Part 8

A Bécsben lakó magyar fiatalság egy időben nagyon odakapott hozzá. János bácsi minden jó helyen otthon volt a városban, s vezette az ifjabb nemzedéket mindenüvé, a hol valami újabb mulatságra volt kilátás.

Ilyen alkalommal ez volt jelszava:

«Kalapot! pálczát!»

Akkor azután haladék nélkül vette mindenki kalapját, pálczáját, s követte a vidám öreg urat tüskön-bokron keresztül.

Egy silány, esős őszi délután hosszasan unatkoztak már az öreg úr vendégei az egyszinű pipafüst mellett, ő maga pedig legjobban unatkozott; unta vendégei képét, szavát, s egyáltalában nem volt semmi kedve.

Egyszer mégis közmeglepetésre leteszi pipáját, s kimondja az örvendetes jelszót.

«Kalapot, pálczát!»

Valamennyien örvendve szöktek fel e régvárt kommandóra, s mentek az öreg úrral le a lépcsőkön, ki az utczára.

A kapuban megállt János úr elgondolkozva.

– Merre megyünk, kedves urambátyám? – kérdék kedvrederült ifjú vendégei.

János úr hidegvérrel felelt:

– Ki jobbra, ki balra; én magam megyek haza.

Azzal visszafordult, kicsukta vendégeit a kapun, s ott hagyta őket.

Azok szép csendesen tovamentek: nem mertek zúgolódni, mert az öreg úr nem hagyott tréfálni magával.

Már ekkor öreg úr volt; csakhogy nem akarták azt neki elhinni. Most is Jankónak hítta mindenki, s Erdélyben csak úgy bántak vele, mint holmi suhanczczal, a ki minden gyereknek iskolapajtása.

Pedig regálista is volt, s nagyon szerette volna, ha az országgyűlésen meghallgatják vagy egyszer, a mit beszél. E vágya nem teljesülhetett soha; a mint legelső szavait kimondá:

– «Ne diskuráljunk urak hiába, tiszta bort töltsünk a pohárba!» azonnal elkezdett az egész gyülekezet unisono hahotával kaczagni; a derék úr hiába ütötte botja végével a pallót, öklével az asztalt, hiába protestált, hogy «a chszolláchs chszabadchsság ninchcss tiltva chachzánkban!» annál jobban kaczagtak rajta, mig egy hang a karzatról le nem kiáltott rá: «volát!» a mire azután a derék úr elkeserülten ült vissza székére.

Egyszer életében tudott csak volátot adni, pedig úgy szerette a tarokkot, hogy még utaztában is megfogta az ismeretlen embereket s kényszeríté a vele játszásra.

A tordai kaszinóban csipte el így egyszer a jámbor segédlelkészt; rosszúl játszott a derék tiszteletes, egy darabig csak tűrte János úr, végre nem állhatta szó nélkül a dolgot; – «ugyan kérem, kihez van szerencsém?» kérdezé jámborul.

– Én, szolgálatjára, Miklós Miklós vagyok, – felelt szerényen a lelkész.

– No, hát akkor én Jankó Jankó legyek, ha az úrral tovább játszom! – mennydörgé a vitéz kapitány úr, asztalhoz vágva az egész tuczat kártyát.

Ezen hajlamáért kellett a jó úrnak sokszor megszenvedni. Hivatalos utasítás, vagy napirend helyett sokszor kiosztották neki a pagátot.

Pedig a jó úr igen kellemetes politikus volt, elvei nem voltak; de hát minek is az? türelmes volt minden vallásfelekezet iránt; ő maga azt sem tudta, melyikhez tartozik. Jó pajtásai voltak a kormánypárton is, mint az ellenzéknél, és ő soha sem bírta megérteni, hogy mi különbség van a kettő között? Hanem azért mind a két párt lakomáit szorgalmasan látogatta. Egy ily mulatságban egy székely atyafi, mint taxalis követ, vonta magára figyelmét zajos vidámsága által. A vitéz lúfő akkor tanulta először ismerni a champagnei pezsgőt, s pohara ürültén szörnyen kezde kiabálni saját székely nyelvén.

– Azt a Sánfánét!

– Fenyővizet! Fenyővizet ennek a góbénak! – dörgött reá János úr haragja, az egész társaság kitörő kaczaja mellett. Ne sutor ultra crepidam!

A sarkalatos főhivatalnokok választása volt ez idő szerint Erdélyben a főpolitikai kérdés, melynél a pártok véleménye leginkább megoszlott. Minden szavazatképes követnek egy lapra kellete felírni jelöltjeit, még pedig az országban bevett négy vallásfelekezet mindenikéből hármat.

János úr mind a négy osztályba Barcsay Jánost kandidálta.

Magyarázták aztán neki, hogy az nem lehet. Barcsay csak a maga helyén fordulhat elő, ott is harmadmagával, a többieket pedig egészítse ki szinte.

– Hát mi baja azzal az országnak, hogy ki melyik templomba jár? lám, én egybe sem járok. Aztán hogy válaszszak én ki a szász nemzetségből három nekem tetsző embert? mikor az egészből csak az egy Kleinkaufot szeretem, ez pedig már meghalt.

Azonban a szomorú napok őt is elszólíták Erdélyből.

Legjobban megpróbálta szivét az a bánat, a mit Barcsay halálán érzett.

Ez a kedvelt barátja igen gyászosan végezte életét. Tutajokat szállíttatott alá a Maroson s a mint egyikről a másikra átakart ugrani, a hullám hirtelen tovább taszította azt s Barcsay a kettő között a vízbe hullott; a mint azután ismét felmerült a vizből, a hullám ismét úgy csapta össze a két tutajt, hogy a felmerülő fejét összezúzta vele.

János úr vigasztalhatlan volt e derék barátjának halála fölött.

– Szegény Jankó, – mondá könyezve, – mindig mondtam neki, hogy őrizkedjék a viztől. Lám a víz pusztítá el utóbb is. Ha a borra bízta volna magát, most is élne. A bortól nem ért soha senkit ilyen fátum.

Nem is maradt azontúl egyéb jó barátja, csak a bor.

Az áldott bor volt egyedüli vigasztalója, ébresztője, mulatsága, enyhítője.

Fiatal katonatisztek kötekedtek vele, hogy a bor nem való huszárnak, csak bakancsosnak, mert lám bakator annak a neve.

– Igen bizony, – felelt a búsuló hadastyán. Mert a baka torán iszsza azt a huszár!

Ivott is annyit a derék férfiú, hogy ha minden, a franczia háborúban elesett baka torát meg akarta volna ülni sorban, még azon is túl ment volna.

E bús mulatság végre nagyon megrongálta szemeit, a miket a rossz poéták a lélek ablakainak szoktak nevezni.

– Milyen csunyaság, hogy két ablak miatt igy elpusztul az egész épület! – zúgolódék az öreg úr ismerőseinek s panaszkodott, hogy milyen csunya város most ez a Bécs, napról-napra sötétebb lesz.

Azok nem hagytak addig neki békét, míg el nem tuszkolták egy hires szemorvoshoz, a ki megvizsgálta szemeit, rendelt mindenféle gyógyszert, mosdó vizet, tapaszt és lapdacsokat.

De a minden pontok pontját elfeledte János úrnak lelkére kötni, s csak akkor jutott eszébe, mikor már ez eltávozott; azért utána szaladt s a lépcsőn lekiáltott rá:

– Mindenek fölött pedig, kapitány úr, bort nem szabad inni!

– Ugyan jó, súgá János úr kisérőjének, hogy ezt nem hallottam.

Nem is fogadta meg.

Azt szokta mondani, hogy sokat látott már ő e rongyos világon, de mindaz, mit látott, és a mit még azután láthatna, nem ér fel egy pohár borral.

Így azután mindig sötétebb lett előtte Bécs városa, a fényes paloták, az emberek arczai egyre sötétültek; a nap sem úgy ragyogott már előtte, csak jó kedve maradt fiatalon.

A vén Tanaszi is elköltözött már előre, szállást csinálni azon a nagy állomáson s a másik siheder, kit «erre a kis időre» fogadott magának, haszontalan ficzkó volt. Mikor beteg volt az ura, halálos ágyán feküdt, mindenét ellopogatta lassan.

Az öreg katona még látott annyit, hogy ezt észrevegye; nem bánta, ha lopták, de azt restellte, ha szemeláttára teszik. Odainté hát magához a ficzkót s mikor megkaphatta, odahúzta magához üstökénél fogva s azt a jó tanácsot súgta a fülébe:

– Tanuld meg gaz fiú, hogy addig ne lopd el a csizmám, míg benne van a lábam. Nem várhatsz már addig, míg meghalok?

Meg is halt nemsokára. Végóráján elmondhatá, hogy «élt.»

Öröksége nem maradt, a min utódai czivódjanak; de ha azt az örök jókedvet, melylyel a sors megajándékozá, szét lehetne osztani emberek között, abból ugyan gazdagon jutna sokunknak elég.

IDEÁLIS ÉS PRAKTIKUS.

Két utas szállt Southampton kikötőjében a Leopard gőzös fedélzetére.

Az egyik egy komoly, tekintélyt tartó férfiú, állig begombolkozva, azonfelül megborotválkozva; a másik egy vad, torzonborz öreg úr, imigy-amúgy megfésülve, egy kis prémes sipkával a fején.

Első tekintetre fogadni lehet, hogy az egyik egy mylord, a másik egy… szky; amaz magas származású angol tory, ez pedig valami lengyel herczeg.

A mylord gutta percha köpenyt visel gyapot felöltönye fölött, mely igen praktikus öltözet, hideg ellen meleget tart, meleg ellen árnyékot tart, az esőt nem ereszti át, és nem akad meg semmi piszokban: mosni lehet. A lengyel valami zsiros bekecscsel tünteti ki magát, mely elég alkalmas ugyan arra, hogy az embert a londoni cokneyk csoportostúl kisérjék végig az utczán, de épen ott nem tart meleget, a hol kellene.

A mylord jó kaucsuk félczipőket húzott csizmáira, melyek biztos lépést adnak a hajón, a lengyel sarkantyús csizmákban jelent meg, a mikkel minden perczben eleshetik, beleakadhat a kötélzetbe, s elölheti magát.

Az angol lord számos kisérettel jött, a kik mind komoly, kevés szavú emberek, egy főintendáns, egy titkár, egy sebész, egy szakács, egy pénztárnok, egy pitvarnok és akárhány cseléd, kik mind nagyon jól értik saját szakmáikat, s a másokéba nem elegyednek. A szakács szemeláttára belefújta a szél a mylord paplanát a tengerbe, mert azt megkapni a pitvarnok kötelessége, s a pénztárnok a világért el nem húzta volna a lábast a tűzhelyről, mikor látta, hogy a kávé kifut, mert ez a szakács hivatása. A lengyel herczeg egy lovász kiséretében jött; kettőjüknek van egy kulacsuk, abból iszogatnak felváltva, s a melyiknek kezében van a kés, az metsz a másik számára a szalámiból.

Fél napig tartott, mig a szekrényeket, bőröndöket felhordák a hajóra, melyek a mylorddal jártak. Volt ott mindenhez való készület; egész felállítható sátrak, sütő, főző készületek, tűzszerszámok, villanytelegráfok és sebészi eszközök; mindenkinek a segédszemélyzet közül valami akasztva a nyakába, kinek táska, kinek földabrosz, mágnestű és távcsövek; hordozható tábori szék, írókészlet s több efféle nélkülözhetlenség. A lengyel úr minden készülete egy roppant nagy dohányzacskó, meg egy csibuk. Van egy gyanús bőröndje is, mely úgy néz ki, mintha szinte csupa dohánynyal volna megtöltve, hogy olyan könnyünek ne tessék, a mikor megmérik; egyébiránt minden útban levő hordó és málhaköteg arra szolgál neki, hogy széket, asztalt és ágyat képviseljen számára, miken igen jól tudja magát elhelyezni.

A hajó még vagy félnapig várt a betakarodás után a kikötőben, mely hosszú idő alatt a lengyel nem tudott hova lenni türelmetlenségében, eleinte jött ment végtől végig a hajón, mintha azzal hamarább odaérne, mint más, a ki egy helyben ül, azután beleveszett egyenkint a matrózokba, a kapitányba, hogy miért nem feszítik ki már a vitorlákat, mért nem szedik fel a horgonyt, mért nem adnak jelt az indulásra? a mióta itt sütkéreznek, tíz mértfölddel közelebb lehetnének Sztambulhoz, következőleg az aldunai csatatérhez, ott már ezóta ki tudja, verekesznek is s meglehet, hogy ez a félnapi késés adhat fordulatot a dolognak.

Végre mondták neki, hogy ne lármázzon, mert a hajó lord Blackswel sürgönyeire várakozik, a kit az angol kormány megbízott, hogy menjen el Sztambulba s angol vezénylet mellett jó fizetésért toborozzon össze nehány ezer törököt lovas katonának.

– Én is azt akarom, állítá a lengyel, – én is csapatot akarok vezényelni.

Nem is csinált belőle titkot, elmondta mindenkinek, a kivel összetalálkozott, hogy ő lengyel herczeg, kinek hét faluja volt; saját költségén állított ki 1830-ban egy lovas ezredet, széllyelvert vele nyolczezer kozákot. Most igen jövedelmes állást hagy el Angliában, hogy még egyszer összemérhesse kardját az oroszszal; mert szégyennek tartaná a tollat faragni, midőn tudja, hogy van a földön egy darab hely, a hol az oroszszal verekednek.

Ezt elmondta minden matróznak, minden szurokkabátos közlegénynek és a kormányosnak, nemkülömben a kapitánynak.

Lord Blackswel nem beszélt senkivel és hozzátartozandói szinte nem beszéltek senkivel, kiki bezárkózott a maga kajutjébe. Onnan ki sem jöttek, mig a hajó fel nem szedte vasmacskáit s ki nem lapátolt a kikötőből.

A jó lengyel majd leszaggatta a süvege karimáját, annyit integetett vele a parton álló néptömegnek, pedig hihetőleg egy embert sem ismert közüle; s a fölötti örömében, hogy csakugyan mennek már, boldogot, boldogtalant kinált szivarral, mintha estére megint állomásra érnének, a hol újakat vehet. A mylord nem jött elő kajutjéből, csak midőn már a tengeren voltak, akkor kiült egy háromlábú székre, maga elé tétetett egy háromlábú asztalt, arra egy háromlábú theakannát, az alá egy háromlábú spirituskatlant, s szépen főzte és itta a theát, nem kinálva vele senkit, s koronkint egy háromlábú perspektiván keresztül nézve a mindig távozó part felé.

A jó lengyel a mylordon kivül mindenkinek adott már szivart s mindenkinek elmondá, hogy ő Törökországba utazik, lovas csapatot vezényleni s miután megtudta, hogy a derék lord is hasonló kollégiális törekvéssel indul oda, lehetetlen volt, hogy ismeretséget ne kössön vele; kényszerítve őt, hogy igyék az ő pálinkájából, a mely valódi lengyel készítmény, épen 32 esztendős.

A lord kénytelen volt inni, vagy birkózni.

Azután a lengyel odahengerített mellé egy kis hordót, arra ráült s elkezdett vele barátságosan beszélgetni, mintha diákkori ismerősök volnának.

– Lehetetlen önnek kezét meg nem szorítanom, derék férfiú, ön is az orosz ellen harczolni indul, mint én. Tudom, ez önnek titka, de nekem nem titkom. Én nem rejtegethetem el azt az örömemet, a mit érzek, hogy még egyszer csapatot vezényelhetek az északi kényúr ellen, én fenhangon kiáltom, hogy nem akarok meghalni másutt, mint a csatamezőn. Nem félek a kémektől; verekszem a legelsővel, a ki utamban áll. Ön derék férfiú, becsülöm önt, keveset beszél, de sokat cselekszik, ilyen az angol; a lengyel sokat beszél, de sokat is tesz. Szolgálhatok egy gyufával? alig várom, hogy Sztambulban kiszálljunk; olyan régen ültem lovon. Úgy érzem magamat, mintha menyegzőre készülnék.

Lord Blackswell a kilenczedik csésze theát itta, s attól még is annyira ment, hogy kérdést intézzen a bőbeszédű útitárshoz.

– Ön tehát csapatot szándékozik alakítani törökökből?

– Oh igen, a mint partra szállok.

– Van önnek megbízása erre valamely kormánytól?

– Oh nincs. Szenvedélyből teszem.

– Talán ismeretségei vannak, vagy összeköttetései?

– Egy lelket sem ismerek én ott.

– Tehát pénze van sok hozzá?

– Oh az épen nincs. Erre nem szoktam gondolni.

Lord Blackswel a szemöldeit fel a kalapja alá, az állát le a nyakkendőjébe húzta s nagyon furcsán kezdett nézni az öreg fiúra.

– Tehát mint fog ön kezdeni kitűzött czéljához: csapatot szerezni?

– Az legkönnyebb. A hol egy csoport embert látok ácsorogni, oda megyek közéjök; tudok törökül, arabul, megmutatom nekik a kardomat, huszonnégy csatában volt az, s most is fekete az orosz vértől; elmondom nekik, hogy ujra elhoztam ezt a kardot, lekoptatni róla a rozsdát, leírom a borzalmakat, miket az oroszok minden megtört népen elkövettek, s ha van a törökökben vér, jönni fognak velem, a merre mondom, s minthogy átlátandják a legelső alkalommal, hogy közöttük én értek legtöbbet a hadi mesterséghez, örömest fognak követni.

A mylord a fejét kezdte csóválni, s még mélyebben húzta állát a nyakravalóba.

– De mivel fogja ön fizetni embereit?

– Oh az nagyon egyszerű. Iparkodni fogok átjátszhatni a csatatért az ellenség földére, s ott jó eszköz a requisició. A nagy Napoleon megmondta azt már, hogy «avec du pain et du fer on peut aller au Chine», kenyérrel és vassal a kézben Chináig el lehet menni.

A mylord álla egészen eltünt e szavaknál a shawl redői között: oda intette a két lábú gépeit, elhordatta maga elől a három lábúakat, jó éjszakát kivánt a lengyelnek, bement a szobájába, s feljegyzé naplójába:

«Mai nap találkoztam egy bolonddal, a ki meg akart tanítani arra egy óra alatt, mint kell egy idegen országban katonákat toborzani? mely kérdésen két hónap óta dolgozott a Downing-Streetben egy egész sectio…»

A mylord megmelegítteté az ágyát, flanellbe takargatá magát; bevett két Morrison-lapdacsot, s miután kajutejében minden asztalfiókot bedugatott, hogy azokból légvonat ne jöjjön elő, rheumás karját megköté elektrogalvanikus lánczczal, s még egyszer végig lapozá §§-okra osztott praktikus tervezetét a leendő ujonczozás felől; a kellemes mulatságban elszenderűlt. – A jámbor ideális lengyel pedig előkeresé szürke köpönyegét, a melyen az a nevezetes volt, hogy az is ott volt már az osztrolenkai harczban, s a legközelebbi kátrányos málhaköteg mellé leheveredett, lábtól az inasa, ugyanazon köpönyegre, s olyan szépen horkolt onnan, hogy a mylord minden órában felébredt reá.

Gibraltárnál három marokkói saracén szállt a Leopardra, kik szinte Sztambulba igyekeztek.

Jó, izmos legények voltak, erős csontokkal, elfeketült bőrrel: az ember szeme könnyen megakadt rajtuk.

A my dear lord kegyeskedett őket észrevenni, s miután konduitjokról értesült, s előbbi életmódjukat kielégítőnek találta, utasítást adott titkárjának, hogy adjon felhatalmazást a főfelügyelőnek, miszerint bizza meg a dragománt (tolmácsot) értekezni e hadfiakkal, hogy álljanak be a mylord által szervezendő lovas csapatba, kétszáz piaszter felpénzt felveendvén a pénztárnoktól, ki szinte írásbeli utalványokat nyerend, s egy-egy teljes egyenruhát a montur-komisszáriustól, ki ez iránt utasítással van ellátva, az illetők majd kellő időben beadván jelentéseiket.

A jó lengyel pedig éjszaka odaült a hadfiak közé, s elkezdett nekik mesélni ezeregy-éjszakai regéket, nagy hősök életét és viselt dolgait, kik a moszkó irtásában szerzettek magoknak halhatatlan nevet; elmondta nekik, hogy a félholdnak az egész világon kell uralkodni, vagy elébb vagy utóbb. Mert ez a végzet már az emberek arczában eléggé ki van fejezve; miután az emberek szemei fölött félholdat képez a szemöldök.

Az arab vitézeknek tetszett ez a beszéd; elhallgatták volna napestig étlen szomjan a bohó lengyel daliát, ki nekik meséket mondott; a mylordnak pedig azt izenték vissza a dragomántól a titkáron keresztül, hogy a főintendánsával semmi közük, mert annak nincsenek szemöldökei, melyeket pedig Allah azért rendelt az emberek arczára, hogy bennök a félholdat dicsőítse.

Épen, a midőn Sztambulba érkeztek, akkor fogyott el a lengyel részéről az utolsó pipa dohány és az utolsó szelet szalámi; gyönyörűen ki volt számítva minden a napjára.

A kiszállásnál még egyszer megölelte a lordot és a körüle állókat mind, kezébe kapta kardját és pisztolyait, s első volt, a ki partra ugrott, oly vidáman köszöntve az ott állongó müzülmánokat, mintha mind legjobb pajtásai volnának, s azzal belevegyült a tarka világba.

A derék mylord elébb személyzetét szállíttatá a partra, azután málháit, maga számbavette az intendánstól az illetményeket; – Perában kibérelt egy tágas hotelt, azt bekerítteté léczekkel, befestette zöldre és sárgára, kitűzött eléje egy nagy kék-veres lobogót; az ablakokból ajtókat vágatott rajta, az ajtókat elrendezte az intendatura, a beiratási bureau, a fizető hivatal, a mázsahivatal, a mértékhivatal és a titkári comptoir számára, feliratva nagy betűkkel angolul minden hivatal jelentőségét.

Azután beigtatott egy hirdetményt a Journal de Constantinapoleba, melyben felhívja Törökország férfi lakosságát, hogy az alább olvasható kreditivák értelmében megbizatva levén lovas csapatot toborzani, a világosan kitett föltételek mellett ujonczok elfogadtatnak a körülírt utczában pontosan meghatározott óráiban a napnak; ugyanezt falragaszok is hirdették bőven.

Pontosan meghatározott óráiban a napnak ott ült kiki a maga hivatalos asztala mellett: a főintendáns, a titkár, a pénztárnok, a mázsamester, a mértékmester, az orvosok és irnokok.

De újoncz nem jelenté magát.

Másnap bátorkodott a dragomán alázatos észrevételét közleni a titkár úrral, miszerint ezen a praktikus úton kevés sikert lehet reményleni, mivel a muzulmán közönség nagyobb része nem tudja olvasni a falragaszokat, jobb lenne tehát a felszólítást dobszó mellett élőhangon kihirdetni a szegleteken.

Lord Blackswellnek erre nem volt specifikus utasítása; kénytelen volt elébb sir Stratfordot megtudakolni: s csak harmadnapra engedé meg a dobszó melletti hirdetést.

Ez csakugyan sikerre vezetett; másnap már egy csoport muzulmán elkezdte bámulni a zászlót a tarkára festett ház előtt, s az ablakban ülő urakat.

Azonban bemenni senki sem mert egyhirtelen e hallgató urakhoz, a kik még csak nem is intenek az embernek.

Akkor jött már kedvök bemenni, a mikor vége volt a hivatalos óráknak, s midőn zörgetni kezdtek az ajtón, többé nem bocsátottak be senkit.

Másnap ismétlődött a jelenet; a dragomán felhatalmazást kért, hogy kimehessen az emberekhez s biztathassa őket a betérésre.

Erre néhányan vállalkoztak megkisérteni a szemöldöktelen giaur szolgálatát. Egy csoport kaikdzsi és vízhordó nagy nógatásra beállított a festett udvarra, gyanusan tekintgetve maga után, ha lesz-e merre elszaladni?

Legelőször a bejelentési hivatalban kellett megállapodniok; ott mindnyáját beirták egy nagy sárga könyvbe. Szerencséjökre az illető registrátor nem értett a kimondott török neveknek betűkké idomításához, s Dzsafir helyett Tapeczirert, Kirbizli helyett Ribizlit írt.

Innen bevitték őket a mázsáló és mértékvevő hivatalba; egy tizes-mázsamérő ott állt a középen, arra fel kellett állni a mozlimeknek, s megméretni magukat, hogy hány fontot nyomnak? Már ez kissé megbotránkoztatta őket. Kinek van jussa Allahon kívül az embereket fontra tenni és meghatározni súlyosságukat? ő egyedül tudhatja, ki mennyit nyom az ő bűneivel együtt? Hát még mikor az ölmérték alá kellett állniok; ez már egészen felháborította őket. Ki mérné a vitézséget singgel, avagy araszszal? De csordultig tölté borzadásuk mértékét, a midőn a legelsőt, ki a mértéket megütötte, ott menten levetkőztették szép bőséges török kantusából, s húztak rá szűk kabátot és kimondhatatlant, melynek fele piros volt, fele zöld. De már ezt nem birták kiállani tovább. Azt az egyet ott hagyták vesztére, a többiek pedig földhöz csapták az előpénzt, s elszaladtak valamennyi hivatalon keresztül ki a kapun; az utczán levők azt hitték, hogy ezeket nyúzni akarják, ők is elfutottak sebtén.

Maig sem fogott lord Blackswell annál az egy rekrutánál többet a maga lovascsapatjához; pedig mint praktikus férfiu még a kapujára is kiszegezteté saját kormánya utasítását a szultán felhatalmazása mellé.

Az az egyetlen egy ujoncz pedig nem mer új egyenruhájában az utczára kimenni nappal, mert a mint egyszer kinn őgyelgett, valami szűk utczában megszorította egy vén müzülmán s megfogván tarkóját hátul, rá ordított: «hát te istenkáromló vad kutya, nem szégyenled müzülmán létedre a próféta szent zöld szinét tested alsó részein viselni», s ezt mondva úgy rúgá meg papucsos lábával a fentemlegetett testi részeit az ujoncznak, hogy ez négykézláb terült el a sárban.

Azóta a jámbor csak lovon mer megjelenni az utczán és csak ura kiséretében, a midőn a balga ozmanlik kaczagva mutogatnak reájok: ime itt jön a felemás giaur a maga ezredével.

A mylord azért mindennap pontosan és praktice vezeti naplóját, s időközönként megküldi hivatalos bulletinjeit illető osztályfőnökének Londonba.

«Az ujonczozás kivánt stádiumba kezd lépni; a személyzet egészségi állapota kielégítő; az időjárás enyhülni kezd; a thermometrum ennyi meg ennyi fokon áll: a pénz elfogyott stb.»

A jelentésekből, valamint a hirlapok tudósításaiból nem lehet világosan kivenni: vajjon fogott-e azóta a kiállítandó szabad csapathoz második ujonczot is, vagy sem?…

… Hát a jámbor lengyellel vajjon mi történhetett az alatt?

Ha a praktikus férfiak is ily sikertelenséggel kénytelenek küzdeni, képzelhetni, minő vesztébe rohan egy oly ideális bohó, mint ő, ki kreditivák, megbizások, intendaturák, titkárok, sátrak, mappák, perspektivák s kiváltképen pénzek nélkül indul neki a kék világnak, egyedül egy karddal az oldalán, s egy szivarral a szájában, hogy hadsereget toborzon.