Part 6

Legelől jön a bronczkorszak: réz kardok, sarló alakú kések, réz karpereczek, fibulák, a mik a csontmaradványokat ékesítik; ezekkel együtt a durvább agyagedények, roppant nagy urnák fekete agyagból, sír-mécsek, korsócskák, a minőket a halottaknak útra szoktak adni. Később aztán a bronczzal párosuló vaskorszak, a hol a fegyver még rézből, de a kengyel már vasból van, s azokkal már a finomabb kor divatcziczomái, szép szines üveggyöngyök, nagyobbak fehér porczellán földből; aztán jön a hunnkorszak. Azt mondják, hogy annak a lovagnak, a kit lován ülve, kutyájával együtt találtak a földben, magyarnak kellett lenni, mert őseinknek volt az a szokásuk, hogy a vezérférfiút lovával és kutyájával temessék el. Talán épen Thonuzoba volt? Akárki volt, derék ember lehetett, mutatja nemcsak a koponyája, de az is, hogy ezüst pitykegombokat viselt és csatokat a mentéjén.

A többi koponyák is tiszteletreméltó férfiak mind. Szerettem volna fél órára doktor Lenhossék barátom lenni, hogy kellő szenvedélylyel élvezhettem volna azt az érdekes találkozást négy olyan hazafival, a kiknek mindegyike más ezredévet s más népfajt képvisel. Négy olyan koponya, a melyik mindegyik merőben külömbözik a másik háromtól. Minő kiálló pofacsontok! minő hatalmas álla van egynek, s mily gyönyörű fogai, teljesen ép koronákkal! Ez nem rágta az ételt, bizonyosan csak úgy nyelte. Nem értek hozzá. Mindig nagy respektusom volt az üres koponyák iránt, azok harapnak legjobban. De azt az egyet mégis megbámultam, a melyiket a broncz eszközökkel együtt találtak, nemcsak azért, hogy olyan hátra lapult homlokot, olyan visszahajló agyacsot élő embernél nem látni mostan, hanem különösen a miatt, hogy e derék ősünknek az orra fölött is van egy tökéletesen kifejlett zápfoga, beleékelve a pofacsontba. Mekkora tekintélye lehetett ennek, a míg élt, azért a képéből kiálló agyaráért. Ennek bizonyosan nagyon sokat hallgattak a tanácsára. Az embercsontokon kívül még szarvasagancsokat is találtak, s később remekűl készített mázas cserépedényeket, a mik már kifejlett iparra mutatnak.

Egy veremre is akadtak a föld alatt, mely kulacs alakura volt készítve, s megtöltve fekete kölessel.

Hanem pénz igen kevés akadt őseink körűl. Úgy látszik, hogy még ő náluk sem volt rendezve a valuta kérdés.

Az egész Öthalom valószinüleg mind tele van ilyen őskori emlékkel s valamikor azok mind napfényre jönnek. Mert meg vagyok felőle győződve, hogy az egész Öthalmot el fogják hordani, kerüljön a mibe kerül, hogy azzal Szeged városát feltöltsék, mint a hogy feltöltötték 1836 óta Pestet. Az Öthalomnak ez a hivatása. Most töltsük fel belőle a főutczákat; azután évről-évre télen, mikor egyéb dolog nincs, a sok szegedi szekeres töltse fel belőle a háza táját. Ezt arra teremtette az Isten, nem pedig, hogy a mindenféle pogány népek várják alatta az itéletnapot, a kikre a feltámadás igérete úgy sem szól, vagy ha szól, rossz kimenetele lesz rájuk nézve. Védje meg az Öthalom Szegedet a jövendő árvizektől!

VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL.

Soha sem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit. Mikor ez az otthon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, a mit egyfelől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai vernek, oda letelepült – épen annyi ember, a mennyi ráfért. Még most is ott vannak. Száz napot töltöttek ottan. S minő száz nap volt az! Az időjárás minden mostohasága folyton váltakozva, s a visszatéréshez semmi remény. És mégis jól esett onnan a magasból visszanézni a bedült ház tetejére. S a mindenét vesztett nép nem zúgolódott, nem vádolt embert, nem káromolt Istent a rázúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általános nemes nyugalommal, hogy az ily tömegben összesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyugalmát. Beszéltünk egy polgárral, ki asztalos műhelyét ott állítá fel egy vasuti szín egyik zúgában; ez a vész elől egy fa tetejére menekült fel. Aztán mikor jöttek érte mentő csónakokkal, azt mondta a szabadítóknak: «én itt még biztos helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb azokat szabadítsák meg.» És tizennyolcz órát töltött így a kegyetlen viharban a fatetőn, elutasítva a szabadítókat más nagyobb veszélyben forgó lakostársaihoz; csak akkor engedte magát elvitetni, összedermedten, mikor már más mind meg volt mentve. Római jellem ez!

Most már csak az öregek és gyermekek tanyáznak e szárnyékok alatt, a munkaképes rész kenyérkereset után lát. Az ott maradottaknak aztán tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig a töltésen, az út mellett, minden partoldalban kis katlankák vágva a földbe, ott főzik az ebédjüket. Egy-egy uszó háztetőt partra húztak, a boros hordót aláhengerítették, s kész a csapszék, a hol a szegedi schillert árulják tíz krajczárért. Egyúttal gyógyszertár is az, mert a ki bort iszik, azon nem fog a hidegláz.

A vasuti waggonokban pedig az iparüzőket találjuk letelepülve; ott szabó, csizmadia műhely van, s varrógépek dübörgése hangzik a lokomotivoké helyett.

Ilyen a hajléktalanok otthona.

De a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött lakókat, a kik fáskamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején hajlékot, a mit az omladvány tulajdonosa átengedett nekik, s a hová csak mesterségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is otthon.

Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, a mi fölött nem jár madár, s a mi különös, még gólya sem. Csak az ember tekinti még – otthonnak.

VII. A SZIVATTYÚK.

A küláradat már el van zárva, a belül maradt víztömeg azonban még mindig egy tó, a minek a körülete mintegy huszonnégy ezer méter.

Ennek a leapasztása a nehéz feladat.

Legjobb volna a Tiszába leereszteni, csakhogy a folyam alig 5 centiméterrel alacsonyabb a belvíznél, s Tokajnál áradást jeleznek, tehát a töltést megnyitni még bajos. Ha a Tisza egyszerre nagyot esik, akkor rögtön hozzá lehet e módszerhez folyamodni.

De addig is segíteni kell, a későbbi időkről pedig előre gondoskodni.

Terv van elég irásban és nyomtatásban.

Olvastam egyet, a melyik azt ajánlja, hogy miután «egy» Tisza nem elég levezetni ezt a tömérdek vizet, ássunk még egy «másik» Tiszát a Bánáton keresztűl, legyen azoknak is árvizük.

A másik azt proponálja, hogy – ez a tó innen sehová le nem folyhat, mert a Tisza medrénél mélyebb. Azért ide kell hívni Zsigmondyt, fúrjon nagy ártézi kutakat a tó fenekére, (kérem, nem kell nevetni!) nem azért, hogy a föld tulsó fenekén folyjon ki az a viz, hanem hogy az alsó homokrétegekbe behatolva, azokon át elszivárogjon. Egészen geológiai tanulmányon alapuló tervezet.

A harmadik, a miről, hallottam (nem olvastam, de hiteles hallomás után irom), azt tanácsolja, hogy épen nem kell azzal vesződni és költekezni a kormánybiztosnak, hogy az álló vizeket kiszivattyúztassa, hanem vettessen beléjük jó sok fűmagot, az ott kikel s benövi szépen az egész területet. (Talán úszó lápra gondoltak a tervezők?) Ezek mind tekintélyes szakértőktől jönnek.

A királyi biztos és az országos bizottság azonban e helyett az álló vizek kiszivattyúzásához fogtak, koczkáztatva, hogy mennyi viccz fogja ezért érni a fejeiket, miután «pumpálni» annyit is tesz, mint «kölcsönözni».

A város több helyén vannak felállítva gőzszivattyúk, mik a megrekedt vizet a töltés fölött a Tiszába átemelik; de a főtelep az államvasut raktárudvara előtt van, a hol egy félszer alatt tizenkilencz ilyen vaselefánt szívja fel orrmányába a vizet, a mi azután két csatornába egyesülve zuhatagkint omlik a Tiszába oly erővel, hogy száz lépésnyire meglátszik, a mint visszafelé folyik az ár. Olyan az a gépcsoport, mint egy valóságos ostromtelep, a föld reng a dübörgése alatt.

S az eredmény: négy centiméter apadás naponkint.

De ez a négy centiméter egy-egy megszabadult utczát jelent. Benn a városban mutatja a tovafutó ár, hogy az emberek harcza nem eredménytelen. A víz kezdi uralmát átengedni – a sárnak.

VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL.

Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg; egy lapátra való sár és szemét undorító, de hát még egy egész tenger; egy habaréktó nyulós iszapból, szétmállott vályogból, rohadt nádból és pudvás fából, élénkítve zöld békanyállal bevont tömpölyökkel, mikből ungok-békák ütik fel a fejeiket, kuruttyolva a keskeny padlójárók fülébe: «rosszúl van! nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»; a száraz fákról lelógó hinár, a minden színt váltó megnevezhetlen minőségű dugvány, s aztán a fölötte, mint egy rémszellem, végig lengő mocsárbűz, a mitől az embernek minden tagja lúdbőrzik. Ennek az iszapárnak a szélében áll egy földszinti szegletház, a minek a szegletből nyiló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak csónakkal lehetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van; a kőművesek épen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott vakolatot s felgyürkőzött emberek lapátolják ki az udvarából a büzös sarat. Ez a «vendégfogadó a hét választó fejedelemhez». Ide gyülnek össze délben egy kis elkülönített szobába ebédelni azok a derék emberek, a kikre rábizta az ország, hogy ennek a sártömegnek ismét városalakot adjanak; itt találkoznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig ez iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult falakat, butorpozdorját megbecsültek: mit érhetett az, mikor még valami volt? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbizást elfogadják. Minő sártenger, a mi előttük áll! S a jó közönség még szaporítani segíti ezt a sarat, azzal a mit a fejükhöz hajigál. Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napi díjt húznak. Ezért a munkáért! Ujságíró egy czikkéért, énekes a daláért, igazgatótanácsos a jelenléteért, képviselő a távolléteért hogy fizetést kapjon, ez igen jó és természetes; hanem a kinek egy város ujjáteremtése munkáját kell végrehajtani, az tegye azt a maga kenyerén, s érje be a – mindennapi kritikával. No ha áll az a közmondás, hogy a «felpanaszolttól meghízik az ember», akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele; de mi lesz szegény Komjáthyból, a kinek most is elég istenáldotta termete van?

«Akadt volna elég ember, a ki elvállalta volna azt ingyen». Elhiszem, csakhogy ha én nekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni 12–15 milliónyi összeg befektetésére, azzal, ha egy szobában kell hálnom, éjszakára nem húzom le a lábamról a csizmámat.

Mert drága a fülemüle hangja, de drágább a kacsáé, a ki azt mondja, hogy «sáp, sáp, sáp».

Hiszen épen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény hétválasztó udvarszobájába – mert a grand hotelben nem lehetett nyugton ebédelni a rájuk tóduló sápistáktól.

Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és czélszerű munka teljesítése függ össze.

De hát ki áll jót arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját?

Hát először is azoknak a férfiaknak a jelleme. Azután pedig az a szellemdús összeállítás, a hogy annak a tagjai megvannak válogatva. Három kormánypárti képviselő, három ellenzéki, egy köztiszteletben álló kanonok, egy közbecsülést kiérdemelt szolgabiró, aztán meg három Szeged választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visszaélés logikai lehetetlenség.

És végre a királyi biztos személye.

Hideg, megközelíthetlen alak. A ki nem igér, hanem tesz, nem biztat, hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És a mellett tud dolgozni, s a mit más dolgozik, azt megitélni.

Hanem egy hibája van, az, hogy nem szereti az anekdótákat.

Például Józsa Gyuri adomáját, a ki tiszttartóját úgy szerződtette, hogy «semmi fizetés, hanem szabad lopás»; vagy báró W. hazánkfiát, a ki azt mondta egyszer Eötvösnek: «wer sich schämt, der wird nie reich». (Nem is lett gazdag Eötvös, már t. i. a József.) Vagy Ferencz császárét, a ki a szegényűl maradt élelmezési fönöknek azt mondta: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?» vagy a bélabányai hevérekét, a kik azt mondták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az aranyport, a mi a ruhájukra ragad.

Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem goutirozza, azért nem is lesz népszerű ember soha. S épen azért való Szegedre királyi biztosnak.

A ki ezt megitélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom Dáni Ferencz, főispán, azt mondta nekem, hogy «valóságos isteni gondviselés újjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosúl ide küldetése!» s a merre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek, mint Szegednek a gondviselés által kiválasztott újjáalkotóját, a miért a szegény reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiáltá utána, hogy «áldja meg az Isten! tartsa meg jó egészségben!» A mit mi is utána mondunk, sőt kivánunk.

Hanem azért az ungok-békák csak azt kiabálják minden léptére: «nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»

IX. A SZEGEDI LEGENDA.

Ezt a legendát szegediektől hallottam.

Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy, mint a milyen egykor volt?

Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról-szájra kelve, elterjedt az egész nép közt, s mind e mai napig is fenmaradt.

«Akkor épül fel Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.»

A nagy katasztrófa napján a duló vízár felszakgatta az alsó-város temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utczákra.

Most aztán szentűl hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít.

Én is hiszem.

Isten segítsen rá bennünket.

KÉT LÁNGÉSZ EGY HÁZBAN.

Két kard egy hüvelyben, két lovag egy lovon, két nap egy égen, két kakas egy udvarban, két első szerelmes egy szinpadon, két szinbiráló egy lapnál, két hódító egy világrészben, ezek mind egy és ugyanazon impossibilis dolog synonymonjai, melyről még a természettan is azt állítja, hogy két test egyszerre egy helyen nem lehet.

Hát még ha azt mondjuk, hogy két lángész egy házban! Két nagy szellem, a kinek egy ország, egy világ nem elég, a ki egyedül létében önmagának is sok, s a sivatag közepett is ismeretlen légiókkal rendelkezik, a kik csak az ő szavát ismerik s más elől elfutnak; – párjával összezárva egy szűk födél alá, a hol még egymás köhentését is hallja!

A múlt század vége felé élt a mi hazánkban két különös ember. Két óriási lélek azok előtt, kik őket végig látni tudják, két korhely csavargó azoknak, a kik csak a sarujaik bojtjáig látnak fel.

Köznapi fogalmak józan rőfével megmérve, bíz ők nyughatatlan naplopók valának, kiknek sehol sem volt otthon; munkakerülők, rendetlen emberek, nem valók tisztességes társaságba, józan magaviseletre; csak korhelykedni, csak barangolni, enni, inni s sopánkodni, hogyha nincs mit; adósságcsinálás, egy városból a másikba szökés legszebb virtusaik; egy tisztes öltözet nem akad meg rajtuk, mert azt is beiszszák. Jó hirű leányzó szégyel velök az utczán szóba elegyedni, s komoly szolid ember nem ülteti őket asztalához; hivatal, mesterség nekik mind nem izlik; nem kár értük, hogy ha éhen is meghalnak. Arra is jutnának, ha magukat elébb agyon nem innák szaporán.

Így beszélt városról városra a jámbor közvélemény a két csavargóról.

A két csavargó neve Csokonai és Lavota.

Két éneklő madara a szabad természetnek.

Különös sajátságuk pedig az énekes madaraknak, hogy előttük a legczifrább kaliczka is kaliczka. Récze, liba hagyja tömni magát, s visszamegy a hizlalóba, a hol enni adnak, de a fülemilét hiába táplálod reszelt sárgarépa-, hangyatojás- és egyéb drága jó csemegével, elrepül az tőled, mihelyt kaliczkája ajtaját kinyitod, mert már az a hivatásuk az éneklő madaraknak, hogy ők a szabadságot olyan igen nagyon szeressék…

Mielőtt azonban e meséhez fognék, szolgálok elébb egy kis irodalomtörténettel. Ez ugyan nem lesz olyan tudományos szépségekben gazdag, mint az én nagyon tisztelt barátom és pártfogóm dr. Toldi Ferenczé, de szinte olyan tanulságos; ő azon sokkal magasabb szempontot tűzé ki feladatául, mely szerint rendszeres sorozatot alkosson abból, ki hogyan verselt régi és ujabb poétáink közül? én ennél sokkal kevesebb igényű dologban fáradok, csak arról értekezvén, hogyan tudtak magyar verselők egymás után megélni holtig?

Tudományos értekezésről levén a szó, illő, hogy paragrafusokra osszam buvárlataim eredményét, korszakonkint véve obdukczió alá a poéták belső részeit, s majd azután megmondva, hogy kinek mit találtam a gyomrában?

Első korszak a hegedősök korszaka. Boldog világ! nincsenek vendéglők, a hol az embernek a hitelt megtagadják, ellenkezőleg vendégszeretet van mindenfelé; a hegedős alkatrészét képezi a vallásos szertartásoknak, az áldozásoknál verset mond, éneket csinál rá és hegedül hozzá; a míg ő magasságaik a poharakat ürítgetik, ő köszöntést mond rá, megénekli a hős urakat, rájuk fog minden megtörténhető vitézséget, megénekli a tányérjukon levő tyúkot, a villára szúrt sonkadarabot, addig énekel róla a hátuk mögött, míg a hős dalia megszánja és hátra ád neki egy őzszárnyat, hogy ne keseregjen tovább. A táltos urak is megengedik neki, hogy mikor már megsavanyodott a lótej s más nem ihatja, megtölthessék belőle a kobakjokat. Attila udvaránál is énekeltek a jámborok, Priscus rhetor emlegeti őket a lakománál; de arra nem emlékezik Priscus rhetor, hogy tányért is tettek volna a kegyes hegedősök elé.

Második korszak: elmulik a pogány világ, széthányják a forrás melletti áldozathalmokat, megtiltják a lótej ivást, a szegény hegedősöknek hátukhoz verik a lantot, s azt mondják nekik, hogy ha énekelni akarnak, tanuljanak meg diákul. A poézis fazékat vesz a kezébe, ablak alá jár énekelni kegyetlen rithmusokat, de nem szerelmi kegy végett, hanem egy darab lepényért, meg egy kis rántott levesért, mit ád nekik a gazda, hogy engedjék már aludni Isten adta kántálói!

Harmadik korszak a Kelemen diákék ideje. A diák irástudó ember, szépen ki tudja a kezdő betüket pingálni tulipántokkal, meg énekes madarakkal; ha kell, levelet ír eő kegyelmességhe parancsára, ha kell boglyát rakat, izenetet visz lóháton, asztalnál felszolgál, bort hoz a pinczéből, oktatja a kegyelmes úrfiak agarait, rendezi a névnapi ünnepélyeket a kegyelmes úrasszony tiszteletére, másolgatja a hivatalos okiratokat; a mikor üres ideje marad, s veszendő papirosra tesz szert, verseket is írhat, senki sem bántja érte. Igen szép és kényelmes állapot!

Negyedik időszak az uri poéták kora. Kegyelmes és méltóságos urak kiveszik a tollat a diákok kezéből, múzsák, heliconi istenasszonyok kézcsókolva fogadják excellencziás vendégeiket, Apolló mosolyogva dörzsöli kezeit, az Olympon tapsolnak a fölötti örömben, hogy valahára olyan halandók kapaszkodnak a szent ligetbe, a kik nem azért tépik a babérfát, hogy sovány bogyókat rázzanak le róla, sőt inkább most a versiró traktálja azokat, a kik verseit hallgatják; boldog idő! költészet aranykora! A költő palotában lakik s a publikumot vacsorával édesgetik a konczertbe.

Csakhogy ez nem sok ideig tart: következik az ötödik korszak, a melyben épen nincs szükség többé sem költőkre, sem hallgatókra; nem ír és nem olvas senki, az erősebbek búsulnak és nem kell nekik semmi, a gyöngébbek vigadnak és kell nekik az, a mi külföldön terem; a magyar költészet csak a népdalokban él még, a népköltő pedig legalább is juhászbojtár, vagy pedig kis béres, becsületes konvencziója van, mellékjövedelme is, ha szorgalmas; kap szűrt és fejelés csizmát, nem szorult senki pártfogására; a bekötött fejü múzsa boldog, ha Dömötör napján piros csizmát kapott.

Lassankint megint tavaszodni kezd a pieridák berke; következik a hatodik időszak: a mæcenások kora. Sorsukkal elégedetlen falusi rektorok, keménynyakú diákfélék beleizlelnek az ambroziába; tél, tavasz, nyár és ősz, a békesség és háború, s más ártatlan tüneményei a természetnek rábeszéltetnek, hogy engedjék magukat versben bemutatni; nevezetes hazafiak, főispánok, alispánok, zászlós urak örökíttetnek ékes rhythmusokban epochalis események alkalmával, tisztujítás, beiktatás, házasodás nagyszerű ünnepélyein; a poéta alázatosan dedikál, a patronus kegyelmetesen reflektál; megtéríti szegény nyomorultnak a nyomtatási költségeket: annyiba veszi, mintha tűzkárvallottnak adta volna. A poéta is jól jár vele: a nyomtatott példányok megmaradnak neki, mehet velök falura, a hol zsindelyes házat lát, betér vele s kedveskedik könyvével a házi úrnak; ha meg nem adják is az árát, de egy hétig legalább itatják érte, s így duplex libelli dos est; megismerkedik az egész nemzettel személyesen, s végig iszsza mind a négy districtust.

Követi ezt a kort nyomban a «buzgó hazafiak» kora. «Pártoljuk a nemzetiséget!» ez a jajkiáltás hangzik egyik novellaíró szélítől a másik versíró partjáig. Ha egy buzgó közbirtokos Pestre vetődik, ha egy szende kisasszony férjhez megy, ha egy ótekintély sírjába száll, a megtisztelő epithetonok mellé azt is odateszik: «és buzgó pártolója volt a honi irodalomnak, előfizetett a lapokra, megfejtette a Hölgyfutárban a képes rébuszokat, megvett minden képes kalendáriumot». Kis városokban és falvakon nem bátorságos az egyedül járás; minden kaputos ember és minden napernyős kisasszony rejtekben előfizetési íveket hord magával, a mik mind így kezdődnek: «pártoljuk a nemzetiséget!» és azzal megfog, meglő, megsebesit minden útjába találót; a hirlapok a szerint mérlegelik a jóllétet az országban, a szerint jövendölnek hosszú életet, vagy kora halált a nemzetnek, a mint előfizetőik száma emelkedik vagy csökken, s minden egyes könyv elterjesztésére annyi kitartó buzgalom szükséges, a mennyibe az elkészítése, bizonyomra mondom, nem került.

Megint tovább megyünk: a költő nem fecske, hogy mindig a levegőben keresse táplálékát; lám, mennyivel jobb dolga a pitypalatynak: ő a búzában lakik; a szent küzdelem a buzgó hazafiak szűk markával kifárasztja a múzsákat; új æra kezdődik: «hallják kigyelmetek!» Boldogítsuk a népet! Terjeszszük a mívelődést! ez a magasztos jelszó. «Az én könyvem csak egy pint bor ára.» – «Húsz vers egy susztákért!» – «A ki vesz, annak lesz.» – «A ki az én könyvem megveszi, kap rá egy kalendáriomot, meg egy Krimia mappáját, meg Canrobert arczképét.» – «Az enyimnek kemény borítékja is van, az is megéri a húsz krajczárt!» – «Én ingyen adom a könyvet magát, csak az elküldésért kivánok egy huszast!»

Végre azután jön a kilenczedik időszak: a midőn senkit sem ragadnak meg többé sem szürénél, sem attilájánál fogva, hogy pártolja az irodalmat, hanem olvas minden ember azért, mert életszükségévé vált, mint a kalapviselés; a költő nem szaladgál a közönség után, mert tudja, hogy ha valami jót írt, azt zaj nélkül is felkeresik, s az embereket épen úgy nem dicsérik meg azért, hogy buzgó pártolói voltak az irodalomnak, mint nem magasztaltak eddig senkit azért, hogy buzgó pártolója volt a pékeknek és mészárosoknak.

Ez a legutóbbi korszak, mint tudjuk, még nem következett el; s a míg odáig eljutnánk, sok keserves kantikumot fognak addig még írni mindazon érdemes ügyfeleink, a kik az irodalmi tolvajnyelvből megtanulták, hogy mit tesz magyarul ez a két szó: «medve» és «rák».

(A könyvárusok egymás között «medvének» híják az olyan kéziratot, melynek nem akad kiadója; «ráknak» pedig az olyan könyvet, melynek már akadt kiadója, de nincs vevője.)

Azért is én hallatlan elismeréssel és tisztelettel viseltetem mind azon elődei iránt becsületes mesterségemnek, kik az irodalom rögös útját simára taposni előrementek; őszinte szeretettel gondolok reátok, ti jámbor hegedősök, jokulatorok, krónikaírók, Kelemen diákok és korhely poéták, s ha mégis oly sokszor tréfásan emlékezem felőletek, az is csak azért történik, hogy oly igen sokat gondolok reátok. Aztán van is abban a tréfában mindig valami szomorú, a mit ért, a ki érez; ha pedig az ifjabb kor poétáival évődöm is olykor, azért sem kell neheztelni; nekem szabad az, mert magam is régi betűvető mesterember vagyok már; de bántaná csak őket más valaki…

Hanem hova tértem már a felvett tárgytól!