négyszögítéséért, a min Pythagorász óta hiába törték a bölcsek az eszöket.

III. A TUDOMÁNY BOLONDJA.

Kevésbbé szerencsés volt a kör négyszögítőnél az, a kiről most akarok beszélni. Amaz legalább elment odáig, a honnan nem mehetett tovább, de ez mindig változatlan távolban látta maga előtt kitüzött czélját. Amaz csak azzal bajlódott, hogy keresett egy millió forintot és nem talált; de emez elveszté azt is, a mie volt.

Még igen fiatal koromban ismertem őt meg. Fiával együtt jártam iskolába, s az igen jó, derék fiú volt.

Egyszer ünnepi szünnapok alatt elhítt magával falura, s ott ismertem meg az öreg Macskait.

Nem ez volt az igazi neve; de minthogy azt nem akarom előhozni, csak e néven ismertetem őt meg. Annyiból igazam is van, hogy szokás volt őt ezen a néven csufolni, hogy mi okból? majd az is kiderül.

Az öreg Macskainak szép úri birtoka volt e hazában; pompás kastélya, melyben lakott, gazdasága szerencsés, ő maga takarékos, nem pazarló, minél fogva a legtehetősebb embernek tartatott a környékben.

Ész szerint is volt elég tekintélye, a zöld asztaloknál szívesen hallgatták, a mit beszélt, s a közéletben nem látszott rajta semmi rendkívüliség.

Iskolatársamon kívül még egy leánygyermeke volt, akkor még alig tíz éves. E két gyermekét valódi gyöngédséggel szerette. Egész ott létem alatt csupa nyájasság és szívesség volt, eltréfált, enyelgett velünk s mindenben kedvünket kereste.

Csupán egyet nem bírtam megmagyarázni magamnak házánál; azt az irtóztató sok macskát. Hiszen más ember is szereti a macskát, – ha szereti; ötöt-hatot egy rakáson nem ritkaság látni; szép állatok is, mikor úgy esznek egy közös tálból, hegyes piros nyelvecskéiket mártogatva a tejbe, s finom selymes talpacskáikat nyalogatva s mosakodva a napon, vagy kedélyesen dorombolva a kemencze párkányon; de ennél a háznál nem öt-hat, hanem egy pár száz macska volt; külön konyhán főztek számukra, s egész nyáj volt együtt, mikor ebédre csengettek nekik.

A környék ezért csúfolta az öreget Macskainak s én nem mertem megkérdezni e sok macskatartás okait.

Egy este azonban szokatlanúl jó kedvében volt az öreg úr, s miután gyermekei lefeküdtek, nevelőjük és nevelőnéjökkel, engem behítt dolgozó szobájába, melybe már az előtt is vetettem néha-néha egy-egy kiváncsi pillantást, a képzerőt ingerlő csodás tárgyak közé, mikkel az tele volt, s mikről azután órákig el tudtam ámolyogni.

A természettudományi műtermek akkor sem voltak már ritkaság előttem, de hasonló fantasztikus összehányásvetésben még egyet sem láttam, s a legtöbb tárgynak minden utána emlékezés mellett sem bírtam valószínű rendeltetését kitalálni.

Láttam elzárható légmentes retortákat, öntött rézből, mikbe több helyen kristály golyók voltak alkalmazva; némelyik a levegőben függött két sodronyra akasztva; roppant csavarokkal ellátott gépeket, roppant nagyságú volta-féle villanytelepeket; azután megfoghatlan óraműveket, mik üveg prizmákat forgattak, előttem ismeretlen czélokból; rejtélyes optikai készleteket, egészen szokatlan idomokban; s a tudományos készletek között viszont cserépkádakban őrzött nagy dahlia bokrokat, magas üveg harangokkal leborítva, közben ismét egyszerűbb mezei növényeket, miket nálunk katángnak (cichorium) neveznek. A falak teli voltak háromszínű macskák képeivel, ugyanolyanok álltak mindenütt kitömve, s hasonlók járkáltak elevenen e sok nem nekik való tárgy között.

Tudtam, hogy ezek kedvencz tárgyai a derék úrnak, de hogy mi szándéka velök, arról sejtelmem sem volt.

A mondott estén szokatlanúl felhevűlt arczczal hítt be magához, s kérdezte, hogy vajjon kitalálom-e, hogy ezen tárgyak mire valók?

Gondolkoztam, feleltem is valamit, de nem találtam el.

– Ha megigéri ön, hogy a míg én élek, senkinek sem szól felőle, megismertetem velök.

Szavamat adtam, hogy hallgatni fogok felfedezéseiről, még tulajdon gyermekei előtt is.

Azzal bezárta szobája ajtaját, s elkezde nekem annyi sajátságos furcsaságot beszélni, természeti és természeten kívüli dolgokról, hogy felére sem emlékezem többé.

A teremtő erő titkait fürkészte; azt az átláthatlan rejtélyt, mely fát és virágot teremt a földből, tarka szineket virágszirmok, állatok számára, szivárványt a napsugárból, érczet a kőből, levegőt az érczből, villámot a légből.

Miért ne tehetné mind ez erőket az ember is szolgáivá? A villámot el tudja már fogni, s előállítja, a midőn akarja, a napsugárt szétosztja szineire, a léget alkatrészeire, s kényszeríti azt tűzzé, vagy vízzé alakulni; mi lehetne hát rá nézve titok?

Ha az ember ily mélyen haladhatott a teremtés titkaiba, miért ne haladhatna még mélyebben?

Miért ne leshetné el, mint alakul sötét szénanyagból a ragyogó gyémánt? föld sötét gyomrában az arany? állatok és növények alakulatának természeti rendét, hogy lehet egy még hatalmasabb emberi erőnek alávetni?

Az arany előállítása régi chimærája az emberi észnek; a gyémánt önkénytes alakítását is szeretik lehetőnek hinni; e régi merész eszméknek az újabb kor két parodiáját találta fel, a kék dahlia, és a háromszínű kandur létrejöttét.

Most kaczagok, midőn ezt leírom; de akkor midőn legelőször tudomásomra esett, nagy áhitattal hallgatám, hogy vannak külföldi természettudományi társulatok által roppant jutalmak kitűzve arra, hogy ki tud kék dahliát és háromszínű kandurt bemutatni.

Igen okos emberek foglalkoztak e kérdéssel.

A dahliák minden színben állíttattak elő; a minő színváltozatok a sötétpiros, lilaszín, sárga és fehér keverékeiből előállíthatók, azokat mind ezer számra jegyezték fel a műkertészek lajstromai; csupán az égszínkék volt előállíthatlan.

Ezt megtagadta tőle a természet szeszélye.