Part 5

Kibotorkázott ezután az erdőből, de érzé, hogy tagjai gyöngék, alig birt menni.

Félóra múlva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, melyen lefeküdt, végezte a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász. Augusztus huszonhatodika volt az nap.

Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a kepéket rakták.

Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje bekötve, szép gömbölyű keblén egy kis piros pozsgás gyermeket szoptatott.

András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólítá: «anyjuk.»

Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt elképzelni könnyebb, mint elmondani.

Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senki sem híhetné azt el, ha számtalan szemtanú bizonysága nem erősítené, hogy Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és ital nélkül.

Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kínálni, de kevés hasznát vehette annak András, mert gyomra úgy össze volt húzódva, s állkapczái alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni; s rágni épen nem tudott, úgy hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csodálatos felébredése után harmad napra ismét elaludt, úgy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska azonban nem engedé őt eltemetni, s azt igen jól cselekvé, mert harmad nap egy kelevény fakadt fel András fülében, s a mint az kitisztult, az ember újra feléledt, s nehány hét múlva egészségesebb lett, mint valaha volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a háznál.

Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset, melynek hitelesített folyamatát megtalálhatja Nógrádmegye leveltárában, a ki nem restel oda fáradni.

EGY EMBER, A KI NEM AKAR KORONÁZNI.

Az «Üstökös» egyik számában közöltetett kuriozumképen Kérdő Márton hódmezővásárhelyi férfiú folyamodása, melynek végén az áll, hogy a míg pedig panaszló sérelmei meg nem orvosoltathatnak, addig a király megkoronáztatásába semmiképen bele nem egyezik.

Két nap múlva az Üstökös megjelenése után beállít hozzám egy öles termetű délczeg férfiú, piros, napbarnította egészséges arczczal, tisztes fehér körszakállal, sűrű hátrafésült hajjal, díszes polgári magyar öltözetben, melyet kiegészitett egy hatalmas verestoll-csokor a kalapja mellett; rengő lépteit roppant ezüst sarkantyúk pengése kisérte.

Egészen illedelmes üdvözlés után bemutatá magát a daliás alak, helyet foglalva a számára előtolt karszékben.

– Én vagyok az a Kérdő Márton, a kinek a folyamodását ki tetszett adni az Üstökösben: e végett jöttem fel Pestre.

(No itt most szük lesz a kapcza! gondolám. Kérdő Márton uram ezért bizonyosan megapprehendált.)

Hiszen ha még csak aprehenzió lett volna belőle!

Kérdő Márton uram napbarnította arczán, melynek összevont homloka emlékeztet az oroszlánra, nem harag, de bizalmas mosoly derengett.

– Azért jöttem tehát önhöz, hogy miután erről az én folyamodásomról senki sem akar tudni semmit: pedig megjárta már a törvényszéket, felküldetett a királyi táblához, beadatott az országgyüléshez: itt a vevények róla a korelnöktől, mostani elnöktől, (valóban ott voltak) még sem tudok semmi nyomára jutni, hogy mi lett vele; végre megtalálom azt önnek az újságában, szóról szóra kinyomtatva; önnek tehát tudnia kell, hogy mi lett az én dolgommal és mit határoztak benne?

– Bizony, kedves Kérdő Márton uram, én önnek nem tudok Felelő Márton lenni, ha csak el nem mondja ön, hogy mi az a bizonyos ügy, a mi az ön panaszának alapja?

– Hát az én panaszomnak az alapja az, hogy mikor 1865-ben követválasztás volt, engemet, a ki birtokos gazda vagyok, nem eresztettek be a szavazáshoz: a drabant utamat állta a városháza ajtajában s a főbiró parancsára elutasított. Panaszt tettem a választási elnöknél, a főispánnál, mind azt mondták, hogy ez nagy eset; de csak nem segítettek rajta.

– De hát mi okát adták az elutasító urak annak, hogy Kérdő Márton uramat nem bocsátották a szavazáshoz?

– Hát azt az okát adták, hogy kilencz esztendősnek irattam be magamat, s minthogy a törvény 24 esztendőn alóli embereket nem bocsát a szavazáshoz, mint kiskorút elutasítottak.

– No bizony akkor nagyon erős okuk volt rá, mert hát a törvény szava betöltendő.

(Azt hittem, hogy no most én kerültem fölül.)

– Úgy-e bár? De mikor az adót kell rajtam megvenni, akkor nem kérdik, hogy hány esztendősnek állítom magamat? Én szerintem az, a ki adót fizet, nagykorú is már, akárhány esztendős!

Ez olyan argumentum ad hominem volt, a mit nem lehetett megczáfolnom.

– De hát, az ég áldja meg, Kérdő Márton uram, ugyan minek is tréfál hát a törvénynyel? mért iratja be magát kilencz évesnek, mikor legalább is hétszer kilencznek látszik?

– Azért, mert valósággal kilencz esztendős vagyok. Ez előtt kilencz esztendővel meghaltam, két napig halva feküdtem, akkor újraszülettem, s fogadást tettem, hogy ezentúli életem napjait újjászületésemtől fogom számítani.

– De mégis törvény előtt onnan szoktuk számítani az emberi élet napjait, a midőn anyától születtünk.

Nem használt a védokom. Rögtön készen volt rá a felelettel.

– Az én anyám Magyarország, atyám az Isten; s én megfogadtam nekik, hogy újjászületésemtől számítom éveimet.

(Ezt nem lehetett megdönteni.)

– Már ez akkor vallásos kegyelet dolga, Kérdő Márton uram, s ezt nem akarom megháborítani; hanem mint törvénytudó, azt a tanácsot adom, hogy jövőre, ha választói jogát akarja gyakorolni, polgártárs, ám nevezze magát gyermeknek: de a paptól vegye ki annak a meghalt Kérdő Mártonnak a keresztlevelét s azt mutassa be az összeírásnál.

Kérdő Márton uram hitetlenűl mosolygott.

– A sem fog érni semmit, nem bocsátanak engem oda azért, mert jól tudják, hogy akkor a nép engemet fog vezetőjeül fogadni. Hisz az egész történet ezen indul meg. Mert, hogy én nem akartam megengedni a népnek, hogy földes uraival, a három K. gróffal kiegyezkedjék, azért engemet elcsuktak gyógyíttatni. Sokáig nem tudtam semmiképen kiszabadulni; utoljára 37 napig sem nem ettem, sem nem ittam, s végre meghaltam egészen. Negyven óráig voltam jéggé meredve, meghalva. Akkor a volt törvényszéki elnök, Komers kibocsátott a zár alól halva; s én Isten csodája által ismét feléledtem, ujjászülettem, megvagyok. Azért nem akarom elismerni a halálom előtti ó-emberrel való ugyanazonosságomat, mert akkor az üldözőim újra meg fognak a múltakért. Mint kilencz évest pedig nem vádolhatnak semmivel.

(Át kellett látnom, hogy ebben az eszmejárásban valóságos rendszer van.)

– Ezt nem akarják az urak átlátni. Ezért mellőzik mindenütt a folyamodásomat: jó szerencse, hogy az Üstökös végre kiadta azt; mert ha ezen a bajon nem segítenek, akkor nem lehet a királyt megkoronázni.

Már ez iránt bátorkodtam némi kétségemet kifejezni.

– Már pedig úgy van; felelt a kemény ember, mély meggyőződés tekintetét szegezve rám. Mert ha én, birtokos polgár, szavazatra nem vagyok képes, akkor adót sem fizethetek; ha adót nem fizetek, akkor azt rajtam exequálni fogják; ha exekuczióval jönnek rám, akkor én nem lehetek megelégedve; már pedig azt mi nagyon jól tudjuk odakinn, hogy ő Felsége olyan rendeletet adott ki a miniszterekhez, hogy mindaddig a koronázást végre ne hajtsák, a míg az országnak minden lakója, a legnagyobbtól a legkisebbig teljesen meg nincs elégedve.

– Hiszen azt nem vonom kétségbe, édes Kérdő Márton uram, hogy ő Felsége kegyes szivében erősen él ily boldog óhajtás; hanem hogy az valami legmagasabb rendeletben határozott kifejezést nyert volna: arról nekünk idebenn semmi tudomásunk nincsen.

– No lássa! mi odakinn pedig jól tudjuk ezt. Azért tehát kár az én folyamodásaimat az országgyülési elnök úrnak a fiókba elrakni.

Meg kellett igérnem, hogy majd előkeressük a folyamodásait a fiókból.

… A mi pedig e történetben legjellemzőbb, az: hogy a nép egy részénél Kérdő Márton uram szavai csakugyan orákulomok.

SZEGED.[3]

I. A ROMTEMETŐ.

Mint hajdan Plevnának, nyissunk most egy állandó rovatot Szegednek.

Mert hosszú ostrom lesz az, a míg ezt a várost bevehetjük. Még most csónakon megközelíthető; de, ha lefogy róla a víz, én nem tudom, minő úton-módon indul el valaki, hogy hozzá kezdjen a megvívásához?

Szeged elpusztult része (kilencz-tizedrész) most rosszabb a semminél. Ha a «semmi»-nek volna superlativusa, ez volna az. A mi van, az ellenséges akadálya annak, a mi lesz. Tűzvész pusztitása nem ily rettenetes, mert az, a mit elrombolt, azt megsemisítette: de itt az összerombolt tömkeleg ott van hagyva, egy halomba döntött chaos, a mire a saját birtokosa rá nem ismer.

A nagy szádfal elkészülése s a szivattyúk lecsapoló munkája óta a belváros utczáiról és tereiről már lefutott a víz, csak egyes pocsolyák maradtak még, zöld békalencsével bevonva: ott ümmögnek, brekegnek a posvány urai; a Dugonicstér négy nymphája körül rettenetes hangversenyük van; hanem a főutczán túl még olyan mély ár feneklik, hogy néhol az evezővel nem lehet elérni a feneket, a mint e romegyetem közt végig hajózunk.

Ezt a látványt se festő irónja, se iró tolla nem képes megérthetővé tenni, ezt csak látni lehet és aztán álmodni róla, s aztán kérdezni, hogy melyik volt a való?

Utczákról szó sincs. A viharral együtt tartotta rettentő menyegzőjét az áradat, s ők ketten olyan orgiát csaptak itt, hogy egyik ház jobbra, másik balra dült, s az úszó házfödél ott állt meg keresztben az utcza szegletén, mint a tengeri monitor, bezúzva gerendaorrával az útban talált ház oldalát. Egész városnegyedből nem látunk egyebet, mint a víz fölött úszó háztetőket, mik csodálatosan szétfacsarva, laposan elterülve, nyergesen meggörbülve, féloldalt fordulva torlódnak egymás fölé. Itt nincs fal: csak sárhalmaz, a csónak fenekét horzsolja az állva maradt ablak szemöldökfája.

S a hol a sekélyebb vízből már kiemelkednek félig az elsülyedt város romemlékei, az egy olyan látvány, mely elfojtja a szót, megbénítja a gondolatot. A leszakadt háztetők alatt belátni a dült falak közé; némelyik még szépen ki van festve; a roskatag háztetőt fentartotta a nagy tömör kapu, s a szobában még látni a zongorát, a mire a házi gazda czölöpöket feszített, hogy a plafondot feltartsa; czifra nyoszolyák, fiókos szekrények ott úsznak az udvaron, hinártól belepve; gépek korongjai faállványaikon félredülve mutatják, hogy ott valaha gyár volt, körülöttük halomradőlt gerendatördelék, fentartva egy óriási hordó által. S ugyanaz a romegyveleg ezernyi változatokban, állvamaradt kimeredő falak, sártömeggé ázott téglahalom, pozdorjává tört bútorok, vasrud, czifra rácsozat, nád, zsindely, azok között odaszorult vörös kígyók, a házak bádog csatornái, a víz tetejére fölfeküdt kerítések mint ha járdának lennének odatéve, s a háztetőkre halmozott inséges bútormaradvány, a hol a menekült nép, a réméjeken, napokon át tanyázott. Valóságos romkaleidoskop, mely mindig változik, ugyanazon ábrákat mutatva más keverékben. Egy-egy ház nagy ritkán, mely nem dült össze végkép, ott áll még szomorúbb képnek. Az ablakai fehérek a penésztől, a hol egy ki van törve, ott kicsüng a hímzett ablakfüggöny megbarnultan. Egy hajdani fűszeres bolt ledült sarkán át még látni a feliratos fiókokat, s a polczra föltéve egy kis gyermekhintót. Egy tornácz oszlopsorának mindegyik szobra tánczra készülni látszik, a középső derékban hajlott meg, ha az elkezdi, az egész ház utána omlik.

És mind ezek a házak körül vannak véve kertekkel. Szép, gyönyörű kertek gondosan ápolva. Látszik, hogy a ki ültette, szerette a fákat. Csakhogy most nincs rajtuk levél. Forró nap süt: nyár van, s ezeken a fákon nincs semmi zöld, meg vannak halva. A mi még zöldülne, az is haldoklik már; a kihajtott lomb vöröslik, alá lankadt, minden növényzet kiveszett innen, csak egy szörnyű düledék közül virít elő egy csoport oleánderbokor, ott valami vendéglő kertje volt. A szegedi fákra nézve nem jött el a tavasz. Ott most nincs nyár, hanem csak izzó tél.

S a házaknak e kietlen nagy temetőjében egy emberi alakkal nem találkozunk. A sírok hallgatása köröskörül. Kormányosunk figyelmeztet előre, hogy most egy háztetőhöz fogunk érni, a hol egy kutya lakik, mely az evezőcsapások hangjára előjön odujából. Most is ott őrzi a házat, s el nem csalható a helyéről; a hajósok kenyeret dobnak neki, mikor arra járnak; olyan bozontos már a szőre, mint a farkasé s elfeledett ugatni. Még mindig a gazdáját várja haza. Egy másik romhalmaz közepett pedig szép kokinkinai tyúkok laknak egy kakassal. Egy harmadik háznak az udvarából pedig egy anyalúd jön elénk tizenkét kis libájával, a miket a romok között költött. Ezek a jelenlegi lakói a vízalatti városnak.

II. AZ ILLOVAI MALOM.

Az utolsó házak egyike előtt látható még most is az a hat nagy hordó, a miket a ház tulajdonosa kötelekkel egymáshoz erősített, azután deszkákat rakott rájuk, s erre az úszó tutajra hordta fel a bútorait és a háza népét, s mikor jött az áradat, csak úgy nevette onnan az elemek dühöngését. Nem messze tőle egy gőzgép katlanának a felfordított födele fekszik. A húsz mázsás vas edényt az áradat sodorta ide az összedöntött gyárból. Azontúl aztán egy végtelen víztükör terül elénk, a miből csak egyes szigetek emelkednek elő; néhol mint egy világító torony mered ki a vízből egy munkapihenő szélmalom. Ez a naptól ragyogó víztükör a legszebb buzavetésnek a takarója. Most már kezd a nádnak a hegye keresztűl törni a fölszinén s a vizi virágok levelei úszkálnak fölötte. Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a katasztrófa. Egyedül ő nekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik kis sziget a sik víz közepén a gyászemlékű illovai malom. Temető ez is. Mikor a király itt járt, kérdezé a vele volt főispántól: «mi ez?» «Ez, fölséges uram, huszonkét embernek a sírja.»

Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott benne. A malom fala köröskörűl be volt zsindelyezve, mint a svájczi házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit. Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna, összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy fürészelték ki az egymásra omlott keményfa-gerendák közül, miket csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben. Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a perczben feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsülyedni. Hova tüntek el azok, hogy maradt ő meg élve? azt nem tudja. Most a malom helyén egy gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az idősebb fiú összegyürt kalapja; köröskörül a kis szigetet már fölverte a nád.

Ez amaz emlékezetes hely, a hol a király szeméből kicsordult a köny.

III. A SZÁDFAL.

Azt a sokat emlegetett, rágalmazott, kigúnyolt meg ellenzett, eltagadott töltést nevezik így, mely az áradattal áttört régi töltésen kívül épült, s most már tökéletesen elzárja Szegedet az áradattól.

Ezt csináltatta az ország határozatára a magyar kormány.

Egy ötezer méter hosszúságú czölöpfal, minek az értékét akkor lehet csak felfogni, ha az ember a töltésen magán végtől-végig halad s aztán két oldalt ott látja a ketté választott vízárt. A gáton belüli víz egy csendes síma kék tükör, a miben minden fűszál viszképe meglátszik, s a miből a nap égetőn ver vissza; a gáton kívül pedig az ott egész az Öthalomig és Dorozsmáig egy háborgó barna tenger, mely ugyanakkor oly hullámokat hány a nem is nagy szélben, hogy azokhoz képest a Balaton hullámzása dajkaringatás. Előttünk két földszállító hajó küzd az árral; utoljára is kénytelenek horgonyt vetni, s egy közülök mégis elsülyed; ugyanezen a vízen egy csónakkal játszanak a habok szemeink láttára, melynek evezői között van a budapesti tornavilág egyik viadora, s a szegedi csónakászok legkitünőbbje, s azokat is úgy kiveri a hullám, hogy kénytelenek egy fához kikötni. A vízcsapás, a mely a szádfalon megtörik, keresztülcsap a fejeink fölött, s a túl oldalon az őrházakat fecskendi össze. Mi lehetett ez a tenger egy olyan viharban, a minő az ápril 30-iki volt? Az egész töltés czölöpfala készen volt már, a földmunka is javában folyt, kilenczvenkilencz verőgép dolgozott a pilóták leverésén, száznegyven dereglye hordta három gőzössel a földet a szomszéd Öthalomból, kétezer munkás dolgozott feszített erővel. Ekkor jött egy olyan vihar, mely még az árvíz éjszakáján dühöngőt is felülmúlta; a kilencvenkilencz verőgépből nem maradt állva csak egy; kettőt úgy keresztűl dobott a szél a magas töltésen, mint egy gyermekjátékot, a többit darabokra törte. Hetven hajó a fenékre sülyedt, valamennyi tanyahajó mind elmerűlt; a munkások ezreit a falakról kellett megmenteni, de egy sem veszett oda. És azt az erős czölöpfalat úgy látták ingadozni a rémséges elemostrom alatt, mint egy nádkerítést. Végre keresztültört rajta az ár, s újra kellett kezdeni a munkát.

De nagyon jó barátunk volt ez a vihar nekünk! Csókoljuk meg a kezét! Ez volt a nagy examinátor, a ki eljött megbirálni a munkánkat, s aztán azt mondta: «hohó! emberek fiai: ha istenekkel akartok harczolni, nagyobb erővel induljatok hozzá!»

Aztán nagyobb erővel fogtunk hozzá. A vihar jó leczkét adott. Most már a három méternyi koronájú töltés ellenkező oldalán erős horgonyczölöpöket vertek le, s azután a külső czölöpöket ezekhez erősíték meg puskacső vastagságú vasrudakkal. Most azután áll a fal, mint a Sion hegye. A hullámnak kétezer vasrudat kellene összetörni, hogy azt megingathassa. A két fal köze pedig ki van töltve földdel, a mit az Öthalomból hordtak át. Csupa agyag, a mit víz közé raktak le: ha az keresztül szárad, keményebb lesz a sziklánál.

Egy milliónál többe került az a fal. De remekmű az; minden külföldi épitész bámulva szól róla, s vakmerőnek ismeri el az eszmét és kivitelét, mi pedig nyugodtan mondhatjuk el, hogy e gátfallal örökre meg van mentve Szeged felső területe az árvíz rombolásaitól.

E szádfal védi egyúttal az alföldi és az államvaspályák összekötő vonalát is, mely most készült el czölöpzetekre építve, épen úgy, mint az államvaspálya szatymaz-szegedi vonala. Akár csak Velenczébe menne az ember vasúton, az Adria lagunáin keresztűl!

IV. A MAGYAR ZUIDERSEE.

Ha én tavaly nyáron azt mondtam volna itt kepét kötő aratóknak, meg a koszorút-fonó arató leányoknak, hogy ennek a szép pipacsvirággal tarkázott buzatengernek a helyén esztendő ilyenkorra gőzhajóval, nem, egy flottával fogunk hajókázni: hogy a szemem közé nevettek volna!

A mi álomnak is szörnyeteg lett volna, most itt van előttünk; egy új tenger: tele járókelő hajókkal; meg vannak neki azok a rossz kiváltságai, a mik a Balatonnak, hogy mikor vihar nincs, akkor is háborog. Ha pedig szél fú, akkor a tengeri betegséget is megkapja rajta, a kinek az idegei érzékenyebbek. A hajósok már kitanulták, mikor kell belőle menekülni? Jár rajta mindenféle jármű; volt itt a többek között egy kis propellernaszád is, a mi az utczákon is csinált kirándulásokat. Furcsa kis gépe miatt elnevezte a néphumor «sparherdes csónaknak.»

Erős É. É. NY. szél mellett szálltunk fel a «Szent-Gellért» gőzösre, a királyi biztos, a bizottság tagjai, a vállalkozó, Deutsch, és egy újságíró, a «Cap der schlimmen Hoffnung» felé való expediczióra; derék kis gályánk bátran szembeszállt a széllel és hullámmal. A pilota a hajó orráról mérte a rúddal a vizet, folyvást kiáltozva «hét! nyolcz!» Épen, mint a Balaton mélysége rendes időkben.

Mikor az árözön közepén jártunk, akkor lehetett belátni azt egész nagyszerűségében. A tó egyik partját az új szádfal képezi, mely ötezer méternyi hosszúságban, mint egy fehér bástya vonul el egyenesen, túl rajta a szegedi tornyok. A másik oldalon Dorozsma házai zárják el a láthatárt, egész odáig hullámzik a víz. A harmadik oldalon végre a zöld Előfok, az Öthalom emelkedik ki, s közben egy kútgém, meg egy tanyának a teteje beszél róla, hogy ez a tengerfenék itt hetvenezer embernek a kenyerével adós!

Szatymaz felé elnézve, látcsövünk felfedezi az államvaspálya új vágányát, a min ide jöttünk. Czölöpökre van az építve, egy öllel magasabban a régi vasútnál. Annak a réginek a helyéből kiforgatott síneit úgy összevissza görbítgette az ár, mint valami sodronyt. Épen előttünk megy rajta végig egy vonat. Úgy tünik fel, mintha a víz szinén kocsikázna végig valami százkerekű ördögszekér.

Fél óra telik bele, míg gőzösünk az öthalmi kikötőig elhatol.

Kikötő az Öthalomnál! Egész hajósereggel. S ezek a hajók, a gőzössel együtt mind egy, még ennél is nagyobb tóról jöttek ide, s ugyanazon még vissza is akarnak innen térni.

Ez a mi Zuiderseenk.

Nem a megszokott kiöntés ez; hanem egy valóságos új tó az ország közepén. A ki ezt előidézte, annak nem ember a neve. A rendkívüli időjárás volt az. Ezredév lefolyik, míg ehhez hasonló előfordul valaha. Hiszen már négy év óta permanens a Tiszaáradás. Új-Szegeden egy olyan tavat láttunk, a mit még az 1876-ki áradás hagyott hátra. Azóta folyvást a «vizöntő» jegyében éltünk, már tavaly őszszel a szüretünk lerohadt a folytonos esőzéstől, s azóta folyvást hó és zápor váltogatta egymást. Ezt az áradást ember meg nem akadályozhatta, s ennek következményeit semmi mérnöki tudomány el nem hárítja. Hanem a ki ettől a tengertől visszafoglalja megint azt a földet, az lesz az igazi «honfoglaló,» annak lesz «ember» a neve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tisza Lajos, királyi biztos, mikor Székesfehérvárott, a kiállításon volt, ajándékba egy pálczát adtak neki, mely tisza-fából készült. Nagy szüksége lesz reá! Kívánjuk, hogy Tisza ne sajnálja a Tiszától e tiszát! Értse, a ki érti!

V. AZ ÖTHALOM.

Egy huszonöt méternyi magasságú zöld domb emelkedik ki az alföldi rónából, messze földre ellátható. Ez adta a földet a most emelt szegedi töltésekhez. Szeged elmondhatja, hogy az ősök hamvai védelmezik meg ezentúl, mert az Öthalom egymásután következő ivadékok temetkezési helye volt, a bronczkortól kezdve egész a hunnkorszakig. A kiásott maradványok tanuskodnak erről, miket a muzeumnak egy kiküldött fiatal tisztviselője gyüjtöget nagy buzgalommal és őriz féltékenyen, rögtönzött fakunyhójában.

A földhordás természetesen az Öthalom talapjánál kezdődött, a magas halmot magát jóformán meg sem közelítette, még is tömérdek őskori leletet hozott napfényre. Épen pihenő nap volt; az új ivadék ott aludt édesdeden a sírjaikból kizavart kelták és dentumogerek helyén, szerteszét meghagyott földobeliszkek mutatják a réteget, mely el lett innen kubikolva. Valamikor nem fogja tudni a késő ivadék, hogy mit jelentenek azok az agyagoszlopok ottan, s mennyi tudós értekezést fognak írni – a papiroskorszakbeli ősök építkezési módjáról!

Maga az Öthalom most is gazdag buzavetéssel van takarva. Megmaradt mustrának, hogy ilyen lett volna az idei termés.

Fiatal tudósunk elvezet bennünket fakunyhójába s kitárja elénk szerzett műkincseit.